„Nicolas Poussin” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: következő módosítása: be:Нікала Пусэн |
|||
7. sor:
Párizsban ismerkedett meg [[Marino]] költővel is, aki Poussin figyelmét a görög és római [[mitológia|mitológiára]] irányította, különösen [[Ovidius]] Metamorfózisára. Poussin később illusztrálta Marino [[Vénusz]]ról és [[Adonisz]]ról írott eposzát is.
1624-ben Rómába költözött, ahol Marino bemutatta [[Giulio Sacchetti]] [[kardinális]]nak, aki [[VIII. Orbán pápa]] unokaöccsének, Francesco Barberininek ajánlotta tovább a fiatal francia festőt. Ekkor ismerkedett meg Jacques Stella és Claude Lorrain festőkkel, továbbá Cassiano del Pozzóval, Barberini kardinális titkárával és a német származású festővel és íróval, Joachim Sandrarttal. Rómában [[Tiziano Vecellio|Tiziano]] és [[Raffaello Sanzio|Raffaello]] művei mellett ókori remekműveket tanulmányozott. 1630-ban feleségül vette Anne Marie Dughet-et, egy Rómában élő francia szakács lányát.
Külföldi festőként eleinte nagy nehézségei voltak Rómában, mivel a legtöbb megbízást a nagy nemesi családok és a [[pápa (egyházfő)|pápa]] adta, akik viszont a már ismert és hazai festőknek részesítették előnyben. 1627-ben [[
[[XIII. Lajos francia király|XIII. Lajos király]] meghívására 1641-ben [[Párizs]]ba ment, ahol fényes fogadtatásban részesült, elhalmozták megrendelésekkel. Ekkor festette az ''Utolsó vacsorá''t (St.-Germain-en-Laye kápolna), Xaveri szt. Ferencet a japániak között stb. Rajzokat készített a királyi szőnyeggyár és a [[Louvre]] nagy csarnoka falfestményei számára, de megunván ellenségei fondorlatait, 1642 szeptember havában végleg Rómába tért vissza. A következő időben festette legtökéletesebb műveit. 1643-ban készült ''Szent Pál látomása'' (Páris, Louvre), 1644 és 1648 között készítette el a ''Hét szentség'' második sorozatát (London, Bridgewater képtár), ugyanekkor keletkeztek még: a ''Mózes fölfedezése'', a ''Diogenes'', a ''Salamon ítélete'' (Louvre), a ''Polyphemus'', a ''Mózes forrást fakaszt a sziklából'' (Szt.-Pétervár), ''A horák tánca'' (London, Hartforg-House), ''A Parnasszus'' ([[Prado]]), az ''Árkádiai pásztorjelenet'' (Louvre) és számos egyéb festménye, melyekhez az ó- és új-testamentumból, a mitológiából és az ókori történelemből merített ötletet. Élete vége felé főleg tájképfestéssel foglalkozott.
| |||