Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
velence és lagúnája
Kit36 (vitalap | szerkesztései)
Beír
26. sor:
 
Ezek szerint a cím rossz, átmozgatom. --[[User:lily15|<span style="color: #006600; text-decoration: none">Lily15</span>]] [[User vita:lily15|<span style="color: #ffcc66; text-decoration: none"><sup>üzenet</sup></span>]] 2007. február 10., 20:24 (CET)
 
==BRITANNICA HUNGARICA (2005/DVD)=
Átolvasás után törlendő!!!
 
==Velencei-öböl==
 
olaszul GOLFO DI VENEZIA, öböl az Adriai-tenger északi végében, a Pó deltatorkolata és a vele átellenben lévõ, Isztriai-félsziget nyugati partja között. Egyebek közt a Pó, az Adige, a Piave és a Tagliamento folyó ömlik bele; partjait mocsarak, lagúnák és homokzátonyok övezik Triesztig. Az északkeleti szél, a bóra gyakran felkorbácsolja a tengert, és veszélyessé teszi a hajózást az öbölben.
 
Az öböl északnyugati partján épült Velence a középkorban tengeri nagyhatalommá vált, s ez megnövelte az adriai hajózási útvonalak jelentõségét is. Ma itt Velencén kívül több modern kikötõ is található, így északkeleten Trieszt, valamint a horvát partokon Pula és Rovinj.(C) Encyclopaedia Britannica Inc. 2005
 
 
==Velence==
 
olaszul VENEZIA, kikötõváros Olaszország északkeleti részén; Veneto körzet (regione) és Venezia tartomány (provincia) székhelye. A Velencei Köztársaság egykor a mediterrán világban, sõt egész Európában is fontos politikai, kereskedelmi és kulturális szerepet játszott.
 
A történelmi Velence egy 50 km hosszú, félhold alakú lagúnak a közepén, apró szigetek, iszapos lapályok és homokzátonyok 3 km hosszú és 1,5 km széles csoportján épült. A mai város a történelmi Velencén kívül magába foglal 10 nagyobb szigetet, valamint hozzátartozik a lagúna félszigeti partján lévõ két ipari külváros, Mestre és Marghera is. A helyi munkaerõ nagy részét az idegenforgalom, továbbá a turizmushoz kapcsolódó üveg-, csipke- és textilgyártás foglalkoztatja. Ami a kikötõi tevékenységet illeti, Marghera ma már sokkal nagyobb hajóforgalmat bonyolít le, mint maga Velence.
 
A történelmi városmag, a Rialto híres csatornái a 118 eredeti sziget között vezetnek. A legszélesebb és a leghíresebb a Canal Grande, mely a várost két nagyobb kanyarulattal osztja két részre. Szélessége 40–70 m, átlagos mélysége 270 cm, partján sok palazzo (palota) és templom épült. Egészen a XIX. századig a Canal Grande felett csak a Rialto híd ívelt át (Antonio da Ponte tervezte 1590 k.); mára két újabb épült. Velence kb. 400 kisebb-nagyobb hídja közül a másik leghíresebb a zárt Sóhajok hídja, amely a Dózse-palotát (Palazzo Ducale) és a Velencei Köztársaság hírhedt ólombörtönét köti össze.
 
Velencében egyformán megtalálhatók a mór, a bizánci, a gótikus, a reneszánsz, a manierista és a barokk építészet emlékei; mindez szerves, csak Velencére jellemzõ egységgé forrt össze. A város hagyományos társadalmi és politikai központja a három oldalán árkádokkal szegélyezett Szent Márk tér; itt áll a 99 m magas harangtorony (Campanile), mögötte pedig a bizánci stílusú Szent Márk-bazilika (lásd ott). A fõtér déli kiszögellése a Piazzetta; mellette, a rakparton áll a Dózse-palota (lásd ott).
 
A Piazzetta tenger felõli bejárata, a két hatalmas gránitoszloppal jelölt Molo a történelmi Velence kapuja volt, a magas rangú vendégek fogadásának helye. A két oszlopot Keletrõl hozták ide a XII. században; egyikük tetején Szent Márk könyvet tartó szárnyas oroszlánja látható, a másikon a város elsõ védõszentjének, Szent Teodornak a szobra.
 
