„Félix Dupanloup” változatai közötti eltérés

A bölcsészetet és hittudományokat a Saint-Sulpiceről nevezett papnevelő intézetben végezte. Pappá szentelését követően, egymásután több plébániára küldték és nemsokára mint az orléansi hercegek hitoktatója, hitszónoklatai által nagy hírnévre tett szert. 1837-ben a párizsi Saint Nicolasról nevezett kis szeminárium előljárójává lett, 1838-ban mint a párizsi érsek közhelynökét [[Róma|Rómába]] küldték, ahonnan mint római prelátus és mint hittudor tért vissza. 1841-ben a párizsi egyetemen a szónoklattan tanárává nevezték ki. Élénk és érdekes előadása nagyszámú hallgatót szerzett a [[Sorbonne]]nak. De előadásait nem koronázta siker, mert [[Voltaire]]-ről heves vitatkozásba kezdett és kénytelen volt előadásait idő elett befejezni. [[Talleyrand]] herceg halálos ágyán a már akkor mindenki által magasztalt Dupanloup-ot hivatta magához és ő neki jutott az a szerencse, hogy megtéríthette az utolsó percben [[Antun]] egykori püspökét. 1849. április 9-én orleansi püspök lett és ez idő óta még feltűnőbb munkásságot fejtett ki. Vallási, egyházpolitikai, társadalmi, bölcsészeti vagy neveléstudományi téren nem volt fontosabb kérdés, melyben Dupanloup gyakorlott, tudós és szellemes tolla részt nem vett volna. Különös gondot fordított a nevelésügy felvirágoztatására. Rövid egymásutánban hagyták el a sajtót a nevelésről szóló és a nevelésnek minden ágát felkaroló művei és amit az elméletben hirdetett, azt a gyakorlatban is keresztül vitte azáltal, hogy egyházmegyéjének tanításügyét szigorral és lelkiismeretesen gondozta, sőt püspöki lakában iskolát is állíttatott saját költségén. Amikor az [[1850-es évek]]ben [[Jean-Joseph Gaume|Gaume]] az ó-klasszikus auktoroknak kiküszöbölése céljából mozgalmat indított, síkra szállt a görög és latin remekirókremekírók tanítása mellett és a klasszikusok helyes tanulmányozásának szükségességét bizonyította. 1854-ben a francia akadémia az elhunyt [[Pierre-François Tissot|Tissot]] helyébe tagjának választotta. Székfoglaló beszéde, mely Tissot-nak és a tudományoknak szép méltatása volt, jó ideig beszéd tárgyát képezte a francia irodalmi körökben. 1781-ben önként kilépett az akadémiából, mert az ateista [[Littré]] tagjának választották. [[III. Napóleon]] idejében különösen nagy tevékenységet fejtett ki a katolikus ügyek érdekében. Ő volt az, aki erélyesen védte szóval és irásban a szorongatott római pápát. A [[vatikáni zsinat]]on ő ellenezte legjobban az infallibitis kimondását. Azonban mikor a dogmát kimondták, mint jó katolikus alázatosan alávetette magát a zsinat határozatának. A [[porosz–francia háború]] alatt nem egyszer adta nagy hazafiságának szép példáját. 1875-ben, élete alkonyán, a nemzetgyűlés élethossziglani szenátornak választotta és ez időtől fogva minden törekvését odairányozta, hogy a legitimistákat az orleánistákkal kiengesztelje és hogy [[Henri d’Artois|Chambord grófot]] a trónra segítse. 1878-ban [[Dél-Franciaország]]ba, [[Hyères]]-be vonult ahol még mindig szünet nélkül dolgozott és mivel híre ment, hogy [[Adolphe Thiers|Thiers]] műveit ki akarják adni, ezért [[Alfred de Falloux|Falloux]] gróffal, régi jó barátjával, aki az 1848-as években Thiers-rel közelebbi öszeköttettésbenösszeköttettésben állott, élénk levelezést folytatott. Ezen és a tervezett Voltaire-centenáriuma ellen irányuló munkája irásaírása közben lepte őt meg a halál. Orléansban temették el a székesegyház mindenszentek kápolnájában, mint a becsületrend lovagját katonai pompával. Összegyüjtött műveit már ő maga kezdette kiadni.