„Queen II” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
29. sor:
A ''Queen II'' nem konceptalbum, de mégis összefogja egy laza keret a többé-kevésbé összefüggő dalokat. Az alapötlet Mercurytól származott, aki, miután megírta a „[[The March of the Black Queen]]” című dalt, arra gondolt, hogy két ellentétes hangulatú oldalra kellene osztani a lemezt, amelyeket fekete és fehár oldalként kellene jelölni.{{h|Brooks–Lupton|2009|p=74}} Rajta kívül főként May írt akkoriban dalokat, aki ugyancsak jó ötletnek tartotta ezt. A két fő dalíró ugyan nem dolgozott párban, de dalaik hatással volt a másikra: Mercury miután meghallotta May „[[White Queen]]”-jét, megírta a „Black Queen”-t, aminek hallatára May átdolgozta a „[[Father to Son]]” című dalát, ennek hatására pedig Mercury gondolta újra az „[[Ogre Battle]]”-t. A két oldal között főleg a dalok hangulatában és mondanivalójában van különbség: a fehér oldalon May dalai közt több a lassabb, lírai szám, ezek pedig főleg érzelmekről, emberi viszonyokról mesélnek reményteljesen; ezzel szemben a fekete oldalon Mercury dalai általában keményebbek, összetettebbek, többük sajátságos fantáziavilágban játszódó gótikus mű.{{h|Purvis|2007|pp=29–30}}{{h|Blake|2010|pp=142–143}}
Az egységességet hangúlyozza, hogy több két szomszédos dalt átúsztattak egymásba, ilyenek a fehér oldalról a „[[Procession]]” – „[[Father to Son]]” – „White Queen”, a fekete oldalról az „Ogre Battle” – „[[The Fairy Feller’s Master-Stroke (dal)|Fairy Feller’s Master-Stroke]]” – „[[Nevermore (Queen-dal)|Nevermore]]”, valamint a „The March of the Black Queen” – „[[Funny How Love Is]]”. Emiatt a bakelitlemezen nehéz volt megállapítani, hol fejeződik be a dal, és hol kezdődik a következő. A „The March of the Black Queen” – „Funny How Love Is” páros jó példa erre, ezeket az 1991-es CD változat digitalizálása közben a hangmérnökök rosszul vágták ketté, mert nem tudták pontosan megállapítani, hogy hol ér véget az előző, és hol kezdődik a következő.<ref>{{
==Felvételek==
55. sor:
[[Fájl:Image-Dadd - Fairy Feller's.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|Richard Dadd: ''[[The Fairy Feller’s Master-Stroke]]'']]Brian May a Queen jellegzetes hangzásának első megjelenéseként jellemzi az albumot: „A [[Led Zeppelin]] és a [[The Who]] is benne van valahol, mert ők voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni tőlük, az a rétegezett hangzás. A Who-ra jellemző a nyílt gitárhang, és a „Father to Son”-ban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, erős gitárhangra alapul.”{{h|Purvis|2007|p=145}} Bár minden dalt külön-külön tag szerzett, az album hangzásának vannak egységes jellemzői: ezek a gitárvezérelt dalszerkezet, a jelentőségteljes, szinte eltúlzott énekhangzás, több dalban az elektromos és akusztikus gitár kiegészíti egymást, és már itt megjelenik a később az együttes védjegyévé váló többtételes, váltakozó stílusú dalszerkezet.{{h|Sutcliffe|2010|pp=46–47}} A fehér oldalon May szövegei főként líraiak, érzelmekről, emberi viszonyokról mesélnek, a fekete oldalon Mercury dalai nagyrészt történetmesélőek, az angol folklór hagyományos alakjait vonultatják fel.{{h|Blake|2010|p=142–143}}
