„Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat” változatai közötti eltérés

== Története ==
 
Kezdeményezői a két társulat elnökei, Szabó István és Ferencz Antal, valamint [[Szász István]] református és Tokai Gyula római katolikus felekezeti tanítók. Létrejöttekor tekintélyes ingó és ingatlan vagyonnal, értékpapírokkal, bankbetétekkel rendelkezett (Za­lomit utca 6. szám alatti székházában díszterem, könyvtár, olvasóterem, vendéglő, klubterem állt a tagok rendelkezésére). Tagjainak száma 1434 volt, zömében még az első világháború előtt Bukarestbe telepedett magyar iparos. Tagja lehetett minden 15 évet betöltött bukaresti lakos, aki pedig a 21. évet betöltötte, szavazati joggal rendelkezett (tehát nők és nem magyar nemzetiségűek is), ugyanakkor előírták, hogy papok, lelkészek tényleges tagok nem lehetnek (ezt a megkötést az magyarázza, hogy meg akarták óvni magukat a Bukaresti Magyar Társulatban a század elején kirobbant református–katolikus ellentéttől).
 
Bár az alapszabályzatban a Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat „önsegélyező” egyletként határozta meg magát, megfogalmazott céljai között közművelődési tevékenység (felolvasások, kulturális rendezvények, zenés estek) is szerepelt. Jogi személyiségének hivatalos elismertetése után sikerült feloldatnia vagyonát a háborús zárlat alól, majd – a tevékenységének homlokterében álló önsegélyezés, jótékonykodás mellett – beindult székházában a közművelődési munka is. 1929-ben felújították a dísztermet, itt mutatta be előadásait a rövid életű Bukaresti Magyar Színház, itt léptek közönség elé a román fővárosban vendégszereplő erdélyi magyar színésztruppok. A társulat vezetőségében uralkodó felfogás azonban nem kedvezett a magyar szellemiségű közművelődési munkának: az 1920 után Bukarestbe telepedetteket csak a művelődési alosztályba voltak hajlandók felvenni, szavazati jog nélkül, s nem látták szívesen az értelmiségieket sem. Amikor a Társulat 75 éves jubileumát ünnepelte (1932. október 29–30.), Szász István elnök-titkár kénytelen volt megállapítani jelentésében, hogy a dicséretre érdemes jótékonysági és önsegélyező tevékenység mellett a kulturális célkitűzések teljesen háttérbe szorultak. Elődei hagyományát nem tudta igazán továbbvinni, ennélfogva szerepe és hatása csökkent a Bukarestet tartósabban vagy rövidebb időre életteréül választó magyarság körében. A dísztermet egy mozivállalkozó bérelte ki, a házban időnként olcsó szórakozást kínáló „művészcsoportok” mutatták be produkcióikat. Azontúl játszótermi időtöltésről, duhajkodásoktól elhíresült bálokról, a ház előtti cselédkorzóról volt ismert a bukaresti „magyar ház”.
 
Az [[1940]]. évi [[bécsi döntések|bécsi döntés]] után a bukaresti magyarság nagy része is átmenekült [[Észak-ErdélybeErdély]]be. Ez is oka volt annak, hogy bár sikerült túlélni a viszontagságokat, a háborús évek alatt a társulati élet elsorvadt. A háború befejezése után még néhány évig talpon maradt az egyesület, sorsáról azonban bizonytalanok az értesülések. Székháza 1947-ben a [[Magyar Népi Szövetség]] bukaresti szervezetének kezelésébe került, irattárának, jegyzőkönyveinek, értesítőinek közben nyoma veszett. Az egyesületek 1950-ben bekövetkezett államosításával aztán a székházat az állam vette birtokába. A megviselt állapotú épületet [[Petru Groza]] miniszterelnök utasítására kiutalt pénzből felújították, új, emeletes szárnnyal bővítették, s kerületi kultúrházzá alakították, amely román és magyar nyelvű programmal működött, 1970-től Petőfi Sándor Művelődési Ház elnevezéssel. Jelenleg a [[Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság]] tulajdona, amely a Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat jogutódjának vallja magát.
 
== Források ==
146 763

szerkesztés