„Pedagógus” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
11. sor:
A kr.e. II-I. évezred során már találkozhatunk az oktatás intézményesült formájával, amiből következik, hogy pedagógusok is voltak ebben az időszakban. Ez az intézményesülés Mezopotámiát, Egyiptomot, Indiát és Kínát érintette.[[Mezopotámia | Mezopotámiában]] ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a tábla házának a tanárai voltak és oktatással foglalkoztak. Az oktatás mellett a neveléssel is foglalkoztak, ami abban nyilvánult meg, hogy fegyelmezés esetében különféle testi fenyítéseket alkalmaztak.Egyiptomnál írnokképző iskolák jelentek meg intézményesült formában. Itt a tanítást írnokok vállalták, akik utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudást. Itt neveléssel nem találkozunk, ami azzal is magyarázható, hogy itt elsősorban felnőtt emberek tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Egyiptomnál még az is érdekes, hogy a gazdagabb családoknál magánnevelők tanították a gyermekeket, tehát a pedagógusnál nem volt szükséges feltétlen oktatási intézmény megléte. Indiánál is hasonló momentumokkal találkozunk, ami érdekes, hogy a kasztok alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el. Nevelésnél használták a testi fenyítést, de ennek speciálisabb fajtáját, ugyanis nem veréssel neveltek, hanem éheztetéssel, hideg vízben való megfürdetéssel, illetve a tudástól való eltiltástól. Indiában az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók tanítottak, tehát itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak, befejezéskor pedig vizsgát tettek. Itt fontos megjegyezni, hogy csak fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy a leányaikat magántanítókkal oktassák.<ref>Neveléstörténet: 16-20. oldal</ref>
Hellászban a kr. e. 8. század elején alakultak ki a poliszok.<ref>Görög történelem: 123. oldal</ref> Ekkoriban még nem beszélhetünk egységes Görögországról, mindegyik polisz egy-egy különálló városállamnak felelt meg, amelyek gyakran egymással is háborúban álltak. A legfejlettebb poliszok közül Spártát és Athént érdemes kiemelni, ugyanis a nevelési szokásaik jelentősen eltértek egymásétól.<ref>Görög történelem: 134. oldal, illetve 140. oldal.</ref> Spárta a többi poliszhoz való egyedi helyzete miatt érdekes, ami a nevelésben is megnyilvánul, míg Athén az a polisz, ahol a legjobban ki tudott bontakozni a többi poliszhoz képest az oktatás intézményesült formája. Spártában a gyermekek korán el lettek szakítva szüleiktől és közös táborokban sajátították el azokat az ismereteket, amelyekre egy jó spártai katonának szüksége volt. Itt a paidanomoszok, gyermekfelügyelők neveltek és tanítottak, de a tudásnál csak azt tartották fontosnak, ami egy katonánál elengedhetetlen. A paidanomoszok csak a legbátrabb és legértelmesebb kiképzett fiatal fiúkból lehetettek. Athénnál ezzel szemben teljesen más volt a helyzet, a tudást nagyra tartották és ennek megfelelően minden képesség átadásához kialakították az oktatási intézményeket, amelyek a hellenizmus korában virágoztak.<ref>Görög művelődéstörténet: 375-376. oldal</ref> Athénnál találkozunk a paidagogosz szóval is, ő volt az a rabszolga, aki a gyermekeket elkísérte az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Az intézményeknél az elemi oktatásnál a grammatisztés vagy a didaszkalosz tanított a didaszkaleionban. Munkájáért fizetséget kapott, ami miatt igen kevésre becsülték a kor mentalitása miatt. Fizetését a tanítványainak számától függött, minél többen voltak, annál nagyobb volt a fizetsége. Szinte bárki lehetett '''grammatisztész''', illetve '''didaszkalosz'''. Egyedül csak az alapvető ismereteket kellett tudnia, számolás, olvasás és írás. A középfokú oktatás a grammatikai iskolában a '''grammatikosz''' ('irodalomtanár') vezetésével folyt. Itt megkezdődött a klasszikus írók és költők műveinek elemzése.<ref>Neveléstörténet: 23-25. oldal.</ref>
