|
===A guidói tanítás===
[[Fájl:Guido Monaco, statue.JPG|thumb|250px|Arezzói GuidoGuidó szobra...]]
[[Fájl:Plaque of Guido Monaco, Arezzo.JPG|thumb|250px|...és emléktáblája Arezzóban]]
[[Fájl:Ut queant laxis.jpg|thumb|250px|Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz]]
[[Fájl:Guidonian hand.jpg|thumb|250px|A "guidói kéz" – melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták – egy mantovai kéziratban, a XV. század utolsó negyedéből]]
'''''[[Arezzói GuidoGuidó]]''''' (vagy ''Guido Monaco'' vagy ''Guido Aretinus'', [[991]]-[[992]] körül – [[1033]]-[[1050]] között) itáliai [[bencések|bencés]] szerzetest és korának egyik legnagyobb teoretikusát tekintik a nyugati zenében mai napig rendkívüli jelentőséggel bíró szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. Bár GuidoGuidó írásaiban nem tesz közvetlen említést sem a mai értelemben vett szolmizációról mint koncepcióról, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett "guidói kéz"-ről, más találmányai (köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, [[terc]]távolságú vonalakra jegyzett [[kotta|notáció]], illetve a [[zenei kulcsok]] egységes elrendezésének bevezetése) és a [[gregorián ének]] tanításának gyakorlatáról írt művei alapján szerzősége mindkét esetben csaknem kétségtelen.
GuidoGuidó ''Epistola de ignotu cantu'' című, bizonytalan keltezésű művében ír a [[szótag]]hoz rendelt [[hangmagasság]]ok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az ''Ut queant laxis'' kezdetű [[himnusz]], melyet a ''Pál [[diakónus]]'' (720 körül – 799 körül) néven ismert, szintén itáliai bencés szerzetes – költő és történetíró, a [[Karoling-reneszánsz]] egyik jeles képviselője – alkotott, [[szapphói strófa|szapphói strófákban]]. Bár a [[dallam]] más szövegekkel is ismert, nincs GuidoGuidó koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a [[diatonikus hangsor]] első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt [[latin nyelv|latin]] [[magánhangzó]]t és hat különböző [[mássalhangzó]]t. A ''Szent János-himnusz'' néven is ismert műben az énekesek [[Keresztelő János|Keresztelő Szent János]]hoz fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:
{{Idézet 4|Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek<br>zenghessék hírét szabadult szolgáid,<br>oldd meg, Szent János, kötelét a bűntől<br>szennyes ajaknak.
}}-->
GuidoGuidó az 1025-26 körül keletkezett ''Micrologus'' című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a [[szótag]]ok közvetlenül a [[hangminőség]]hez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a [[hangsor]] [[szekund|fél- és egészhang]]-lépéseinek sorában azonosítja. GuidoGuidó a mai héthangú [[diatonikus hangsor]] egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű – azonos egymásutáni fél- és egészhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) – csoportot ([[hexachord]]) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a ''hexachordum naturale'' ("természetes hatos", ''c-d-e-f-g-a'') és ''hexachordum durum'' ("kemény hatos", innen a későbbi [[dúr hangsor|dúr]] elnevezés, ''g-a-h-c-d-e''). Ez valószínűleg a XII. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: ''hexachordum molle'' ("lágy hatos", ''f-g-a-b-c-d''), mely által a [[gregorián ének]]ben létrejött a hangsorban a ''b'' és ''h'' hangok váltakozása.
A XIII. század végétől a hangsor többi hangjára épülő újabb és újabb hexachordok alkalmazásával lehetővé vált – a hangok más és más hexachordokban elfoglalt helyének átértelmezésével ''(mutatio)'' – bármely [[szekund|félhang]]lépés éneklése ''(musica ficta)''. Ez azonban a rendszert egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenné és – eredeti céljával ellentétben – egyre nehezebben megtanulhatóvá tette.
| 