„Corpus Juris Hungarici” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a A lap létrehozásának időpontja 2007-01-25. Sablon dátumozás: {{csonk-dátum|csonk\1|2007 januárjából}} |
Összefoglaló a www.corpusjuris.hu oldal alapján, melyet Bencsik gábor készített. |
||
5. sor:
{{pallas}}
{{csonk-dátum|csonk-jog|2007 januárjából}}
[[Kép: http://www.corpusjuris.hu/images/stories/corpus/103_001.jpg]] Maga a Corpus Juris Hungarici cím kétféleképpen is értelmezhető. A szűkebb értelmezés szerint arról a konkrét műről van szó, amely 1848-ig összesen nyolc kiadást ért meg, és fokozatosan bővülve tartalmazta (egyebek mellett – erről majd később) az összes hatályos törvényt. Ezt a művet a korabeli jogfelfogás corpus claususnak, zárt testnek tekintette, ami röviden azt jelentette, hogy minden törvény hatályos, ami abban benne van, és semmi nem hatályos, ami abban nincs benne. Hogy mi ennek a történelmi háttere és jogi logikája, arra még visszatérünk.
A magyar millennium idején túlléptek ezen az értelmezésen, és egy több mint húsz kötetes sorozatban Corpus Juris Hungarici cím alatt, az eredeti művet is újra közölve mintegy folytatták azt az 1848 után született törvények újabb és újabb köteteivel. Ebben az értelemben a Corpus Juris az összes magyar törvények gyűjteménye, mely elvileg a mai napig ugyanezen cím alatt volna folytatható.
Hogy a jelen kiadással visszatértünk az első értelmezéshez, az bizonyára nem szorul magyarázatra. A „klasszikus” Corpus Juris ma már történelmi, jogtörténeti szempontból is zárt testnek tekinthető, nem a hatályos jogot keressük benne, hanem saját korának dokumentumaként tekintünk rá. Éppen dokumentum jellege miatt a kiadó arra törekedett, hogy bár magyar nyelven, de pontosan azt a művet adja az olvasó kezébe, amelyet elődeink forgattak – hiszen csak így érthetjük meg hatását, szerepét a magyar történelemben. Vonatkozik ez a tipográfiai megjelenésre is, de még inkább a tartalomra.
Mielőtt azonban a jelen kiadvány szerkesztési elveiről szólnánk, vessünk egy pillantást a „történelem történetére”, a Corpus Juris históriájára.
'''A Corpus Juris keletkezése'''
Egy ország jogait kétféle módon lehet könyvbe foglalni. Az egyik lehetőség, hogy összegyűjtik és közreadják az összes hatályos törvényt, és azokból ki-ki kiolvashatja jogait és kötelességeit. A másik lehetőség, hogy egy vagy több szerző a törvényekből, valamint állandósult szokásokból leszűri azokat az általános szabályokat, amelyek alapján a felmerült vitás eseteket az országban szokásos módon el lehet dönteni, és aztán ezeket a szabályokat összefüggő, rendszerezett törvénykönyvvé formálja. Ebben az esetben is szükséges azonban, hogy a megszerkesztett törvénykönyvet az arra hivatott testület vagy személy a törvényalkotás szabályainak megfelelően önállóan is törvénnyé nyilvánítsa.
A mai joggyakorlat általában ötvözi a kettőt. Nagyobb összefüggő jogterületeket egy-egy törvénykönyvbe foglal – Magyarországon ilyen például a Büntető Törvénykönyv vagy a Polgári Törvénykönyv –, melyek maguk is önálló törvénynek tekintendők. Más területeket viszont önálló törvények szabályoznak. Mindezeket a hatályos jogszabályok gyűjteményébe foglalják, amely azonban – az egyes törvények gyakori módosításai, valamint új törvények alkotása miatt – folyamatosan változik.
Közbevetőleg érdemes megemlíteni, hogy egy államban nem csak országos jogszabályok létezhetnek. Különféle közösségek és települések a mai napig saját (az országos joggal természetesen nem ellenkező) joganyaggal is rendelkezhetnek. A középkorban, de még az újkorban is igen elterjedt volt a külön jogok rendszere. A legjelentősebbek ezek közül egyes városok saját jogszabályai voltak, amelyek belső ügyekben igen sokáig az ítélkezés alapjául szolgáltak, illetve az egyházak, elsősorban a katolikus egyház, amely saját egyetemes kánonjogán túl számos belső magánjogi, sőt büntetőjogi kérdést is saját joga alapján rendezett.
A 16. század elejére egyre sürgetőbbé vált Magyarországon, hogy a fél évezred alatt keletkezett, sokszor fel sem lelhető törvényekből, széles körben elterjedt szokásokból olyan egységes joganyag szülessék, amely mindenki számára hozzáférhető, így kizárja az egymásnak is ellentmondó ítéleteket, és általános jogbiztonságot teremt. Ekkorra ugyanis a törvénykezési munka jelentősen felgyorsult, a királyi hatalom gyengülésével az országgyűlések szerepe felértékelődött. Egy példa jól szemlélteti ezt. A Corpus Juris 1751-es kiadásában a Szent István koronázásától Corvin Mátyás haláláig terjedő közel 500 év törvényei 130 oldalt töltenek meg, ezzel szemben II. Ulászló 26 évére 80 oldal esik, ami több mint tízszeres növekedés. Ennyi törvényt már rendszerezni kellett, nem utolsó sorban, hogy az új törvények megalkotása során is legyen mire támaszkodni.
