„Ortogonális utasításkészlet” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Syp (vitalap | szerkesztései)
Új oldal, tartalma: „A számítástechnikában '''ortogonális utasításkészletnek''' nevezik az olyan utasításkészleteket, melyek valamennyi utasítása valamennyi címzési mó…”
 
Syp (vitalap | szerkesztései)
34. sor:
Egy teljes mértékben ortogonális architektúra nem feltétlenül a leginkább „bithatékony” is egyben. Az 1970-es évek végén az [[IBM]] kutatói (és máshol végzett kutatások egyaránt) kimutatták, hogy ezeknek az „ortogonális” címzési módoknak a legnagyobb részét nem használják ki a programok. Megszületett az elképzelés, hogy a teljesen ortogonális utasításkészletet kifejező bitek egy részét talán hatékonyabban fel lehetne használni például több [[virtuális cím|virtuáliscím]]-bit vagy több választható regiszter kódolására.
 
A RISC-korszakban a számítógép-tervezők arra törekedtek, hogy elérjenek egy jobbnak vélt egyensúlyt. Legjellemzőbb erre, hogy a legtöbb RISC számítógépnél, bár az utasítások és az általuk kezelt adattípusok tekintetében továbbra is nagymértékben ortogonálisak, áttértek a „load/store” architektúrára. Ezekben az architektúrákban csak néhány „memóriahivatkozó utasítás” képes a központi memória elérésére, és csak abból a célból, hogy a regiszterekbe adatokat töltsenek onnan, vagy visszamentsék a regiszterekből a műveletek eredményét; csak néhány [[címzési mód]] elérhető, és ezek a módok különbözhetnek attól függően, hogy az utasítás adatra vonatkozik, vagy vezérlésátadó utasítás (ugrás). Ebből kifolyólag az adatoknak a regiszterekben kell lenniük, mielőtt a többi utasítás dolgozni tudna rajtuk. Ezt a kompromisszumot kimondottan annak érdekében tették, hogy sokkal nagyobb regiszterkészleteket, kiterjesztett virtuális címzést és nagyobb „azonnali adat”-értékeket (az utasítással együtegyütt tárolt adat) lehessen használni.
 
==Fordítás==