A palazzók legjellegzetesebb építõanyaga a fehér isztriai márvány. A késõ gótikus építészet remeke a Ca' d' Oro (1425–40 k.), a reneszánszé a Palazzo Corner della Ca' Grande (1533 k.–45 k., tervezte Jacopo Sansovino) és a Palazzo Grimani (1556 k., befejezve 1575-ben, tervezte Michele Sanmicheli). A manierista, ill. barokk palazzók klasszicizáló, gyakran groteszk formákkal díszített homlokzatára példa a Palazzo Pesaro (1659–1710, tervezte Baldassare Longhena). Hasonlóképpen híresek a XIII. századi eredetû jótékonysági testvériségek, céhek székházai (scuolák, azaz „iskolák”), valamint a templomok, köztük például a gótikus Madonna dell'Orto (1350 k., a XV. sz. elején átépítve), a kora reneszánsz Santa Maria dei Miracoli (1481–89) vagy a barokk San Moisè (1668). A legimpozánsabbak azonban a kolduló rendek templomai, köztük a domonkos S. Giovanni e Paolo, más néven Zanipolo (felszentelve 1430-ban) Tiziano és Giovanni Bellini részben megsemmisült oltárképeivel és a legnevezetesebb, a gótikus stílusú ferences Sta Maria Gloriosa dei Frari (1250 k.–1443 k.), ahol Tiziano lenyûgözõ mûve, a „Mária mennybemenetele” (1516–18) látható. A Szent Márk térrel szemközti San Giorgio Maggiore-sziget, ill. a szomszédos La Giudecca három templomát Andrea Palladio tervezte a római építészetet felidézõ stílusban.
 
Velence nemcsak építészetérõl és képzõmûvészetérõl (lásd velencei iskola), hanem zenei életérõl is híres; itt mutatták be az egyik elsõ operát, Claudio Monteverdi Proserpina Rapita („Proserpina elrablása”) c. mûvét. Velence leghíresebb zeneszerzõje Antonio Vivaldi, az olasz barokk egyik legnagyobb egyénisége volt. Számos késõbbi nagynevû komponista – köztük Giuseppe Verdi, Gioacchino Rossini, Igor Sztravinszkij – operájának volt az õsbemutatója a velencei La Fenice színházban. Az 1792-ben épült operaház az egyik legfontosabb Olaszországban; téli idénye sok zeneértõ turistát vonz.
 
Velencét mindig is veszélyeztette az eliszaposodás, valamint a szélviharok idején, dagálykor megnövekvõ vízszint (acqua alta), ám a XX. század második felében a régi épületek és más mûvészeti értékek állagromlása és pusztulása felgyorsult a lagúna mentén épült kõolaj-finomító és petrolkémiai üzemek légszennyezése, az autók és motoros vízi jármûvek kipufogógázai, a savas pára és esõ miatt. Az 1960-as évek közepén az UNESCO nemzetközi összefogással kampányt kezdett Velence megmentésére, s az óvárost a Világörökség részévé nyilvánították. Ezzel azonban nem szûnt meg az acqua alta problémája. 1966-ban 200, 2000-ben 144 cm-rel emelkedett az átlagos fölé a lagúna vízszintje, de például 1996-ban is száznál többször öntötte el a 80 cm-es vagy magasabb acqua alta a Szent Márk teret és a város alacsonyabban fekvõ részeit. Az 1988-ban született „Mózes-terv” mozgatható (szükség esetén a vízszint fölé magasítható) gátakkal zárná el a lagúnát az Adriától, de ez több milliárd dolláros beruházást igényelne, s a környezetvédõk szerint megzavarná a lagúna ökológiai egyensúlyát.
 
Velencében a vízi közlekedés minden típusa megtalálható a vízitaxiktól és -buszoktól (vaporetto) a vörös tûzoltóhajókon és a kék rendõrhajókon át a híres, bérelhetõ gondolákig. A pályaudvar és a nagy autóparkolók a város északkeleti peremén vannak. A légi forgalmat a Marco Polo Nemzetközi Repülõtér szolgálja.
 
Történelem. Velence 568 után jött létre, amikor a langobard betörések elõl sokan a lagúna szigeteire menekültek. Közösségeik 584-tõl a Bizánci Birodalom ravennai exarchátusához (katonai helytartóságához) tartoztak. A függetlenedés jegyében 727-ben megválasztották az elsõ dózsét (a venetói olasz doge szó eredeti jelentése „herceg”, „vezér”), õt azonban bizánci elöljárók követték nagyjából 751-ig, az exarchátus megszûnéséig. Ezután hosszú évtizedeken át viaskodtak egymással a Bizánc-pártiak és a frank orientáció hívei, mígnem 840-re a két nagyhatalomtól földrajzilag elszigetelt kis fejedelemség önállósult. Sajátos politikai és jogi helyzete nagyban hozzájárult ahhoz a közvetítõi szerephez, amely kereskedelmi fejlõdését megalapozta. A Rialtón létrejött maga Velence városa (civitas Venetiarum).
 
A gazdagodó városállam, növekvõ politikai és szellemi befolyását az is jelezte, hogy a második magyar király 1038-ban Orseolo Péter lett, Ottone Orseolo dózse (1009–26) fia és I. (Szent) István unokaöccse; valamint hogy a régióból érkezõ szerzetesek kulcszerepet játszottak a latin írásbeliség magyarországi meghonosításában. Velencei volt Szent Gellért püspök is. A kapcsolatok azonban megromlottak, amikor a dalmát városokért folytatott harcban a magyar királyok már a horvátokat támogatták Velence ellenében, majd amikor Horvátország 1102-ben a magyar koronához került, közvetlenül is szembekerültek az adriai állammal.
 