További jogbizonytalanságot eredményezett, hogy számos országgyűlés törvényei egyszerűen elkallódtak. Ezek közül néhány utóbb előkerült, az általunk közreadott Corpus Juris függelékében ezeket közöljük. Nagyon soknak azonban véglegesen nyoma veszett. A történettudomány a törvényekkel dokumentáltakon kívül több olyan országgyűlést is számon tart, amelyekről mindössze annyit tudunk, hogy megtartották őket, de végzeményeikből egy betű sem maradt fenn.
Ezen az állapoton több elvetélt kísérlet után Verbőczy István ítélőmester – királyi megbízást teljesítve – egységes jogkönyv szerkesztésével igyekezett változtatni. A nagy munkával az 1514-es országgyűlés idejére készült el. Itt mindjárt hangsúlyozzuk, hogy a parasztfelkelést követő hírhedt röghözkötéshez neki személy szerint vajmi kevés köze van: a törvényt az országgyűlés hozta, és ő ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy azt a törvénykönyvbe belefoglalta. A munkát annak rendje-módja szerint megvizsgálta egy ezen célra kiküldött bizottság, és rendben találván benyújtotta az országgyűlésnek, amely elfogadta, és királyi szentesítés, valamint kihirdetés céljából az uralkodónak, Ulászló királynak átadta.
A király, amint az magában a Hármaskönyvben is olvasható, a művet szentesítette. Már csupán egy formai feltétel maradt hátra: a kihirdetés, nevezetesen a megyéknek való megküldés. Ez azonban valamiért elmaradt. Vajon merő figyelmetlenség volt-e az ok, vagy a főurak keze volt a dologban, nehogy a köznemesség jogai túlságosan megerősödjenek – ez ma már biztosan nem mondható meg. Tény azonban, hogy a törvényi erőre emelkedés utolsó feltétele hiányzott, a Hármaskönyv a magyar királyságban soha nem emelkedett törvényerőre.
Verbőczy nem hagyta annyiban a dolgot, munkáját a maga költségén 1517-ben Bécsben kiadta, és azt követően a számos további kiadást megért Hármaskönyvet valóban úgy alkalmazták, mintha törvényerőre emelkedett volna, utóbb még hiteles törvények (elsőként az 1588. évi 24. cikkely) is hivatkoztak rá, mint jogforrásra. A 19. században komoly szakmai viták folytak arról, hogy a három évszázados folytonos használat vajon nem emelte-e mégis törvényerőre, de a vita végül mégiscsak arra a nyugvópontra jutott, hogy nem törvény, csak szokásjog. Amihez kiegészítésül hozzá kell tenni, hogy II. Lipót a Diploma Leopoldinumban a Hármaskönyvet Erdély törvényeként ismerte el, és mivel a Diplomát szentesítette és kihirdette, másfél évszázadig, a Magyarországgal való egyesülésig az erdélyi fejedelemségben mégiscsak törvényerővel bírt.
A Hármaskönyv a 16. század derekától gyakorlati jogforrássá vált ugyan, de ezzel együtt sem sikerült pótolnia a törvények teljes gyűjteményét. Arra továbbra is szükség mutatkozott, ám az eredeti oklevelekhez a legtöbb perlekedő nem férhetett hozzá, és a bírák között is csupán kéziratos gyűjtemények forogtak. Két tudós pap, Telegdi János és Mossóczy Zakariás (utóbb mindketten püspöki méltóságra emelkedtek) vállalkozott rá, hogy levéltárakból, kéziratos gyűjteményekből összeszedi a fellelhető törvényeket, a különböző források összevetésével rekonstruálja az eredeti szövegeket, és nyomtatott formában kiadja.
Történt ugyanis 1573-ban, hogy a két papot (mások mellett) az uralkodó, Miksa fellebbviteli bírákká nevezte ki, és az ország gyűlése ezt a tényt az 1574. évi törvény 17. cikkelyével ki is hirdette. A (fő)papok világi bírói megbízatása elterjedt szokás volt akkoriban, a nevezettek azonban elődeiknél és kortársaiknál komolyabban vették a feladatot. Először bizonyára ők is megelégedtek azzal, hogy az országban szerteszéjjel föllelhető kéziratos törvénygyűjteményekből egy újabbat másoltassanak maguknak, ám rá kellett ébredniük, hogy azokban rengeteg az elírás, pontatlanság, hiány, egyik gyűjtemény ellentmond a másiknak, a hiteles ítélkezés olykor egyenesen lehetetlen.
Mindenestre alighanem közmegelégedésre végezték bírói tevékenységüket, mert az 1582. évi országgyűlés ismét fellebbviteli bírákká nevezte ki őket, ekképpen:
4. Cikkely, 6. § A föllebbezésekhez pedig ő felsége főtisztelendő helytartó ura és a nádori tiszt helytartója mellé a főpapok részéről főtisztelendő Bornemisza György nagyváradi püspök úr, Telegdi Miklós pécsi és Mossóczy Zakariás váci püspök urak neveztetnek ki.