Az albumot indító „[[Procession]]” rövid, instrumentális bevezető, amely a következő, „[[Father to Son]]” című dal egyes részleteiből építkezik.{{h|Purvis|2007|p=233–234}} A lassú „[[Some Day One Day]]” és a dinamikus „Father to Son” az akusztikus és elektromos gitár összjátékára épülnek, utóbbi nagyon erőteljes megszólalású dal, hirtelenszerűen váltakozik a dallama és a hangulata. Mindkét dalt May egy-egy visszatérő témája határoz meg: a „Father to Son”-t az apa-fiú kapcsolat, a „Some Day One Day”-ben pedig egy jobb világ iránti vágyódás.{{h|Purvis|2007|p=146}}{{h|Purvis|2007|p=251}} A balladaszerű „[[White Queen]]” lassú, melankolikus dallamokkal építkezik, amelyeket több helyen a gitár és ének erőteljes feltörése szakít meg.{{h|Purvis|2007|p=273}} A szövegét az egyetemi évei alatt írta: „Az Imperial College-ben írtam, ahol viszonylag védett életet éltem […] Olvastam [[Robert Graves]] ''A fehér istennő'' című munkáját, amely végigkísérte az idealizált Szűz/Anya/Királynő szerepét a történelemben, és az együttesünk neve, amelyet éppen abban az időben választottunk, tökéletesen megfelelt ennek – ez voltak az egyik indoka, amiért meg voltam győzve a jó névválasztásról. Személyes oldalról egy lánnyal kapcsolatos (természetesen!), akit minden áldott nap láthattam az egyetemen, és aki számomra megtestesítette a valói istennőt. Így visszatekintve hihetetlen, de annyira féltem tőle, hogy három év alatt egyszer sem szólítottam meg.”<ref>{{
A második oldalt a gyors „[[Ogre Battle]]” nyitja, amely sebességével és erőteljes hangzásával a [[speed metal]] stílus egyik első képviselője, a szövege pedig a címéhez hűen [[Ogre|ogrék]] csatájáról szól.<ref>{{
==Megjelenés==
64. sor:
[[Fájl:Queen II belső.jpg|thumb|right|A fehér belső borító]]Az album borítójára kerülő képeket [[Mick Rock]] készítette, aki valamivel korábbról ismerte már a zenekart, hiszen ő fényképezte őket a legelső turnéjuk során, és ezen képek közül később némelyik bekerült az együttest népszerűsítő újságcikkek közé.{{h|Sutcliffe|2011|p=73}} Fontosnak tartották, hogy a képkiválasztással is utaljanak a lemez fekete és fehér oldalaira. Rock egy műgyűjtő barátjánál talált egy albumot, amelyben egy kép szerepelt [[Marlene Dietrich]] színésznőről, ahogyan fekete háttér előtt, az arcát megvilágítva pózol, a kezeit pedig keresztbe teszi a mellkasa fölött. Rock megmutatta a képet Mercurynak, akinek rögtön megtetszett az elgondolás, és elragadtatva mondta: „én leszek Marlene!” Így készült el a lemez külső borítója, a fekete háttér előtt pózoló tagokról. Ezzel párhuzamosan készített egy világos képet, ahol a tagok fehér ruhában vannak – ez került a belső borítóra. A két kép utalt az album fekete és fehér oldalainak kontrasztjára.{{h|Hodkinson|2004|pp=174–175}}
