„Utazás a Föld középpontja felé (regény)” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
belső linkek + kékítés |
belső linkek kékítése |
||
33. sor:
{{Cselekmény}}
A történet [[Hamburg]]ban kezdődik 1863 májusában. Lidenbrock professzor éppen siet haza, hogy ott elolvashassa legújabb szerzeményét, egy izlandi [[saga]] eredeti rúnákkal írt kéziratát, amelyet [[Snorri Sturluson]] krónikaíró jegyzett le a középkorban. Miközben a professzor otthon Axel nevű unokaöccsével együtt nézi át a kéziratot, talál egy szintén rúnaírásos kódolt jegyzetet benne. (Ez itt az első jele Verne [[kriptográfia]]i rajongásának: későbbi műveiben is sokszor bukkannak fel rejtjeles, kódolt vagy hiányos üzenetek, amelyeket a szereplők sokáig nem tudnak megfejteni.) Lidenbrock és Axel lefordítják a rúnákat latin betűkre, ezzel azonban egy hasonlóan zavarba ejtő kódot kapnak. A professzor először feltételezi, hogy [[
Lidenbrock ezután úgy dönt, hogy bezárkózik a házba, és a bent tartózkodókkal (unokaöccse, Alex, valamint a szobalány Martha) nem eszik, amíg meg nem fejtik a szöveget. Alex végül felfedezi, hogy a nagybátyja első meglátása helyes volt, csak visszafele kell olvasni az betűket, hogy megkapják az üzenet [[latin nyelv]]ű mondatait. Először megpróbálja eltitkolni a nagybátyja elől, mivel tart attól, amit az tenne a szöveg ismeretében, de két nap után nem bírja tovább, és felfedi a titkot. Lidenbrock lefordítja a jegyzetet, amely egy izlandi alkimista, Arne Saknussemm (ő Snorri Sturlesonnal ellentétben nem történelmi személy) művének bizonyul. A szövegben Saknussemm azt állítja, hogy felfedezett egy utat a [[Föld]] középpontja felé az [[izland]]i Snæfell-len keresztül:
{{Idézet|Szállj le a Sneffels Yocul [a Snæfell gleccsere] kráterébe<br>amit a Scartaris árnyéka cirógat Calendae Julii [július] előtt,<br>merész utazó, és akkor eljutsz<br>a Föld középpontjába.<br>Én megtettem. Arne Saknussemm}}
Lidenbrock professzor meglehetősen érzéketlen ember, egyből elindul Izlandra, és magával viszi vonakodó unokaöccsét is. Axel, aki hozzá képest gyáva és kevésbé kalandvágyó, többször is megpróbál ellenkezni vele, exponálva neki a [[
Továbbmennek a partvonalon, és találnak egy átjárót, amely Saknussemm leírása alapján a lefele vezető út, azonban azt egy sziklaomlás eltorlaszolta. Hans és a professzor kétségbe esnek, hogy nem tudnak bejutni a járatba, végül úgy határoznak, hogy [[lőgyapot]]tal felrobbantják a torlaszt. A terv végrehajtása után azonban kiderül, hogy a kőomlás mögött egy feneketlen gödör van, nem lejárat a Föld középpontja felé. Az utazókat viszont elsodorja a gödörbe rohanó tengervíz, mivel a robbantás túl közel volt a parthoz: a villódzó víz órákon keresztül sodorja őket, majd egy gejzírként működő vulkáni kürtő mélyén lyukadnak ki, amely teli van [[magma|magmával]] és [[víz]]zel. Az utazóknak még nagyon megijedni sem marad idejük, mivel a gejzír kitör, és felfelé repülve elveszítik az eszméletüket.
Amikor magukhoz térnek, rájönnek, hogy éppen egy [[Stromboli]] nevű dél-[[olaszország]]i [[rétegvulkán]]-szigetre lökődtek ki a Föld gyomrából. A [[Hamburg]]ba való visszatérés sok jót hoz - Lidenbrock professzort a történelem nagy tudósai között emlegetik, Axel elveszi szerelmét, Gräubent, Hans Bjelke pedig visszatér békés életéhez Izlandon. A professzor sajnálja, hogy az utazásuk ilyen rövidre sikerült.
A regény legvégén, Axel és Lidenbrock rádöbbennek, hogy miért viselkedett olyan furcsán az [[iránytű]]jük a tutajon tett útjuk során: a műszert egy, a tutajt is majdnem elpusztító [[gömbvillám]] rontotta el.
{{Cselekmény vége}}
|