Ekkor már kétségkívül gyűlt a leendő törvénytár anyaga, hiszen az két év múlva, 1584-ben Nagyszombatban már meg is jelent, a következő cím alatt: Decreta, constitutiones et articuli regum inclyti Ungariae, ab anno Domini millesimo trigesimo quinto, ad annum post sesquimillesimum octogesimum tercium, publiciis comitiis edita. Azaz: Nemes Magyarország nyilvános gyűléseiben kiadott törvényei, rendelései és cikkelyei, az Úr ezerharmincnegyedik évétől kezdve az elmúlt ezerötszáznyolcvanharmadik évig.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez a mű jogi értelemben nem volt közhitelesnek tekinthető, alapvetően magánvállalkozás volt, nem több, mint a kéziratos gyűjtemények megrostált, tisztázott nyomtatott változata. A szerzők nem is szánták többnek. Igaz, hogy a publikációhoz a törvényalkotási procedúrára nem volt szükség, a gyűjteményt az országgyűlésnek nem kellett megtárgyalnia, a királynak szentesítenie és kihirdetnie, hiszen az egyes törvényekkel az külön-külön már megtörtént. Az egész azonban ekkor még csupán egy, a bírák munkáját segítő gyűjtemény volt, önmagában nem rendelkezett a törvény erejével.
A gyakorlat azonban fokozatosan felruházta azzal. Mivel a két püspök kiváló munkát végzett, és a tapasztalat megmutatta, hogy a közölt törvényszövegekben meg lehet bízni, azok híven adják vissza az eredeti dokumentumokat, rövidesen védők, vádlók és bírák egyaránt a Decreta alapján folytatták pereiket. Megszületett a magyar törvénytár, amely használatban maradt egészen 1849-ig, a szabadságharc bukásáig.
'''A Corpus Juris kiadásai'''
A Corpus Juris valójában korántsem egységes alkotás, a különböző korokban nem ugyanazt értették rajta. A törzsanyaga ugyanakkor annyira változatlan, hogy már a 17. században komoly jogi viták voltak arról, vajon az 1584-es első kiadás után felfedezett régibb törvények hatályosak-e, vagy sem. Mindenesetre az újabb és újabb kiadások szerkesztői abban az egyben mindvégig következetesek voltak, hogy visszamenőleg egyetlen törvényt sem vettek fel, bármily hitelesnek bizonyult is.
A jog logikáját nem ismerő olvasó meglepődhet ezen a döntésen: ha egyszer egy törvény hiteles, miért ne volna illeszthető a többiek sorába? Ha azonban jobban belegondolunk, csakis elutasító következtetésre juthatunk. Nem lehet az ítélkezés alapja olyan törvény, amelyet bár jogszerűen alkottak meg, de amely hosszú időre teljességgel eltűnt a nyilvánosság elől, arról nem tudott, nem is tudhatott senki. A hatályos jog nélkülözhetetlen kelléke a nyilvánosság: aki akarja, megismerheti. A lappangó jogszabály tehát nem lehet hatályos – és mivel a Corpus Juris a maga idejében az ítélkezés alapjául szolgáló hatályos jogot közölte, abba utólag régi törvényt beleilleszteni a jogbiztonság veszélyeztetése nélkül nem lehetett.
Az alapmű, a Mossóczy Zakariás és Telegdi Miklós püspökök munkájával és költségén 1584-ben megjelent törvénygyűjtemény – amint említettük – még nem a Corpus Juris címet viselte. Ebben a kötetben még a Tripartitum, Verbőczy István híres törvénykönyve sem szerepelt. Nem azért, mintha a szerkesztők azt nem fogadták volna el, hanem mert 1517-es első megjelenése óta számos kiadásban közkézen forgott (addigra a latin mellett már magyarul, németül és horvátul is), újabb kinyomtatása nem látszott szükségesnek.
Talán ha ezer példány készülhetett a Decretából (Telegdi püspök hagyatékában 1586-ban még 400 példány volt, Mossóczyéban 1587-ben már csak 20), mindenesetre hamarosan elfogyhatott, mert Bécsben 1628-ban új kiadás készült, immár a Tripartitummal és az első kiadás óta (legalábbis 1604-ig) megjelent törvényekkel kibővülve. A kiadó a kötet utószavában azzal indokolja húsz év törvényeinek mellőzését, hogy könyvét túlságosan vastagítani nem akarta. Az évszázad végéig ez a kiadás szolgálta a jogalkalmazókat. Valószínű, hogy a kor viszonyaihoz képest tetemes mennyiség, 2-3 ezer példány készülhetett belőle, hogy ilyen sokáig nem mutatkozott szükség az új kiadásra.
Annál is kevésbé, minthogy 1653-ban Sárospatakon megjelent a bécsi kiadásból hiányzó törvények gyűjteménye, kiegészítve a bécsi és a zsitvatoroki béke szövegével. 1668-ban pedig ennek a pataki kiadásnak a kibővített változata látott napvilágot Pottendorfban. Ezeket mégsem tekintjük a Corpus Juris sorozatába illeszkedőknek, minthogy a fejlődés utóbb visszatért az eredeti vonalra, a további kiadások ismét a kezdetektől fogva hozták az összes – ismert – törvényeket.
