„Stilisztika” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→1918 után: kékítés |
|||
213. sor:
A hazai magyar silisztika egyik jellemzője tehát a történetiség előtérbe állítása. Az ekkor már nagy elismerésnek örvendő funkcionális és strukturalista alapvetésű, jelentéstanilag jól behatárolható leíró stilisztika 1960-tól szintén Szabó Zoltán jóvoltából lett önálló egyetemi diszciplína. Oktatója először ő maga volt, majd az [[1970-es évek]] elejétől 1994-ig Józsa Nagy Mária). Nyugdíjazását követően [[Pethő Ágnes]] lépett a helyébe, akinek sikerült az addig már önnön lehetőségeit kifutó leíró stilisztikát nemzetközi vonatkozásban is új, produktív módon továbbfejlesztenie.
A leíró stilisztika hazai oktatásában a F. de Saussure strukturalista nyelvelméletében gyökerező Ch. Bally tanításait követve az expresszivitásra, a nyelvi elemek kifejező erejére, azaz érzelmi–hangulati–jelentés szerinti többlettartalmára összpontosító tudománynak tekintették ezt a tantárgyat. A kommunikációs összetevőktől függő többlettartalmak szerveződésének a mikéntjét, hogyanját vizsgálták, tehát nem a régi [[Szónoklattan|retorika]]i-[[Poétika (Arisztotelész)|poétika]]i osztályozó (taxonomizáló) módszert alkalmazták. Leíró stilisztikájuk, ''A kis magyar stilisztika'' (Bukarest, 1968) megírásakor a négy szerző: Bartha János, Horváth Tibor, Józsa Nagy Mária és Szabó Zoltán ''A magyar stilisztika vázlata'' című [[magyarország]]i egyetemi kézikönyvet (Budapest, 1959) választotta mintául. Ebben ugyanis [[Fábián Pál]], [[Szathmári István]] és [[Terestyéni Ferenc]] már magas színvonalon összegezte mindazokat az elméleti-módszertani újításokat, amelyek a nemzetközi szakirodalomban a [[20. század]] első felétől világossá tették, hogy a klasszikus retorikában/poétikában alkalmazott tanítások nem elégségesek a stílus törvényszerűségeinek megértéséhez/megértetéséhez. A modern [[szemantika]], a rész–egész, a nyelvi elem és szövegkörnyezet kérdése ebben a vonatkozásban a stilisztikai elméletből és gyakorlatból nem maradhat ki.
A kolozsvári szerzők nem a nemzeti stilisztika pontos hasonmását akarták létrehozni. Amazénál tömörebb, összevontabb tárgyalásmódot választottak. Szerencsésen beolvaszthatták könyvükbe az eltelt években megjelent újabb román, magyar és más nyelvű szaktanulmányok fontos megállapításait. Ugyanakkor a hazai [[magyar nyelv]] oktatásának ilyen természetű hiányait pótolandó, szükségszerűnek ítélt eklektikus tárgyalásmódra vállalkoztak. A könyvet a stilisztika történetének vázlatszerű összefoglalója vezeti be, és a tárgyalt stíluseszközök funkcionálását példázandó, stilisztikai elemzéseket tartalmazó fejezet zárja. Ez lett a könyv legvitatottabb része.
223. sor:
A stilisztika hazai művelői nem feledkeztek meg az itthoni lehetőségek kiaknázásáról sem. Mindvégig igyekeztek követői és közvetítői lenni mindannak, amit a román nyelvtudományban elismerésre méltónak, eredeti elvnek és a stilisztikában követendő, produktív módszernek tartottak.
A kolozsvári kutatócsoport tagjai, Szabó Zoltán kitűnő irányító készségének köszönhetően, a következő fórumokon jelentkeztek kisebb-nagyobb rendszerességgel: nemzetközi és hazai nyelvészeti kongresszusokon, tudományos értekezleteken, tudományos folyóiratokban, mindenekelőtt a hazai magyar nyelvű [[Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények|NyIrK]]-ben, a magyarországi [[Magyar Nyelvőr]]ben, [[Magyar Nyelv (folyóirat)|Magyar Nyelvben]]
A különböző helyeken, valamint az önálló tanulmánykötetekben, gyűjteményes kiadványokban (''Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok.'' I–II. Bukarest, 1981, 1984), jelenségmonográfiákban közzétett eredményeik, újító jellegű elméleti, módszerbeli eljárásaik kritikai jellemzése szintén Szabó Zoltán könyvében olvasható.
| |||