A felvett anyag jó ideig „fiókban hevert”, mielőtt megjelenhetett volna. 1974 januárjában az angol kormány takarékossági szabályokat vezetett be, korlátozva az elektromos áram felhasználást, ami több hónapos késést okozott a lemezek nyomásában. Később az első tesztpéldányokon felfedezték, hogy a basszusgitáros neve fordítva van a borítóra írva, és ragaszkodtak a hiba kijavításához. Végül 1974. március 8-án került a boltokba a lemez. Áprilisban, részben a „Seven Ses of Rhye” sikerének köszönhetően az ötödik helyet érte el az angol albumlistán, és sikere nyomán most először az első lemezük is felkerült a listára. Amerikában április 9-én jelent meg, és jóval mérsékeltebb sikert aratott, csak a 49. helyet érte el. Mindkét országban ez alkalommal került fel először kis- és nagylemezük a listákra.{{h|Blake|2010|pp=142–144}}{{h|Hodkinson|2004|p=174}} Összességében viszont a ''Queen II'' az együttes egyik legkisebb példányszámban fogyó lemeze, Amerikában még az aranylemez státuszt sem érte el. A [[Nielsen SoundScan]] felmérései szerint Amerikában 1991 és 2006 között mindössze 139 ezer példányt vásároltak belőle.<ref name="soundscan">{{
==Kritikai fogadtatás==
77. sor:
|-
|[[Robert Christgau]]
|'''C–''' (1974)<ref name="rc">{{
|-
|''[[Winnipeg Free Press]]''
89. sor:
|-
|''[[Rolling Stone Album Guide|RS Album Guide]]''
|{{rating-5|2.5}} (2004)<ref name="rs ag">{{
|-
|''[[Uncut]]''
|{{rating-5|3}} (2011)<ref name="uncut">{{
|-
|''[[Pitchfork Media]]''
|'''7.9/10''' (2011)<ref name="pitchfork">{{
|-
|
|{{rating-5|4}}<ref name="amg">{{
|}
Megjelenésekor kevés kivételtől eltekintve főleg negatív kritikák érték. A ''[[Record Mirror]]'' ezt írta róla: „A glam rock hátoldala. A legrosszabb nevű együttesé lehet az a kétes eredmény, hogy az utóbbi idők egyik legrosszabb albumát adhatja ki. Az anyag gyenge és túlprodukált… az egész szörnyű, ahogy van. Brian May műszakilag felkészült, de Freddie Mercury hangja a stúdiótechnika mögé bújik. Sok ember szerint a Queen az év együttese. Ha ez a legjobb reményünk a jövőre, a rock'n'roll minden fogódzó nélkül zuhan az öngyilkosság felé”.<ref name="mojo">{{cite journal|journal=[[Mojo (magazin)|Mojo]]|title=Their Britannic Majesties Request|first=David|last=Thomas|url=http://www.queenonline.com/en/the-band/interviews/queen/britainic-majestics/|year=1999|month=augusztus|language=angol|pp=72–88}}</ref> A ''[[Melody Maker]]'' kritikusa is kedvezőtlenül írt róla: „azt pletykálják, a Queen valamennyire sikeres az USA-ban, de még eldöntetlen kérdés, sikerül-e itt is befutniuk. Ha igen, megeszem a kalapom. Próbálkoznak, de a zenéjükből és az érzelmi mélységükből hiányzik valami...”{{h|Gunn–Jenkins|1992|pp=76–77}} Ken Barnes, a ''[[Rolling Stone]]'' kritikusa két és fél csillagra értékelte a lehetséges ötből, szerinte a lemez csokorba szedi a [[Yes]] zenéjének legirritálóbb elemeit: a teátrális éneket, a hihetetlen és értelmetlen kompozíciós bonyolultságot, valamint a dallamok szegényességét. Felrótta, hogy a szövegekben megkísérelnek felfedezést tenni egy fantáziavilágba, a [[Genesis (együttes)|Genesis]] értelme és kifinomultsága nélkül. A kritikus végszava ez volt: „az album megmarad bukdácsoló és eredetiség nélküli ügynek”.<ref name="rs"/> A kanadai ''[[Winnipeg Free Press]]'' szintén a túlprodukáltságát említette: „nehéz elhinni, hogy ezt a túlprodukált szörnyűséget ugyanaz az együttes vette fel, amelyik az első albumával, mintegy csokornyi dinamittal váratlan heavy metal függőséget robbantott ki az atlanti óceán mindkét partján. Ez az album egyszerűen úgy hangzik, mintha egy számítógéppel tákolták volna össze a legfáradtabb, legelcsépeltebb zenei klisékből”.