A Corpus Juris harmadik kiadásának tehát a nagyszombati jezsuiták 1696-ban megjelent kötetét tekintjük. A szerkesztő, Szentiványi Márton szemei előtt valami minőségileg új alkotás jelenhetett meg, egy olyan magyar törvénytár, ami minden lényeges kérdésben eligazít, egymagában elégséges a helyes joggyakorláshoz. Bizonyára ezért adta művének a Corpus Juris Hungarici (értelemszerű fordításban: a magyar jogszabályok összessége) nevet. A latin cím a jogban jártas kortársakban két másik, évszázadok óta Európa-szerte használt művet is felidézett: a római birodalom törvényeit összefoglaló Corpus Juris Civilist és az egyházi törvénykönyvet, a Corpus Juris Canonicit.
A megjelent új mű négykötetes beosztást kapott (aminek nincs köze ahhoz, hogy a könyvkötő ténylegesen hány darabba kötötte a művet). Az első kötet lett a Tripartitum, a második sorolta elő a törvényeket Szent Istvántól 1584-ig (ez tehát az első kiadás foglalata), a harmadikba kerültek a második kiadás bővítményei 1606-ig, a negyedikbe Novellae címen az 1606-tól 1687-ig meghozott törvények.
A Jézus-társaság nyomdája azonban az alapműnél nem állt meg. Hozzáfogtak egy sor korábban már megjelent vagy frissen íródott jogi munka kiadásához is, ráadásul a Corpus Juris betűivel, azonos méretben, azonos papíron, ami értelemszerűen hozta magával, hogy azokat sorra a Corpus Juris után kötötték. Így jelent meg az Observationes processus causarium militaris (a királyi Főtörvényszék becsületsértési esetekre vonatkozó eljárási szabályai), régi esküformák, különféle antik jogszabályok, aztán a magyar királyok felsorolása, a megyéké, a püspökségeké, az esztergomi érsekeké, a nádoroké. Mindez együtt kevesebb mint harminc oldal, a jogalkalmazás szempontjából sincs nagy jelentősége, inkább a kiadvány kézikönyv jellegét igyekezett erősíteni.
Fontosabb bővítmény volt Kittonich két híres műve, a Directio methodica (perrendtartás) és a Centuria certarum. A Directio önállóan már 1619-ben megjelent, majd új kiadása látott napvilágot 1634-ben. A nagyszombati jezsuita nyomda 1700-ban, négy évvel a Corpus Juris után adta közre. Tény, hogy többnyire ahhoz kötötték, és utóbb egye valóban annak szerves részévé is vált. De amikor az 1696-os kiadás megjelent, még nem volt az.
Ugyanez igaz Kittonich másik művére, a Centuria certarumra, melyben a Hármaskönyv száz kétes értelmű helyét elemzi – ez is 1700-ban jelent meg Nagyszombatban a Corpus Jurissal azonos tipográfiával, hasonlóan a Forma processus, seu praxis criminalishoz, amely a büntetőjogot foglalta össze. Fontos hangsúlyozni, hogy sem a Directio, sem a Centuria nem törvény, közjogi szempontból nem több egy jogtudós magánvéleményénél. A Forma processust a Habsburg birodalom örökös tartományaiban törvényként hirdették ki, Magyarországon azonban ennek mindhárom feltétele hiányzott: nem tárgyalta meg az országgyűlés, nem szentesítette a király, és mint törvényt nem hirdették ki. A 19. században ezért el is hagyták e műveket a Corpus Jurisból. Az 1696-os kiadás történetét folytatva végül következett a szintén későbbi keletű Index, vagyis tárgymutató, mely az egész hatalmas művet átölelte.
A legközelebb akkor jutunk az igazsághoz, ha a nagyszombati jezsuita nyomdát úgy fogjuk fel, mint kora első jogi szakkiadóját, az ekkori Corpus Jurist pedig mint egy sor önálló, külön-külön is forgalomba kerülő jogi munka foglalatát. A Jézus-társaság nyomdájában a Corpus Juris harmadik kiadását, 1696-ot követően sorra adták ki az újabb és újabb jogi munkákat és törvénytárakat a már bevált formátumban, és azok sorra mintegy csatolódtak a Corpus Jurishoz. Így jelent meg az 1715-ös országyűlés törvénygyűjteménye, az 1723-asé és az 1729-esé. Aztán elkészült az utóbbi három (220 könyvoldal) külön Indexe, majd pedig az 1733-as tárnokmesteri rendeletek.
A fenti felsorolással le is írtuk az Országgyűlési Könyvtár egyik 1696-os évszámmal jelzett Corpus Jurisát. Az egyetlen darabba kötött mű tehát legalább 39 év könyvkiadási termését foglalja magában. A könyvtár másik példányát bizonyára valamivel korábban köttették, mert benne a legkésőbbi mű az 1722-es évszámot viselő úgynevezett nagy Index, de sem az 1729-es országgyűlés határozatai, sem az 1733-as tárnokmesteri rendeletek nincsenek benne. Említést érdemel, hogy a két Corpus Juris harmadik kötete – Novellae – teljesen különböző nyomtatvány, az utóbbi közel negyven oldallal hosszabb terjedelemben hozza ugyanazt a szöveget. Az új kiadás magyarázata az lehet, hogy aki birtokában volt a második, 1628-as bécsi kiadásnak, annak elegendő volt a harmadik kiadásnak csupán a harmadik kötetét megvenni, az tehát jobban fogyott, újra kellett nyomni.
