„Afrika az első világháborúban” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
85. sor:
A búr kommandók egykori vezetői ekkor már javában szervezkedtek. Maritz alezredes két-három éve már kapcsolatban állt a DSWA tisztjeivel, mivel a második angol-brit háborút követő száműzetését Német Délnyugat-Afrikában töltötte és a Schutztruppe egységében harcolt a [[Herero-lázadás]] leverése kapcsán. Ő szervezte be Beyers vezérkari főnököt, aki pedig [[Christiaan de Wet]], Jan Kemp és [[Jacobus Herculaas de la Rey]], nagy tekintélyű, egykori kommandóparancsnokokat vonta be az összeesküvésbe. Beyers szeptember 15-én motorkocsival vitte de la Reyt szónokolni egy gyakorlatozni összegyűlt milicista egység elé, azzal a céllal, hogy a lázadás oldalára állítsa őket. Egy úttorlasznál a Foster-banda tagjaira vadászó rendőrség tévedésből lelőtte de la Reyt. Az összeesküvők azt hitték, lelepleződtek és pánikba esve mindent leállítottak. A milicistákat hazaengedték, a terv dugába dőlt, a kedvező momentum elillant. Pár nappal később meggyőződtek róla, hogy mégsem dekonspirálódtak; de la Rey temetésén pedig terjeszteni kezdték gyanújukat, miszerint a kormány tetette el láb alól.
Szeptember végén az északnyugati határvidéken parancsnokló Solomon Gerhardus "Manie" Maritz alezredes megtagadta, hogy embereit a németek ellen vezesse. A kormány (saját kérésére) felmentette beosztása alól, viszont Maritz nem adta át a parancsnokságot, hanem október 9-én proklamációban hívott fel a kormány megdöntésére, s ezzel [[búr felkelés|a lázadást elindította]]. A második búr háború számos ismert vezetője be volt avatva (Beyers, De Wet, Kemp, Bezuidenhout), de nem sikerült csatlakozásra bírni a politikai ellenállás két vezetőjét, Hertzogot és Steynt. Beyers augusztusban a világháborúba való beavatkozás elleni tiltakozásául lemondott a vezérkari főnökségről, így Botha és Smuts szabadon rendelkezett a szervezett dél-afrikai haderő felett, mely ekkor 32 000 főre rúgott. Ezzel szemben a lázadók 12 000 fő körüli erőt tudtak összeszedni. Elszórt gócaikat sorban legyőzte a kormánycsapatok túlereje, október 24-én vereséget szenvedett Maritz,<ref>{{cite web |url=http://samilitaryhistory.org/vol132hp.html |title=Maritz-lázadás|date= |accessdate=2009-10-03 |author= |authorlink= |language= angol| publisher= |work=http://samilitaryhistory.org/vol132hp.html|format= }}</ref>, 28-án pedig De Wet esett fogságba. Beyers szintén vereséget szenvedett és arra kényszerült, hogy átkeljen a Vaal-folyón. December 28-án az átkelés közben Beyers belefulladt az árba. Kemp 500 fős egységével Becsuánaföld sivatagán átkelve németek ellenőrizte vidékre menekült, de aztán egy héttel később visszatért Dél-Afrikába és megadta magát. A lázadók haderejének nagyobb részét még Dél-Afrikában szétverték.<ref>{{cite web |url=http://www.greatwardifferent.com/Great_War/SW_Afrika/Botha_01.htm |title=Maritz-lázadás|date= |accessdate=2009-10-03 |author= |authorlink= |language= angol| publisher= |work=www.greatwardifferent.com |format= }}</ref>
Botha hat-hét éves ítéleteket szabatott ki a vezetőkre (egyedül Maritz emigrált Spanyolországba 1923-ig, mikoris hazatért). Köszönhetően a civil emberjogi akcióknak, tüntetéseknek és petícióknak két évvel később szabadok voltak és a továbbiakban a Dél-Afrikai Unió alkotmányos keretein belül keresték az oppozíció lehetőségét.
| |||