„Első angol–afgán háború” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló |
|||
24. sor:
[[Oroszország]] és [[Anglia]] ugyan szövetségesek voltak a [[napóleoni háborúk]]ban, a [[Bécsi kongresszus|bécsi béke]] óta azonban a régen jelentéktelen cári birodalom, most komoly vetélytárssá lépett elő, mely nemcsak az angolok által létszükségletnek tartott európai egyensúlyt fenyegette, déli irányú terjeszkedésével a brit érdekszférába is behatolt. [[Nagy-Britannia]] diplomatái mindent megtettek [[Bécs]]ben, hogy [[Oroszország]] ne nyerjen további teret [[Kelet-Európa|Kelet-Európában]], a cári hatalom ennek ellenére már [[Lengyelország]]ra is kiterjedt, és komoly fenyegetést jelentett [[Törökország]] [[Fekete-tengeri]] területeire is.<br />
[[Afganisztán]] a dél felé terjeszkedő oroszok, és az [[India|Indiát]] konszolidáló britek között feküdt. [[Lord Auckland]] az angol parlamentben tartott felszólalásaiban egyértelművé tette, hogy az [[india]]i hódítások biztosítása érdekében, nyugaton egy megbízható szövetségest kell a briteknek tudniuk, mely ütközőállamként működhetett a két gyarmatosító hatalom között. [[Afganisztán]] nyersanyagokban szegény, sivatagos ország, mégis a két nagyhatalom ölre ment érte.
Az angolok igyekezték elhitetni a világ közvéleményével, hogy csak az egykori törvényes uralkodót, Sáh Sudzsát segítik hatalma visszaszerzésében Duszt Muhammadtól, aki erősen oroszbarát volt. [[1838]] [[december]]ében megindult a brit támadás.
== Afganisztán lerohanása ==
{{Bővebben|Gházni ostroma}}
Az inváziós erő vezetője Sir John Keane volt (őt később Sir Willoughby Cotten váltotta a megszálló erők élén, majd pedig a látványosan inkompetens Elphistone következett). A sereggel tartott William Hay MacNaghten, aki briteket képviselte az afgán udvarban a megszállás során.
A brit csapatok [[1839]] [[március]]ában érte el Kettát, egy hónappal később harc nélkül megszerezték Kandahárt. [[Július]]ban, miután két hónapot elvesztettek Kandahárnál, megtámadták a stratégiailag fontos Gházni erődítményét, és döntő győzelmet arattak az afgán seregek fölött, akiket Duszt Muhammad fia vezetett. Duszt Muhammad hűséges követőivel együtt elmenekült Barmián hágóin túlra, Bukharába. [[1839]] [[augusztus]]ában, harminc év múltán, Sudzsát ismét megkoronázták [[Kabul]]ban.
== A megszállás ==
Az angol seregek nagy része a hadjárat után visszatért Indiába, de elég hamar világossá vált, hogy Sudzsa hatalmát csak a brit csapatok jelenléte őrizheti meg, ugyanis az afgán nép nem kért sem az európai befolyásból, sem Sáh Sudzsából. Ahogy telt az idő, MacNaghten engedélyezte - főleg indiai - katonáinak, hogy a családjukkal együtt éljenek a megszállt országban, hogy a lelkesedésük ne törjön le. Ez tovább dühítette az afgánokat, akik ebből arra következtettek, hogy az angolok tartós megszállásra rendezkednek be. Ennek ellenére a helyzet nem festett rosszul, Duszt Muhammad ugyanis 1840-ben megadta magát a briteknek, miután többször is megpróbálta sikertelenül visszaszerezni a hatalmát. Akbar Hán vette át az afgán ellenállás szervezését.
A britek, amellett, hogy fegyvereikkel sakkban tartották az országot, a hegyi törzsek vezetőinek hűségét rendszeres ajándékokkal és fizetséggel nyerték meg. A problémák akkor szökkentek szárba, amikor a britek csökkenteni akartak a juttatások mértékén.
[[1841]] [[október]]ében már a törzsek nagy része nyíltan Akbar Hán mellett állt, ennek ellenére továbbra is hűségesnek mondták magukat a megszállókhoz, hogy a fizetségtől se essenek el. A brit politikai és katonai vezetők, mint MacNaghten, Elphistone, vagy a novemberben a kabuli csőcselék által meggyilkolt Sir Alexander Burnes rendre alábecsülték a veszélyt, amiben az egész hadsereg volt.<br />▼
▲[[1841]] [[október]]ében már a törzsek nagy része nyíltan Akbar Hán mellett állt, ennek ellenére továbbra is hűségesnek mondták magukat a megszállókhoz, hogy a fizetségtől se essenek el. A brit politikai és katonai vezetők, mint MacNaghten, Elphistone, vagy a novemberben a kabuli csőcselék által meggyilkolt Sir Alexander Burnes rendre alábecsülték a veszélyt, amiben az egész hadsereg volt.
Az elkövetkezendő hetekben a brit parancsnokokat az kötötte le, hogy mihamarabb megegyezésre jussanak Akbar Hánnal. Egy titkos találkozón MacNaghten felajánlotta Akbar Hánnak a nagyvezíri posztot a király oldalán, ha megnyugtatja az afgán törzseket. Akbar szó nélkül börtönbe vetette az egész brit küldöttséget, azonban úton a fogság felé a feldühödött tömeg lemészárolta őket és MacNaghten darabjaival ünnepeltek Kabulban. Akárcsak Burnes halálánál, a brit csapatok nem csaptak szét az afgán tömegben, hanem a gyengeség jelét mutatva csak ültek a barakkjaikban. Ez a fajta passzivitás jellemezte Elphistone vezetői képességeit, mely nemcsak az afgánokat bátorította fel, de a brit-indiai csapatokat is teljesen demoralizálta.
| |||