A címlapon szereplő régi évszám a kiadót is zavarhatta, mert az 1730-as évek elején a régi kiadás még meglévő – Tripartitum nélküli – példányait új címlappal, 1733-as évszámmal újra kiadta, 1734-ben hozzá téve negyedik kötetül a fent felsorolt toldalékok megmaradt vagy újraszedett példányait (a Directio-nak 1724-ből, a Forma processusnak 1732-ből, a Centuria-nak 1735-ből is ismert példánya). A különböző részeket külön is árusították, azok nem egyformán fogytak, ezért 1740-ben újra kiadták a Tripartitumot, hozzá csatolták az 1733-as évszámú (tehát a címlapot leszámítva 1696-ban készült) második és harmadik, az 1734-es negyedik kötetet, a toldalékokból a kifogyott részeket újranyomták, és összeállt egy új kiadás.
Egy másik példány, amely antikvár könyvárverésen bukkant fel (Honterus 62/48), a következőket tartalmazza: az első kötet (a Hármaskönyv) 1696-os, a második kötet azonban már 1734-es évszámot visel, ugyanígy a harmadik is, a Novellae-nak nincs évszáma, de őrszó szerint folytatja az előző kötetet, tehát legkorábban azzal egyidősnek, 1734-esnek kellett lennie. Ehhez jön az Articuli Posonienses (a pozsonyi országgyűlés cikkelyei) 1715-ből, 1723-ból és 1729-ből, majd a tárnokmesteri törvények 1733-ból, a Directio methodica 4. kiadása 1724-ből, a Centuria 3. kiadása 1700-ból, a nagy index 1722-ből és a kis index (a pótlólag bekerült törvényeké) 1729-ből. Mármost lehetséges, hogy a második, harmadik és negyedik kötetet kiadták volna 1733-ban és 1734-ben is? Inkább az a valószínű, hogy az 1733-as kiadást illetően a címlapokkal variáltak, hogy valamelyest egységes jelleget adjanak a kiadói kolligátumnak.
Summa summárum: amely Corpus Juris 1696 és 1740 közötti időkből ismeretes, az mind többé-kevésbé a két időpont között eltérő időben nyomott részek együttese, kolligátuma. Az 1696-as évszámú címlappal rendelkező kötetek rendszerint később nyomtatott részeket is tartalmaznak, az 1740-esek pedig korábbiakat.
A nagyszombati nyomda az 1740-es kibocsátása után szinte azonnal újabb, immár rendezett, egységes kiadásra szánta el magát, Szegedi István tudós szerkesztése alatt. Ennek valószínűleg az az oka, hogy míg az addigi kiadások lényegében magánvállalkozások voltak, az 1740-ben trónra lépő Mária Terézia külön uralkodói felhatalmazást, egyúttal kiváltságot adott a nagyszombati jezsuita rendháznak a kiadásra – a Corpus Juris ettől kezdve tekinthető hivatalos magyar törvénytárnak.
Az egyetemet is fenntartó jezsuita rend méltó külsővel kívánt megfelelni az uralkodói kegynek. Az addigi kisfólió formátumról (31x20.5 cm) nagyfólióra (36x24 cm) váltottak, elkészíttették mindazon királyok rézmetszetű képét, akiktől törvények voltak ismeretesek, és egyebekben is – amint már korábban említettük – pompás kötet elkészítésébe fogtak. A szöveget két hasábosra szedték, és a könnyebb hivatkozás kedvéért paragrafusokra bontották. A teljes művet két új kötetre osztották: az elsőben kapott helyet az előző kiadás első három és fél kötete, a Hármaskönyv és a törvények 1655-ig, a másodikba pedig a többi törvény és a függelék – ez a felosztás aztán mindvégig megmaradt. Az első kötet Dekrétum része külön 1742-es belső címlapot kapott, ám mind őrszóval, mind oldalszámozással folytatja az elébe kötött Tripartitumot, amely előtt viszont 1751-es kiadási évszám olvasható, hasonlóan a második kötethez.
Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy az első kötet Tripartitumostul már 1742-ben elkészülhetett. És mivel a második kötet a törvények között utolsóul az 1741-es országgyűlés dekrétumait hozza, az 1751-eseket nem, azt kell feltételeznünk, hogy az egész munka készen volt már 1742-ben, de biztosan 1751 előtt. Hogy azután végül miért kapott 1751-es címlapot, nem tudni. A legvalószínűbb, hogy alig néhány évvel az előző (még nem hivatalos) kiadás után egyszerűen nem volt rá vevő. Aztán viszont mégis került. Talán az 1751-es pozsonyi országgyűlésre összegyűlt rendeknek kínálták a nagyszombati jezsuiták a felfrissített címlappal? A lényeg, hogy a valószínűleg már kész mű új címlapot kapott, ezért, ha nagyon precízek akarunk lenni, ezt a kiadást 1742-1751-esnek kell neveznünk.
