„IV. Rajmund toulouse-i gróf” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
47. sor:
Rajmundot Konstantinápolyban barátságosan fogadták. [[I. Alexiosz bizánci császár|I. Alexiosz császár]] tőle is a hűségesküt várt el, ahogyan korábban a többi keresztes vezértől is. Rajmund nem élvezhette Le Puy püspökének támogatását, hiszen az sebesülése folytán hátramaradt. Mivel Rajmund fülébe jutott, hogy [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] a császár támogatását élvezi, úgy érezte, az eskü folytán elsőségét veszítené el és Bohemund alárendeltje lenne. Ezért kijelentette, hogy Isten ügyében érkezett keletre és egyetlen ura Isten. Hozzátette, hogy ha a császár irányítaná a keresztény hadakat, szolgálatába állna. Ebből kitűnik, hogy Bohemund ellen volt kifogása és nem a császári fennhatóság ellen. A több nyugati vezető rosszallását fejezte ki Rajmundnak viselkedése miatt és a császár sem halmozta el ajándékokkal.<ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 132-133. oldal</ref> Rajmund így április 26-án egy módosított eskü letételére kényszerült. A sereg közben Rodostónál gyülekezett, hogy bevárja Adhemart. Rajmund seregével együtt átkelt [[Boszporusz]]on, majd még két hétre visszatért az udvarba és szívélyesen vált el a császártól.
===
Rajmund a keresztesek kis-ázsiai hadjáratában aktív részt vállalt. [[Nikaia]] volt az első célpont, amelyet vissza kellett szerezni a szeldzsuk törököktől. Rajmund a város déli falat előtt táborozott le. Az első török felszabadító csapatokat Rajmund sikeresen visszaverte. A fősereg a szultán, [[I. Kilidzs Arszlán|Kilidsz Arszlán]] vezetésével 1097. május 21-én érkezett meg. A keresztesek súlyos vereségeket szenvedtek, miközben Bizánc a hátuk mögött a vár megadásáról tárgyalt a szultánnal.<ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 146. oldal</ref> Nikaia a [[I. Alexiosz bizánci császár|császár]] kezébe került. Július elején Rajmund és a többi keresztes vezér útnak indult Dorülaion felé, amelyet 1097. július elején szintén megszereztek a törököktől.
[[Fájl:Holy_Lance.jpg|thumb|200px|right|A [[A végzet lándzsája|Szent Lándzsa]] megtalálása Antiókhiában]]
A kis-ázsiai hadjáratot követően a keresztesek tovább vonultak délre és ostrom alá vették [[Antiókhia|Antiókhiát]]. Rajmund tervét, hogy a várost módszeres bekerítés nélkül, kézitusában, azonnali támadás során vegyék be, a többi vezér — nyilván a vele járó nagy kockázatok miatt — elvetette.<ref>Walter Zöllner: ''A keresztes háborúk története''; Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1980; 35. oldal</ref> <ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 172. oldal</ref> Az ostrom elhúzódott és további széthúzást okozott a keresztes vezérek között. Végül árulás révén sikerült a kereszteseknek a várba bejutni, ahol lemészárolták a török lakosságot. Körben Kerboga bég is megérkezett a vár felmentésére. Az éhínség miatt és az ellenséges túlerő láttán a keresztesek hangulata mindjobban romlott. A keresztesekbe némileg új erőt öntött, amikor egy Péter Bertalan nevű provence-i látnok víziónak hatására megtalálták a [[A_végzet_lándzsája|Szent Lándzsát]] a Szent Péter-bazilika padlózata alatt. A lándzsa keresését Rajmund jelenlétében végezték, aki a későbbiek folyamán is hitt annak valódiságában.{{forrás}} A keresztesek végül kiharcolták a győzelmet, de el kellett dönteniük, kié legyen. A sors fintora, hogy Rajmund volt az egyetlen, aki nem esküdött fel arra, hogy a meghódított területeket visszaszolgáltatja Bizáncnak, mégis, az antiókhiai győzelmet követően ő állt egyedül a mellett, hogy a [[Bizánci Birodalom]] fennhatósága alá kerüljön Antiókhia. Ez az álláspont tükrözheti a Bohemund iránti ellenszenvét, aki elsőnek merült fel lehetséges várbirtományosként, de felveti annak lehetőségét is, hogy Rajmund bölcsen felmérte, hogy szükség van Alexiosz támogatására.<ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 195. oldal</ref> Az 1098. november 1-jei gyűlésen hangot is adott véleményének.
