„Antimon” változatai közötti eltérés

== Története ==

Vannak bizonyítékok, melyek alátámasztják azt a feltevést, hogy az antimon ismert volt már az ókorban is. Az antimon-szulfidot mint fekete szemöldök- és szempillafestéket használták a korabeli nők a Közel-Keleten. [[Dioszkoridész]] az antimon-szulfidot ''stimmi'' néven említi, és [[Caius Plinius Caecilius|Idősebb Plinius]] „''stibium''” -ként. Később a „stibium” a fémet jelölte és nem a szulfidot. Dioszkoridész szerint, ha a ''stimmi''t faszénnel hevítik, fém válik ki, pont, mint az ólom esetében. Innen az a feltevés, hogy az antimon ismert volt az ókorban, de összetévesztették az ólommal.

Később Constantinus Africanus említi az antimon szót, amit először az arab Geber alkimista használt 800 körül. A szó eredete vitatott. Egyesek szerint az arab ''othmond''-ból származna és Geber használta, mások a görög ''anti'' (ellen) és ''monos'' (egyedül) szóösszetételből származtatnák, mivel az antimon sosem jelenik meg egyedül, hanem más fémekkel együtt, vagy a francia ''moine'' (szerzetes)-ből származna mivel a szerzetesek foglalkoztak ilyen ''mérgekkel'' (ismert volt az antimon-oxid és kálium-bitartarát keveréke, mint hánytató).

A XIII. század írásaiban találkozunk az antimonnal egy ötvözetben (réz + 6% antimon) ami „Albertus Magnus aranya”-ként ismert és nagyon jó hamisítvány volt.

A XVII. század elején megjelent egy könyv az antimonról („''Currus triumphalis antimonii''”), ahol leírták tulajdonságait, előállítását, egyes vegyületeit és felhasználását. A könyv szerzője a [[Szent Benedek-rend]]i Basilius Valentinius (1392-1450) szerzetes, akinek kéziratait Johann Thölde alkimista adata ki. Későbbi kutatások cáfolják ezeket az állításokat, és a könyv valódi szerzőjeként Johann Thölde-t tartják és úgy vélik, a bencés szerzetes nem is létezett, hanem Thölde álnév alatt adta ki könyvét.

Az első tudományos kézikönyvet az antimonról Nicolas Lemery (1645–1715) írta. 1789-ben Lavoisier bejegyzi az antimont a kémiai elemek közé.