Ez a kiadás immár egységes, és az sem gyakori, hogy utóbb későbbi törvényeket kötöttek hozzá. Amiből arra következtethetünk, hogy a nyomda a kor gyakorlatától eltérően kötve árulta a köteteket, vagy legalábbis egy részüket. E feltételezés illeszkedik ahhoz, hogy a raktáron maradt könyveket az 1751-es országgyűlésre összesereglett karoknak és rendeknek kínálták – a messzi földről érkező követeknek nem voltak kéznél a saját könyvkötőik.
A következő, 1779-es kiadás az előzőnek újraszedett, de lényegében azonos változata, immár Budáról, mivelhogy 1777-ben az egyetem is Budára költözött, nyomdástul, ugyanazokkal a királyképekkel és nyomdadíszekkel (II. Mátyás portréjának rézlemeze például megsérülhetett a lepergett három évtized alatt, az utólagos retusálás világosan felismerhető). A dekrétumok sora itt is éppen úgy 1741-el záródik, mint az 1751-esnél, majd jön a nagy index, és csak ez után következnek Mária Terézia 1751-es és 1764/65-ös törvényei. Szerencsére a nyomda folytatódó lapszámmal, és mint említettük, azonos jellegű királyképpel díszítve kiadta Lipót 1790/91-es, majd Ferenc 1792-es törvényeit, a kettőt összesen 40 oldalon. A csekély terjedelem lehetővé tette, hogy a könyvkötő a már bekötött példányokba is némi munkával, a kötést szétbontva, majd újra összerakva beilleszthesse a pótlásokat.
Az utókorra ebből a kiadásból maradt talán a legtöbb példány, ami részben az időbeli közelségnek köszönhető, de az is feltehető, hogy a gazdaságilag megerősödő ország bővülő piacára számítva viszonylag nagy számban jelenhetett meg.
A fenti két pompás kötetnél lényegesen egyszerűbb, puritánabb kivitelű az 1822-es. Elmaradtak a metszetes királyportrék, a nyomdadíszek többsége, a mű sokkal inkább szakmai kézikönyv, mint egy pompás fóliáns arculatát öltötte. Az 1844-46-os kiadás, amelyhez utóbb az 1848-as törvényeket is csatolták, ezt a példát követte, egyúttal a szerkesztés elveiben is változás következett be. A kiadó elhagyta mindazokat az utóbb felvett mellékleteket (a büntetőjogról, a perrendtartásról szólókat és másokat), amelyek sohasem emelkedtek törvényerőre Magyarországon. Ugyanakkor a hagyományt tisztelve benne maradt a Tripartitum, valamint a törvényszövegek között közreadott nem törvényi szövegek (Intelmek, Zsigmond kegyelemlevele, Hunyadi esküje, stb.). Ezzel zárult a Corpus Juris, mint egészében hatályos jogforrás története, így tért vissza az 1844-46-os kiadás az elsőhöz, természetesen bővítve a lepergett évszázadok alatt keletkezett új törvényekkel.
A Magyar Törvénytár történetéhez hozzá tartozik, hogy Erdély jogi különválása folytán a fejedelemség – továbbra is hatályban tartva a különválás előtt hozott magyar törvényeket – saját törvényalkotó munkát folytatott, és az erdélyi törvények a Corpus Jurisban nem kaptak helyet. Mint ahogy a magyar királyság törvényei sem kerültek be abba a gyűjteménybe, mely utóbb Erdély országának három részekre osztatott törvényes könyve cím alatt jelent meg több kiadásban. A két haza 1848-ban egyesülvén, és a kiegyezéssel ez az egyesülés szentesíttetvén aztán a törvénykezés ismét azonossá lett, de ez már a mi történetünkön kívül esik.
A kiegyezést közvetlenül megelőzően, de már annak szellemében, 1866-ban egy szegedi jogász, Gegus Dániel közreadta saját Corpus Juris-fordítását, lényegében az 1844-46-os latin kiadás alapján. A kezdeményezés tiszteletre méltó, a kivitelezés azonban gyengécskére sikerült. A fordítás hemzseg a hibáktól, félreértésektől, egészében magyartalan, mondatai döcögősek. A kiadás csekély példányszámban látott napvilágot, aminek kritikusai nagyon örültek – viszont mára igazi antikváriumi ritkasággá lett.
A hazai jogtudósokat Gegus munkája is arra sarkallta, hogy végre megbízható fordításban, alapos jegyzetanyaggal megjelenjék a Corpus Juris magyarul. A nagy munka – néhány évvel a millennium után készült el, és jelent meg a Franklin kiadónál. Mivel a kiadó a kisebb lexikon formátumot választotta (a könyvtest 150 x 225 mm), és mivel a magyar és a latin szöveget párhuzamosan közölték, ráadásul bőséges jegyzetanyaggal, az egész művet több kötetre kellett bontani. A Tripartitum ezúttal önálló kötetet kapott. A törvények sorában az első kötet 1000-től 1526-ig tartalmazza a törvényeket, a következő 1526-tól 1608-ig, aztán 1608-től 1657-ig, majd 1657-től 1740-ig, utána 1740-től 1835-ig. Mivel a millenniumi kiadás folytatólag közölte az 1848 utáni törvényeket is, a következő kötet átnyúlt a mi időhatárunkon, 18xx-ig közölte a jogszabályokat, és ezt további kötetek, majd pótkötetek követték, egészen a Monarchia fennállásának végéig.