A normannok legyõzéséért hálából Velence a Bizánci Birodalom területén korlátlan kereskedési jogokat és vámmentességet kapott (1082), s ezzel lépéselõnyhöz jutott a következõ évszázadban, amikor a keresztes háborúk nyomán megélénkült a Kelettel folytatott kereskedelem. A velencei kalmárok gõgje, törvényszegései és nem utolsósorban jobb vállalkozói képességei miatt azonban az idegenkedés hamarosan kölcsönös gyûlöletté fajult, mígnem 1204-ben Enrico Dandolo dózse (1192–1205) is ott volt a Konstantinápolyt elfoglaló és kifosztó keresztesek vezetõi közt. Ezek után már semmi akadálya nem volt annak, hogy Velence kiépítse kereskedelmi birodalmát a Földközi-tenger keleti medencéjében; Bizánc birtokainak felosztásakor megkapta Krétát, számos égei szigetet és Évia (Euboia) egy részét is, valamint értékes támaszpontokat a kontinentális Görögországban.
 
Velence még 1140–60 táján átszervezõdött köztársasággá: a választott dózse nem volt többé uralkodó, hanem tisztségviselõ (bár hangzatos címeket viselt), minden politikai és közigazgatási ügyben végsõ soron a 45 tagú Nagytanács döntött, míg a végrehajtó hatalmat a dózse gyakorolta a 6 tagú Kistanáccsal együtt. A Nagytanácsot a következõ évszázadban 60, majd 100 tagúvá szervezték át. A Negyvenek Tanácsa (elsõ említése 1223-ban) igazságszolgáltatási jogköröket gyakorolt, míg a XIII. század közepén alapított Consiglio di Rogati (szenátus) gazdasági ügyekben döntött, s idõvel törvényhozói jogosítványt kapott. Az 1290 és 1300 között hozott törvények mindamellett szentesítették a régi patríciuscsaládoknak a kormányzáshoz való kizárólagos jogát. Minden olyan kísérlet meghiúsult, amely ezt a rendszert megtörte volna. A patríciusi rend fenntartására 1310-tõl a Tízek Tanácsa felügyelt.
 
A XIII. században Velencének új riválisa támadt: Genova két évszázadon át elkeseredetten küzdött a földközi- és fekete-tengeri hegemóniáért. Velence végül a chioggiai tengeri ütközetben kerekedett felül, s a torinói béke (1381) nyomán a Földközi-tenger ura lett. Ezzel hatalmának zenitjére ért, ám közben keleten már az oszmán-török terjeszkedéssel kellett szembenéznie. A keleti kereskedelem beszûkülése miatt a következõ évtizedekben az Itáliai-félszigetre összpontosította figyelmét. 1420-ra már ellenõrizte a mai Veneto és Friulia-Venezia Giulia régió területét, valamint az Isztriai-félszigetet. Sorozatos háborúk következtek az Itáliai-félsziget többi állama, fõként Milánó és Ferrara ellen. 1509-ben a köztársaság vereséget szenvedett a franciáktól a cambrai szövetség (lásd ott) háborújában, s le kellett mondania itáliai hódításai nagy részérõl. Keleten elveszítette Éviát (1470), bár 1479-ben sikerült békét kötnie a törökökkel, és 1489-ben megszerezte Ciprust.
 
Miközben Velence sokat veszített hatalmából a Földközi-tenger mentén, a legnagyobb csapást az jelentette, hogy gazdasági szempontból az egész mediterrán térség másodlagossá lett: Amerika felfedezése nyomán a világkereskedelem súlypontja nyugatra, az atlanti övezetbe tolódott át. Velence a XVI. század során kétségbeesetten próbálta megvédeni politikai, gazdasági és területi pozícióit a törökökkel és a nyugati hatalmakkal szemben, ám a gyõztes lepantói csata (1571) után két évvel végleg elveszítette Ciprust, majd 1669-ben Krétát is. Bár 1684–88-ban Francesco Morosini ragyogó képességeinek köszönhetõen sikerült felszabadítania Moreát (a Peloponnészoszt), 1719-ben kénytelen volt visszaadni a törököknek. A politikai hanyatlás megállíthatatlan volt, noha a város Európa egyik legfõbb kulturális központja maradt. A hagyományos oligarchia uralmának végül Bonaparte vetett véget: 1797. május 12-én letette az utolsó dózsét, Ludovico Manint, majd még abban az évben, a Campo Formió-i békével lemondott Velencérõl Ausztria javára. 1805-ben, a pozsonyi béke értelmében Velence a Napóleon-féle Itáliai Királyság része lett, majd 1815-ben ismét az Osztrák Császársághoz csatolták. 1848–49-ben Daniele Manin forradalmi kormánya igazgatta. Az osztrákok a königgrätzi vereség után, 1866-ban adták át az 1861 óta fennálló Olasz Királyságnak. L: 259 126 (2004).(C) Encyclopaedia Britannica Inc. 2005
Kit36 2007. február 10., 21:22 (CET)