Antiókhia bevétele után a vezetők húzták-halasztották a jeruzsálemi utat. Rajmund elfoglalta az [[Orontész]] mellett fekvő Rugiát, valamint Albarát. A város püspöke Rajmund egyik papja, Narbonne-i Péter lett. A [[Maarrat an-Numán]] elleni ostrom során Rajmundnak együtt kellett működnie [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemunddal]], aki elősegítve saját sikerét, kihirdette, hogy aki megadja magát neki, annak az életét megmenti. A valóságban lemészároltatta közülük a férfiakat, a nőket és gyerekeket pedig eladta rabszolgának. A katonák elégedetlensége nőtt, és képviselőik jelezték Rajmundnak, hogy elismernék őt a sereg vezetőjének, ha megszervezné a jeruzsálemi indulást. Rajmund az ajánlatot nem utasította vissza. Bohemund erre visszatért Antiókhiába, Maarrat an-Numánt pedig az albarai püspök gondjaira bízták. Rajmund Rugiába hívta a keresztes vezéreket, ahol megkísérelte megvásárolni a támogatásukat. A felajánlott összegek valószínűleg megfeleltek az egyes vezetőknek tulajdonított hatalom mértékének.<ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 204. oldal</ref> Bohemundnak azonban semmit sem szánt. A sereg közben Maarrat an-Numán falainak lebontását tervezte, mert kínozta őket az éhség és mielőbb útra akartak kelni
[[Bouillon Gottfried|Gottfried]] és [[Flandriai Róbert]] a tengerparton haladt délre, míg Rajmund gróf a Noszairi-hegységtől keletre vezette seregét egészen Arkáig. Serege nem volt elég erős a vár bevételére, így hamarosan segítséget kellett kérnie Gottfriedtól és Flandirai Róberttól, akik a tengerparton sietve haladtak délre. [[Tankréd galileai fejedelem|Tankréd]], aki támogatásáról biztatta Rajmundot, most ellen fordult. A vezetők ellentéte a katonák együttműködését is nehezítette. Arka bevételét azonban Rajmund fontosnak tartotta, úgy vélte, e hely kiindulópontja lehet egy, a tripoliszi emír területén létesítendő saját fejedelemségének.<ref>Walter Zöllner: ''A keresztes háborúk története''; Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1980; 39. oldal</ref> MPéter Bertalan újabb látomása Arka azonnali megtámadását támogatván csak olaj volt a tűzre. Sokan Rajmund politikai eszközének kezdték már tekinteni ezeket a látomásokat. Rajmund akkor is hitt a lándzsában, amikor Péter Bertalan tűzpróbának vetette alá magát és napokkal később belehalt a sérüléseibe.<ref>Steven Runciman: ''A keresztes hadjáratok története''; Budapest: Osiris, 2002; 212. oldal</ref> Rajmund csak egy újabb hónap elteltével, május közepén mondott le Arkáról. A tripoliszi emír a városában fogvatartott keresztények szabadon bocsátásával és fizetséggel vásárolta meg városa számára a békét. A sereg a tengerparton haladt tovább délre, de egyelőre lemondtak a part menti nagy városok elfoglalásáról. 1099. június 7-én a Szent Város mellett a keresztesek tábort vertek.
[[Jeruzsálem ostroma (1099)|Jeruzsálem ostroma]]kor Rajmund a Sion-hegyen foglalt állást. Felismervén, hogy a város ostromszerkezet nélkül nem vehető be, Rajmund és Gottfried nekiláttak egy-egy guruló ostromtornyot építtetni. Július 15-én sikerült végre a kereszteseknek behatolniuk a városba. A város védője, [[Iftikhar ad-Daula]] a déli városrészen tartotta magát Rajmunddal szemben, majd hatalmas összeggel megvásárolta saját és emberei életét Rajmundtól és megadta magát. Rajmund elfoglalta a [[Dávid-tornyot]]. A városban nagy mészárlás vette kezdetét és a keresztes vezetők újabb problémába ütköztek: ki legyen Jeruzsálem ura? A koronát elsőkörben Rajmundnak ajánlották fel, aki visszautasította azt, így végül Jeruzsálem Gottfriedé lett, aki azonban csak a Szent Sír Őrzője címet volt hajlandó felvenni. Rajmund azonban a Dávid-tornyot nem akarta átengedni neki, és Albara püspök gondjára bízta, aki azonmód elárulta Rajmundot és a tornyot átengedte Gottfriednak. Rajmund Jeruzsálemet hátrahagyva a [[Jordán-folyó]] völgyébe ment le, majd Jerikónál vert tábort. A továbbiakban nem kívánt visszatérni Jeruzsálembe.
=== A Tripoliszi Grófság születése ===
| |||