'''A Corpus Juris tartalma'''
A Corpus Jurisnak, még inkább az abban foglalt törvényeknek ha nem is bőséges, de jelentős irodalma van. Ezúttal csupán néhány lényeges és néhány érdekes momentumra hívjuk fel a figyelmet.
A Corpus Juris a második kiadás óta a Hármaskönyvvel kezdődik, kivéve a Gegus-féle kiadást, ahol a kronologikus helyén, II. Ulászló törvényei között szerepel, valamint a millenniumi kiadást, ahol önálló kötetet képez. A Gegus-féle megoldás akkor volna indokolt, ha valóban törvényről lenne szó, de amint már említettük, ez nem így van. Ugyanakkor a kötet elején való közlés különös súlyt adott Verbőczy művének. A jogalkalmazók évszázadokon át elsőrendű jogforrásként tekintettek rá, különösen a birtokjogi vitákat illetően.
A Hármaskönyv után, a dekrétumok élén Szent István Intelmei következnek. E műről szintén említettük már, hogy nem törvény, hanem a maga korában elterjedt úgynevezett Királytükör műfajának jelentős darabja.
Amit a Corpus Juris Szent István második könyvének nevez, és egységes szerkezetben hoz, valójában három törvény kompilációja. Ezek közül az első (az 1-33. fejezet) valószínűleg 1003-ban keletkezett, ez tehát a legkorábbi szó szerint ismert magyar törvény. Későbbi az a törvény, mely a 34-47. és az 54-55. fejezetben olvasható. A 48-53. fejezetben foglaltak feltehetően még később keletkeztek.
A Corpus Juris téves sorrendben adja Szent László törvényeit. Amit első könyvként közöl, valójában a legkésőbbi, 1092-ből való. A második és harmadik könyv korábbi törvények kompilációja, melyek közül a legkorábbi 1078-ra tehető.
Kálmán dekrétumainak második könyve nem egy gyűlés végzéseit foglalja magában, hanem László második és harmadik törvényéhez hasonlóan kompiláció.
II. András 1222-ben kibocsátott törvényéről a történelem iránt érdeklődők mind tudják, hogy az az Aranybulla, a magyar nemesség közjogi helyzetének alapdokumentuma. Az már kevésbé ismert, hogy e törvénynek több megújítása is készült. Mindjárt az 1231-es a Corpus Juris szerkesztői előtt ismeretlen volt, művükbe nem vették fel, a hatályos jog köréből tehát kikerült. A jeles dokumentum (későbbi átiratban) azonban a 18. században ismét előkerült. Kötetünk a függelékben a többi hasonló törvénnyel együtt közli. Az utóbb fellelt korai törvényekből az 1267-es, 1291-es, és 1298-as teljesen, az 1446., 1518. évi tolnai, 1518. évi bácsi, 1519., 1522., 1523. és 1525. évi részben hiányzik a Corpus Jurisból.
A 2006-os kiadás 173. oldalán olvasható Hunyadi esküje. Ez, amint maga a Corpus Juris mondja, eredetileg magyarul hangzott el. A magyar esküszöveg – illetve annak átirata – fennmaradt, Kovachich Márton Supplementum ad vestigia comitiorum című művében (Buda, 1802), ekképpen közli:
„Isten teged segellien, Boldog Azzony neked Irgalmat wgy nyeryen, istennek mindzenti eretted wgy chawagyak, Isten zent teste te wegh napodon ydwessegedre wgy meltolliek, fewld tetemedet wgy fogadya, onnet harmad napon wgi ki ne wesse, magol magod wgy ne zakadjon, Itelet napyan istennek ew Zenth Zyneth wgi latthassd, Ewrek pokolba wgi ne temettessel, hogy az Zerzest ez Registromba, kit ez Ország Zerzesere megh irattanak wolna azt eressen es rekelletesseggel mynd megh tartod, semyt ellene nem tez, sem tetecz.”
A Habsburg uralom idején keletkezett törvények már nagyrészt pontosan kerültek a Corpus Jurisba. Azt gondolhatnánk, hogy innen kezdve csupán száraz jogi szövegek következnek, amelyek vajmi kevés izgalmat tartogatnak az olvasónak. De ez nem így van. Egészében véve törvénykönyvről van szó, a magyar jogállamiság párját ritkító dokumentumáról, amely egyúttal kiemelkedő történelmi forrás is, egyfajta magyar történelmi olvasókönyv, amelynek lapjain híven megőrződtek a nemzet nagy eseményei, sorsfordító pillanatai. Egy példa a sok közül, az 1543-as országgyűlésen alkotott törvény 25. cikkelye:
Továbbá: mivel a közelebbi hónapok alatt a katonák a jó Isten kegyelméből Eger ostromától fölszabadultak, de az ostromlás alatt nagy részük súlyos sebet kapva, többen pedig részint testüknek tagját vesztve, részint megcsonkítva élelmük megszerzése tekintetében a mások segélyére szorulnak, ez okból mindezek, akik az egész hazának voltak hasznára, érdemesek arra, hogy mindnyájan mindenkinek jótékonyságát érezzék.
