„Történeti nyelvészet” változatai közötti eltérés

Egyes történeti nyelvészeti kutatások homlokterében a nyelv [[biológia]]i eredetének kutatása áll, amit a nyelvésztársadalom nagyobbik része nehezen és csak érintőlegesen megválaszolhatónak tart pusztán összehasonlító nyelvészeti kutatások alapján. Ismét mások az egyes nyelvek összevetését a [[szókincs]] alapján végzik el, de a pusztán a lexikális tényezőkre fókuszáló vizsgálatok értelemszerűen nem lehetnek mérvadóak a nyelv egésze szempontjából.

 

 

A történeti nyelvtanok túllépnek ezen a módszertani problémán, és úgy tesznek, mintha valóban hitelesen le tudnának írni egy nyelvállapotot ([[Franz Bopp]], a neves történeti nyelvész mesét is írt a rekonstruált ős-indoeurópai nyelven). A leírás módját tekintve pedig ugyanazt a hagyományos (görög-latin alapú) európai nyelvészeti mintát követik, mint a deskriptív nyelvtanok általában. Felosztják a nyelvet hangtanra, nyelvtanra (alaktanra, ill. mondattanra) és jelentéstanra, majd lépésről lépésre, taxonomikusan minden (nyelvemlékekben szereplő) nyelvi jelenségre magyarázatot adnak (mostanában felbukkannak olyan újabb diszciplínák is, mint a történeti szociolingvisztika és pragmatika, amelyek a nyelvhasználatra fektetik a hangsúlyt, noha ez a terület még az élő nyelvben sem egykönnyen feltárható). Ha tehát előveszünk egy akármilyen történeti nyelvtant, legyen az angol, francia vagy más, jól adatolt nyelvé, nagyjából ugyanazt fogjuk találni. (No persze újabb nyelvészeti paradigmák is begyűrűzhetnek, a generatív iskola pl. alapvetően más eszközöket és terminológiát használ, mint a fentebb említett hagyományos nyelvészet, igaz, nem is igen műveli a történeti nyelvészetet.)

Az első típusú nyelvtanok közé tartozik például Mayvald–Vayer–Mészáros Görög nyelvtana. Különlegességét az adja, hogy egy holt nyelvet ír le (olyan tehát, mint egy ősmagyar nyelvtan lenne, ha az ősmagyarnak is annyi szövegemléke és grammatikai irodalma maradt volna fenn, mint az ógörögnek). Első kiadása 1887-ben jelent meg, ezt Mayvald József írta egy korabeli német nyelvtani munka alapján. 1918-ban Vayer Lajos kiegészítette, s mai formáját 1939-ben Mészáros Ede adta meg. Az ógörög nyelv megnevezés egy kb. 1000 éves nyelvállapotot jelöl, s beletartozik Homérosz nyelve csakúgy Plutarkhoszé, noha egy évezred van közöttük. Ma a gimnazisták és egyetemisták történetével együtt tanulják az ógörögöt, ami egyfelől a tankönyv alapjában véve újgrammatikus felfogásának köszönhető, másfelől pedig valóban könnyebb megérteni pl. az ablaut jelenségét, ha ismerjük az okát. A görögül tanulók a szigma tövű főnevek ragozásánál rögtön történetileg elemzik a paradigmát: a tő szigmája (azaz /s/-e) ragok előtt (pontosabban magánhangzók között) kiesik, a két magánhangzó pedig összevonódik. Így pl. a genos ’nemzetség, nem’, melynek a töve genes- birtokos esetben: genes-os > gene-os > genous mivel e + o = ou az összevonás szabályai szerint. Vagy a k-tövű igéknél az igetőhöz járuló tőképző félhangzó j (amely, mivel már rég kihalt, az adatolt görögben nem létezik, az ábécében nem jelöli betű) hatására kj > tt (phylak- + j + ó > phylattó (ión phylassó). Ez olyan, mintha a magyar nyelvtant tanuló gimnazisták a bokor ~ bokr- váltakozásnál nyomban a Horger-törvényt (két nyílt szótagos tendenciát) is tanulnák, vagy a mező ~ mezeje váltakozásnál rögtön megtanulnák, hogy ezt egy olyan hang, a γ okozta (ill. ennek felszívódása), melyet igazán ki sem tudnak ejteni. (Szerintem talán nem volna baj így tanítani.) Egyébként Mayvald munkájával nagyjából egy időben, 1895-ben jelent meg Simonyi Zsigmond Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon c. munkája, amelynek (újgrammatikus) koncepciója közeli rokonságot mutat a Mayvald-féle görög nyelvtannal.-->

 

[[Kategória:Nyelvészet|Toörteneti nyelveszet]]