„Robert Falcon Scott” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
28. sor:
Sir [[Clements Markham]] kérésére – aki a Royal Geographic Society elnöke volt – Scott vezette a Nemzeti Antarktisz Expedíciót az ''[[RRS Discovery]]'' hajóval, mellyel 1900-ban indultak útnak. A hajónak ő lett a parancsnoka, ezért előléptették korvettkapitánnyá. Ebben a küldetésben harmincnyolc ember, köztük olyan kiválóságok, mint [[Edward Adrian Wilson]] (1872-1912) és [[Ernest Shackleton]] (1864-1922) vettek részt. Az expedíció főbb eredményei a [[Ross-tenger]] feltérképezése, egy addig nem ismert földnyelv elnevezése [[VII. Edward király-föld]]nek, és az addigi legdélebbi pont, a déli szélesség 82°17′ elérése [[1902]]. december 31-én.
== A Terra Nova
{{Bővebben|Terra Nova
[[Fájl:Terra nova ship.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|A ''[[Terra Nova (hajó)|Terra Nova]]'']]
Scott a Discovery küldetés után visszavágyott a sarkvidékre. Nagyon élvezte a hajó irányítását a messzi délen, a tudományos erőfeszítéseket, és ő akarta elérni először a Déli-sarkot. Nyolc évig tartott, mire meg tudta szervezni új útját, mivel támogatókat akkoriban inkább az északi-sarki expedíciókra lehetett szerezni, hisz ott folyt a legnagyobb versengés. Emellett a családja anyagi problémáit is rendeznie kellett.
Miután feleségül vette Kathleen Bruce-t, 1908. szeptember 14-én és megszületett fia Peter (1909), kihajózott második sarki útjára. Hajója, a [[Terra Nova (hajó)|Terra Nova]], 1910. június 1-jén hagyta el [[London]] kikötőjét, de Scott [[Rotherhithe]]-nél az egyik kísérőhajóval visszafordult, hogy még pénzt gyűjtsön. A Terra Novára Dél-Afrikában szállt vissza ismét egy hónappal később.
Scott – Amundsen táviratából – megtudta, hogy Amundsen az északi helyett szintén a Déli-sarkra igyekszik. Valószínűleg Amundsen nem Scottot akarta félrevezetni ezzel a döntéssel, hanem hitelezőit, hiszen még jótevőjét,
Amundsen – csakúgy mint Scott – nagyon eladósodott, hogy az utazási költségeket fedezni tudja, miután (Cook vitatott 1908 és) Peary elérte az
Scott rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata
[[Fájl:Scott last page.jpg|bélyegkép|jobbrat|border|Scott utolsó leírt szavai a holtteste mellett meglelt naplójában: ''„Azt hiszem, nem tudok tovább írni. Robert. Zárszó: Isten szerelmére, gondoskodjatok szeretteinkről.”'' ([[British Museum]]).]]
Egy év tájékozódó tudományos munka után kialakult, kik kísérlik meg elérni a sarkot. Négy embert választottak ki : Scott, dr. [[Edward Wilson]], [[Edgar Evans]], [[Lawrence Oates]]. Később egy hirtelen döntéssel [[Henry Bowers]] is a csapat tagja lett. A sarkot sikerült elérniük [[1912]]. január 17-18-án, de megdöbbenve tapasztalták, hogy Amundsen már ott járt majd egy hónappal előbb. Elindultak vissza a bázisukhoz, de az idő rosszabbra fordult és az egész csapat odaveszett.
Scott nem számolt hibákkal, vagy rossz időjárással, pedig a visszautat március közepei érkezéssel tervezte, ami már kibírhatatlanul hideg az Antarktiszon. Az odaúton élelmiszer és [[petróleum]] depókat helyeztek el, amelyek visszafelé távolságtól függően 7-10 napra elegendő ételt és tüzelőanyagot biztosítottak. A depók helyét csak egy zászlóval jelölték, az eltévesztésük végzetes lett volna, csak a saját sínyomaikra hagyatkoztak. Végzetük az előző évben legmesszebb telepített depójuktól egy napi járóföldre, sátrukban érte őket.
Sokan felvetették, hogy ha Amundsen nem előzi meg őket, a jobb pszichikai állapot miatt visszaértek volna élve. A jelekből és a naplóból pedig a [[skorbut]] (C-vitamin hiány) betegsége, az elégtelen táplálkozás, elégtelen folyadékbevitel, nem megfelelő felszerelés és az emberi szánhúzás túlhajszoltsága rajzolódik ki a végzet okaként. A visszaút korábbi szakaszán meghalt Evans, aki egy zuhanás után fizikailag és pszichikailag is összeomlott.
Meghalt Oates is. A lábán fagyási sérüléseket szerzett, (és a skorbut következtében régi harctéri sérülései is kiújultak,) így járni csak fél lábon tudott. Miután állapota tovább romlott, tudta, nem folytathatja a haza utat, és nem hátráltathatja a többieket. Aznap reggel a sátorban Oates azt mondta: „I am just going outside and may be some time”, majd kilépett és elindult a viharban. Holttestét sosem találták meg. Scott naplójában azt írta, Oates minden angol „gentleman” példaképe lehetne.
| |||