1. § És a nemesek meg a vitézlő férfiak közül is többen, akik a közelebbi évben derekasan harcoltak s török rabságba estek, de amivel magukat kiváltanák, nincsen: az ország karai és rendei előtt kiszabadításukra valamely általános segély megadásáért esedeznek.
2. § Ezért a karok és rendek a mindkét rendű emberek kegyes tekintetbe vételével és ő felsége jóakaratú beleegyezése mellett, egymás között megállapították, hogy az ő felsége számára két határidőben egybegyűjtendő fennebbírt két forint mellett minden egyes jobbágyuktól ugyanazon összeírás alapján tíz magyar dénárt szedjenek be (tudniillik mindenik határidőben öt-öt dénárt), és szolgáltassák azok kezébe, akiket úgy maguk az egriek, mint a foglyok az ilyen segély közöttük való kiosztásával megbíznak, e dologban azt a rendet és módot tartván szem előtt, hogy ebből a pénzből mindenki a maga rendjéhez és rangjához képest, érdeme szerint részesüljön, amiképpen az országlakosok e tárgy felől bővebben értekeztek és végeztek.
3. § De maguk a nemesek is fölajánlották, hogy erre a segélyre egészen a saját zsebükből tíz dénárt fizetnek; és ezt azok útján, akiket a dekrétum kiigazításának megvizsgálására Pozsonyba küldenek, a legközelebbi szent Lukács ünnepére ő felsége kamarája számtartója, tudniillik Mossóczi László diák kezéhez fogják szolgáltatni, hogy ez a számtartó azt az említett módon úgy az egriek, mint a foglyok között kiossza.
Íme az Egri csillagok hiteles lenyomata a magyar törvények sorában. És a sor szinte az egész mű hosszán végig sorolható. De nem csak a nagy történelem eseményei kaptak teret a Corpus Juris lapjain. Az alábbi két cikkely egy szerelmi háromszög történetét idézi fel a 17. századból. Előre bocsátjuk, hogy az elsőben a „húg” kifejezés nem testvérhúgot jelöl, csupán közeli nőrokont.
1608. évi koronázás utáni törvény 26. cikkely
Nagyságos Révai Ferenc úr a maga és az egész nemzetsége nevében súlyos panaszt emel amiatt:
1. § Hogy a korábbi években nagyságos Bakics Péter, esztelen szerelemre lobbanva Forgách Zsuzsánnát, panaszlónak a feleségét, önmagának a húgát és sógorasszonyát, aki vele az atyafiság és sógorság kettős kötelékében áll, halálosan megszerette, és azután az isteni és emberi félelmet félretéve néhány csatlósának magához vételével Holics vára sáncain és árkain setét éjben áthatolván a háznak, amelyben az említett Zsuzsánnát őrizet alatt tarták, a hármas falát ellenségképpen körülfogván és áttörvén, őt az őrizet helyéről két szolgáló leányával együtt némelyek segítségével Detrekő várába vitte, s az elhurcoltat egész a mai napig tetszése szerint ott tartja, és vele vérfertőzésben él.
2. § Hogy tehát a hasonló szokatlan gonoszságok elkövetésének útját másokra nézve is elzárják, elhatározták, hogy az országgyűlés végeztével a panaszos fél a megnevezett Bakics Pétert és Forgách Zsuzsánnát meg az ő cinkostársaikat a törvényes idézés előrebocsátása mellett a nádor úr elibe személyes megjelenésre idéztesse.
3. § A nádor úr pedig magához vévén a királyi felség tanácsosait és az ország rendes bíráit (kiket a dekrétumok kiigazítása idején nagyobb számban találhat), a felek állításainak és feleleteinek meghallgatása után és a hitelt érdemlő bizonyítékoknak is helyet engedve a jelen ügyet a rendestől eltérő törvényes úton megvizsgálni, elhatározni és a hozandó ítéletet kellő végrehajtással foganatosítani tartozzék.
1625. évi törvény 49. cikkely
Minekutánna a néhai nagyságos idősb Révay Ferenc úr azt a pert, amelyet az 1608-ik évi 26-ik törvénycikkely erejével a rendestől eltérő bíróság előtt nagyságos Laki Bakich Péter úr meg nemzetes és nagyságos Forgách Zsuzsánna úrasszony, különben a néhai Révay Ferenc úr felesége ellen indított és támasztott, több törvénykezési időszak letelése alatt befejezéshez nem juttatta, időközben pedig ez a Révay Ferenc elhalálozott, ennélfogva a karok és rendek ezt a Bakich Pétert és Forgách Zsuzsánna úrasszonyt az előbb említett törvénycikkely köteléke és tartalma alól fölmentik és föloldozottaknak nyilvánítják.
A jelen dolgozat nem tekinti, nem is tekintheti feladatának, hogy a Corpus Juris teljes egészét áttekintse, elemezze. Ezért csupán még egy megjegyzés: az új kiadás zárásaként némileg önkényesen egy olyan dokumentumot közlünk, amely éppúgy nem törvény, mint Szent István Intelmei: a felelős magyar minisztérium kiáltványát Erdély országosan egybesereglett karainak és rendeinek a két haza egyesüléséről. Így vált teljessé a rendi Magyarország jogtörténetének hatalmas íve az első szent királytól Batthyány Lajosig.
| |||