„Jancsik Pál” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
3. sor:
== Élete, munkássága ==
Szülővárosában érettségizett, 1954 őszétől [[Kolozsvár]]t él. A [[Bolyai Tudományegyetem]]en 1959-ben magyar tanári diplomát szerzett; tagja volt annak a diákcsoportnak, amely a Forrás első nemzedékének magvát alkotta. Államvizsga után fél évet szerkesztőként az [[Utunk]]nál dolgozott. 1960-tól 1970-ig az Ifjúsági Könyvkiadó, 1970-től a [[Dacia Könyvkiadó]] szerkesztője. Kiadói munkájának legjelentősebb része a [[Tanulók Könyvtára]] sorozat szerkesztése, amely igényes válogatásban, irodalomtörténeti apparátussal juttatja el főképpen a magyar, kisebb mértékben a világirodalom klasszikus műveit a tanulóifjúsághoz és a szélesebb olvasóközönséghez. Fiatal romániai magyar költők verseiből 1974-ben antológiát állított össze Varázslataink címmel. Egy-egy kötetet válogatott [[Szabó Lőrinc]] (1971) és [[Juhász Gyula (költő)|Juhász Gyula]] (1975) lírájából.
''Szomjas tenger'' c. Forrás-kötetéhez (1963) Kiss Jenő írt előszót, aki mint költő-szerkesztő már a brassói középiskolásban felfedezte a tehetséget. Ebben a rokon költői hang is szerepet játszott: kettejük lírája ugyancsak a természet, az [[erdély]]i táj bűvöletében fogant, s a munka tisztelete, az építés dicsérete szintén meghatározó motívuma az induló költő műveinek. Mégis a [[riport]]-versek divatja idején meglepetésként hatottak költeményei, mert a leírást a lírai élmény hitelesítette, a látvány többnyire egységben jelentkezett nála a belső impulzussal (''Zápor, napsugár''; ''Agitáció''). Nem idegen tőle [[Áprily Lajos|Áprily]] és [[Dsida Jenő|Dsida]] költői öröksége, az elégiára hangoltság és a játékos formákba bújtatott meditáció. Gyermekeknek írt legjobb verseit is ez emeli az alkalmiság fölé (''Hintaló''). Második verseskönyve, a ''Fűszálon csillag'' (1968) s még inkább a ''Szavak szemek'' (1979) ennek a költői hangnak további, lassú, de határozott érlelődését bizonyítja. Már ritkábban értelmezi a képeket, az eszme illusztrálását sikerül elkerülnie, leírásait feszültebbé teszi a néhol sejtelmes-szimbolikus színváltás. Amikor mégis maga értelmez, a versen belül, ironikus-önironikus módon teszi, vállalva az ódivatúság vádját. Hisz az örök lírai témákban (természet, szerelem, gyermek), bízik az emberi szó erejében, "szavak szemek" egymásra találásában. Harmadik kötetének címadó verse a költészet misztériumának megragadása; szinte eszköztelenül, egyszerre mutatja fel benne az egyént és a közösséget, a múltat és a jelent, a konkrétat és az általánost, a szépséget és a felelősséget, tulajdonképpen két szó variálásával.
| |||