Rómában a kr.e. 300-146-os időszakban intézményesült az oktatás, ami hasonló volt a görögökéhez, ugyanis szinte teljes egészében átvették tőlük. A tanítók használnak a nevelés során testi fenyítést, segítenek a tanulásban a különféle módszerekkel. Itt érdemes megemlíteni Quintillianus pedagógiai elméletét, aki retorikai iskolákban oktatott és a császári udvarban nevelőként működött. Szónoki képzés tizenkét könyvében írja le elméleteit: Fontos nála, hogy a pedagógus művelt legyen, de ezenkívül a dajkának és az anyának vagyis a nevelőnek a szerepét is fontosnak tartja, náluk is fontos a műveltség megjelenése, ugyanis tőlük sajátítja el a gyermek a beszédkészség alapjait. A pedagógus feladatai közé tartozik a gyermek megfigyelése, aminél a veleszületett sajátosságokat összhangba kell hozni a tanítási módszerekkel. Az emlékezőtehetség fejlesztése fontos és tanulékony természet kialakítása. Érdemes megemlíteni, hogy Quintillianus fellép a testi fenyítés ellen, csak a legvégső esetben szabad használni. Ez utóbbi momentum abból a szempontból is fontos, hogy láthatóvá válik, hogy ugyan a legáltalánosabban elfogadott tényként a testi fenyítést jelen volt, mint nevelés eszközeként, de voltak kevesen akik ezzel nem értettek egyet és a későbbiek során ezek az alapgondolatok nagy hatással voltak a későbbi korszakok gyermeknevelésére, illetve más pedagógusok gondolataira is.<ref>Neveléstörténet: 33-36. oldal</ref> Szent Ágostonnál is, aki jóval később a kr. u. időszakban élt megjelentek hasonló gondolatok, a megfigyelés, a gyermek szeretete és ő is elítéli a testi fenyítést. Pedagógiai gondolataiban a kor eszménye is megjelenik, ugyanis ekkoriban állapították meg, hogy a gyermek eredendően rossz, de Szent Ágoston úgy látja, hogy megfelelő tanítással és neveléssel a gyermek jó útra terelhető, tehát a pedagógus egyfajta lelki pásztori szerepben is megjelenik.<ref>Neveléstörténet: 39-40. oldal.</ref>
=== Középkor ===
Ebben az időszakban terjed el a klerikus műveltség, aminek hatására új iskolatípusok jönnek létre. Ilyen a plébániai iskolák, ahol a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián énekekre. A székesegyházi iskolákban az egyház magasabb szintű terjesztése és védelme miatt magasabb képesítésű tanárokat és tudós férfiakat vettek fel pedagógusként.<ref>Neveléstörténet: 42-46. oldal</ref>
A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai iskolák, ahol az oktatók az iskolarektor volt ('''rector scholae, magister scholae''').Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen '''segédtanítót (preceptor, informator, Geselle)''' alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek. Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget. Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai végzettségük - az esetek többségében - ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti ("ars") fakultásán szerezhető baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen. Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV-XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.<ref>Neveléstörténet: 49-50. oldal</ref>
==== Humanizmus ====
A '''humanisták''' felléptek a középkori oktatás ellen és kritikájuk az alábbiak voltak:
A testi fenyítés ellen való fellépés, az ostoba oktatók ne taníthassanak, mert ezzel az ifjúságot is megrontják. A lexikális magolás helyett inkább a logikus gondolkodást sajátíttassa el az oktató a tanítványaival.<ref>Neveléstörténet: 65-66. oldal</ref>
Jelentős képviselői közé tartozott '''Rotterdami Erasmus, Joan Luis Vivés, Francois Rabelais, Michel de Motaigne'''.
Rotterdami Erasmus a pedagógus egyik legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy figyelje meg a gyermekkor sajátosságait és ehhez igazítva igyekezzen kialakítani egy olyan oktatási és nevelési módszert, ami megfelel ezeknek a sajátosságoknak.
Juan Luis Vivés úgy tartotta, hogy az oktatásnak a nevelés végső céljára kell irányulnia. Pedagógiai eszménye az hogy, az egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű embert neveljenek a pedagógusok. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait - ezzel a pszichológiai szempont érvényesítésének indokoltságát fogalmazza meg elsőként a nevelés történetében. A nevelő akkor jár el helyesen, ha módszereit, nevelési eljárásait a gyermek egyéni sajátosságaihoz hangolja. Elítéli a tanárokat, akik kizárólag fenyegetéssel és "sűrű ütlegekkel" akarnak eredményt elérni, de a testi fenyítéket - a "fenyegetésre nem hajló" gyerekek esetében - mégis megengedhetőnek tartja. A gyermekek megfigyelése ne ötletszerű akció legyen, hanem folyamatos pedagógiai tevékenység. Az összegyűjtött ismeretanyagot a tanárok osszák meg egymással.