<ref name="wfp"/> Kedvezőbb volt a ''[[Sounds]]'' kritikája, amely szerint az album a legjobb oldaláról mutatja be a zenekart, és az ''[[New Musical Express|NME]]'' is jókat írt róla: „az anyag, az előadása, a technikai részletek és a grafikai munka mind magas színvonalú”.{{h|Gunn–Jenkins|1992|pp=76–77}} A ''[[Billboard]]'' nagyon szórakoztató csomagnak nevezte, amely úgy hangzik, mintha a nagyobb brit rockegyüttesek egyszerre szólalnának meg.<ref>{{cite journal|journal=[[Billboard]]|title=Top Album Picks|url=http://books.google.com/books?id=cgkEAAAAMBAJ&pg=RA1-PA62&dq=%22queen+II%22+intitle:billboard&hl=hu&ei=ksb0TdG-F8rItAb39NGRBg&sa=X&oi=book_result&ct=result&resnum=5&ved=0CDoQ6AEwBA#v=onepage&q=%22queen%20II%22&f=false|date=1974-05-04|pages=62}}</ref>
107. sor:
1989-ben [[Axl Rose]], a [[Guns N’ Roses]] énekese ezt mondta az albumról: „a Queentől a ''Queen II'' a kedvencem. Amikor a legújabb felvételük megjelenik, legyen bármilyen fajta zene rajta, először csak ezt vagy azt a dalt szeretem. De miután egy ideig hallgatom, felnyitja az elmémet és felismerem a rengeteg különböző stílust. Igazán nagyra értékelem ezért őket. Ez olyan dolog, amit mindig vágytam megvalósítani”.<ref name="RS1989">{{cite journal|url=http://home.swipnet.se/~w-52838/Aritcle_wady_890810_Axl.html|title=The Rolling Stone Interview – Axl Rose, Part I |first=Del |last=James|journal=[[Rolling Stone]]|date=1989-08-10|issue=558}}</ref> [[Billy Corgan]], a [[The Smashing Pumpkins|Smashing Pumpkins]] énekese egy interjúban, az életét megváltoztató albumokról beszélve, megemlítette a ''Queen II''-t is: „egy lemezboltban dolgoztam, ahol rengeteg régi felvétel volt, és ott találtam a ''Queen II''-t, ami valószínűleg a legnépszerűtlenebb albumuk. A csúcson is túlmutat, annyi vokál és gitárrétegződés – teljes Queen túladagolás. Szeretem a Freddie szexualitásáról szóló laza, furcsa, hűvös dalokat, és azt a módot, ahogy keményből szép balladákba fordulnak”.<ref name="MM1993">{{cite journal|url=http://www.starla.org/articles/maker.htm|title=Rebellious jukebox|journal=[[Melody Maker]]|date=1993-08-14}}</ref> 2006-ban [[Rob Halford]], a [[Judas Priest]] énekese a kedvenc Queen-albumának nevezte.<ref name="classic rock">{{cite journal|url=http://www.queencuttings.com/images/90s/ClassicRock_oct2006_p07.jpg|title=Freddie 60th Tribute|journal=[[Classic Rock]]|year=2006|month=október|pages=46|language=angol}}</ref>
Az évek elteltével a kritikusok rendszeresen megemlítik a legjobb albumokat összegző listáikon. 2005-ben a ''[[Kerrang!]]'' magazin szavazásán az olvasók minden idők 72. legjobb brit rockalbumának tartották.<ref>{{cite journal|title=The 100 Best British Rock Albums Ever!|journal=[[Kerrang!]]|issue=1044|date=2005-02-19}}</ref> A Virgin médiavállalat minden idők 1000 legjobb albumát kereső közvélemény-kutatásában 1994-ben a 202., 1998-ban a 819. helyre szavazták. A kutatás során 200 ezer személyt kérdeztek meg.<ref>{{
== Az album dalai ==
290. sor:
== Külső hivatkozások ==
* {{
* {{
{{Slágerlista Queen}}
|