Francois Rabelais a nevelésnél a természet közelségét fontosnak tartotta, mint ahogy a későbbiek során Rousseaunál is látni fogjuk. A jó kapcsolatot rendkívül fontosnak tartja a pedagógus és tanítványa között, ami abból a szempontból is érdekes, hogy a mai pedagógus szerepeknél egyfajta fontos kritériumként jelenik meg. A testedzést fontosnak tartja és az elmélet gyakorlati megvalósítását.
Michel de Montaigne a lexikális tudás, konkrétan a különféle "értelmetlen" memoriterek ellen lép fel. A pedagógusnak az lenne a legfontosabb feladata, hogy a gyermeket gondolkodni tanítsa meg és ne eltompítsák tudását. Kritizálja azokat a pedagógusokat, akik nem is értenek a szakmájukhoz és többet ártanak a gyermeknek, mint használnának.<ref>Neveléstörténet: 59-65. oldal</ref>
Ezekből láthatjuk, hogy a középkor vége felé egyfajta jelentős átalakulás megy végbe a pedagógusok feladata kapcsán. A középkorban gyakoriak voltak a nem szakszerű pedagógusok, akik nem értenek feladatukhoz, persze elsősorban utólag a humanisták tartották ezt róluk, a középkori eszmék szerint megfelelően végezték az un. "oda nem illő" pedagógusok a feladatukat. A humanisták azért is nagyon fontosak a pedagógusok kapcsán, mert egységes összefüggő rendszerben ők fogalmazták meg azokat a liberális alapokat, amelyek a későbbi korokban tovább kezdtek el virágozni és emberségesebb kapcsolat alakult ki a pedagógus és diákja között.
=== 17-18. század ===
A 17. század az oktatástörténetnél egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető, ugyanis ekkor a szülők és nevelők közelebb kerülnek a gyermekeikhez és ez az oktatásban is megnyilvánul. Fontossá válik az, hogy a pedagógus ne csak tanítsa a gyermeket, hanem szeresse is, ne eszközként tekintsen rá, hanem emberként.
Johannes Amos Comenius fogalmazta meg először azt, hogy szükség van pedagógusokra, konkrétan olyan személyekre, akik értenek a gyermekneveléshez. Ezt lehetőleg érdemes nyilvános oktatás keretein belül megvalósítani, tehát az államnak fontos feladata lesz abban, hogy az oktatásban és nevelésben segédkezzen és olyan pedagógusokat neveljenek ki, akik egy egységes nevelési és tanítási rendszert biztosítanak a diákok számára. <ref>Neveléstörténet: 80-81. oldal</ref>
Magyar viszonylatok terén is tudunk ebből a korszakból jeles gondolkodók elméleteit és munkáit megemlíteni. Ide tartozik Apáczai Csere János, aki a Magyar Enciklopédia 10. részében tér ki, mit is vár el a tanítótól. Fontosnak tartja, hogy a pedagógus erkölcsösen éljen, megfelelő tudást birtokoljon, amelyet át is ad diákjainak. Fontos, hogy tanítványait szeresse és erkölcsre nevelje, illetve az Isten iránti szeretet és annak megismertetése a diákokkal szintén fontos momentum Apáczainál.<ref>http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/06.03.html</ref>
Pázmány Péter a hagyományos tekintélyelvű nevelést hirdeti, úgy gondolja, hogy a tekintély és szeretet megfelelő ötvöző ereje a legmegfelelőbb a keresztény nevelésnél.<ref>http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/06.04.html</ref>
Láthatjuk, hogy ebben az időszakban a keresztény nevelésnek rendkívül fontos feladata, ez adja egyfajta magját az oktatásnak és ebből adódóan az oktatók nagy része is keresztény erkölcsös személynek tekinthető. A jelentős változás a 18. században, a felvilágosodás időszakában jelentkezik, amikor a liberalizmus és deizmus előtérbe kerül, ami nagy hatással van a pedagógus szerepkörére is. A deizmus kapcsán egyből megjelenik az, hogy a keresztény tanítást felváltja a világi tanítás.<ref>Neveléstörténet: 94. oldal</ref>
Ebben az időszakban John Locke, Jean-Jacques Rousseau, Helvetius nevét érdemes megemlíteni. John Locke elsősorban az arisztokrata gyermekek neveléséről ír, aminél a magántanítók szerepét hangsúlyozza. Számára az ideális pedagógus az a személy, aki "okosan formálja lelkét" a gyermeknek, meg tudja óvni ártatlanságát, ápolni és fejleszteni tudja tulajdonságait és ki tudja írtani belőle a rosszakat.<ref>Neveléstörténet: 89-90. oldal</ref>
Jean-Jacques Rousseau a pedagógus feladatának nem azt tartja,hogy növendéke fejét "teletöltse tudománnyal". Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez először is ügyelnie kell arra, hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az első pillanattól kezdve, hogy világra jött", azért, hogy "eredeti formáját" megõrizhesse. Ennek a formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a kibontása a nevelőre vár. Rousseau nevéhez köthető a negatív nevelés is: Ez egy olyan nevelés, "amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink eszközeit, mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek gyakorlásával készít elő az értelemre. A '''negatív nevelés''' nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz vezetheti, amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz szeretni."<ref>Neveléstörténet: 100-101. oldal</ref>
A nevelés teszi az embert azzá, ami - hirdeti Helvetius. Az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye. Ebből arra következtet, hogy nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás kérdéseiben.<ref>Neveléstörténet: 103. oldal</ref>
=== 19. század és a pozitivizmus ===
A pedagógia ebben a korszakban válik önálló tudományággá, illetve a '''pedagógus''' fogalom jelentésével is ebben a korszakban kezdenek el jobban foglalkozni. A tanítás és nevelés önálló tudományágként kezd el megjelenni.
Jelentős képviselői:'''Ernst Christian Trapp, August Hermann Nemeyer Franke, Vinzenz Eduard Milde, Herbart'''.<ref>Neveléstörténet: 135-137. oldal</ref>
Elsősorban a pedagógia, mint tudomány fogalmával foglalkoznak, magát a pedagógust és szerepét nem említik meg. Ennek ellenére mégis fontos személyek, ugyanis a pedagógia tudomány kialakulása lerakja azokat az elméleti alapokat, amelyek a későbbi korokban jelentősen meghatározzák majd a pedagógus feladatát.
Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy ekkor jelentkezik a pozitivizmus, amelynek képviselői a pedagógus szerepét abban határozzák meg, hogy egy olyan személy legyen, aki a társadalomban való beilleszkedéshez megfelelő nevelést biztosít a gyermekek számára.
Jeles képviselői: '''Auguste Comte, Herbert Spencer, Alexander Bain'''<ref>Neveléstörténet: 152-156. oldal</ref>
111 ⟶ 54 sor:
A '''pedagógusszerep''' napjainkban egy rendkívül komplex feladatnak tekinthető, amivel többen is foglalkoztak a 20. század elején, illetve napjainkban is. Különféle elméleteket állítottak fel a '''pedagógusszereppel''' kapcsolatosan, amely egyben lefedi a '''pedagógusnak''' a feladatát is.
Riesman a tanárszerep változásairól ír, főleg amerikai modell alapján dolgozott. A 20-as évektől az 50-es évekig a '''pedagógus''' és diákok között nem jött létre komolyabb kapcsolat, a '''pedagógusok''' nem játszottak szerepet abban, hogy az ízlés és kortárs csoporton belüli kapcsolatokat társadalmasítsák. Ezenkívül a diákoknál nincs meg a kellő motiváció sem az intellektuális tartalmak iránt, ami annak is köszönhető, hogy a '''pedagógusok''' nem segédkeztek ebben. Az 50-es évektől ebben jelentős változás történik, a '''pedagógusnak''' fontos szerepe lesz abban, hogy motiválja a diákokat és megértesse velük, hogy mennyire fontos szerepük van abban, hogy a közösségben milyen szerepet töltenek be.
Lange-Garritsen a pedagógus szerepeinél tanuló tanár viszonyát érinti elsősorban. A 60-as évekig az iskola egyfajta belső világot alakított ki, saját normarendszerrel, ahol nagyhatalma volt a '''pedagógusnak''' és igazgatónak. A 60-as évek után jelentős változások jelentek meg, ami főleg a '''pedagógus''' feladataiban jelenik meg. A '''pedagógusnak''' többféle szerepet kellett elsajátítania szakmáján belül. Kolléga szerep: A '''pedagógus''' a többi '''pedagógussal''' összehangolva igyekszik dolgozni, így a diákoknak egy egységesebb tudást tudnak átadni. Ezen kívül a szülőkkel, diákokkal, felettesekkel folytatott interakciók során is megragadható a szerepük komplexitása. Fontos még a hivatalnoki és nyilvános szerep is, ugyanis a közéletben való részvétel egyfajta követelménynek tekinthető a '''pedagógusnál'''.<ref>Zrinszky: 14-17. oldal.</ref>
=== Nevelői stílusok ===
| |||