„Agobard” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
29. sor:
{{idézet2|Az érsek, aki Hispániában született és Aachenben tanult, csekély türelemmel viseltetett a helyi szokások iránt. Egy ízben arról értesült, hogy Burgundiában egyes embereknek olyan hatalmat tulajdonítanak, hogy képesek jégesőt zúdítani szomszédjaik földjére, s azzal vádolják őket, hogy egy "Magóniába" való való nép szövetségesei, akik azért hajóztak át a fellegeken, hogy távoli hazájukba szállítsák a termést. Elképzelhető, hogy "Magónia" esetében az ír túlvilághit egy sajátos, légies változatáról volt szó, amely a kelta idők óta élt Galliában. Agobardot ez mindenesetre nem hatotta meg. Pártfogásába vette azt a négy nyomorultat - Magónia földre pottyant lakóit - akiket elébe hurcoltak, s az a veszély fenyegetett, hogy halálra kövezik őket. ... A panasz elutasításához fűzött indoklás nem hagy kétséget afelől, hogy az ember és a természetfeletti viszonyában egy árnyalatnyi, de annál jelentékenyebb elmozdulás történt. Korábban magától értetődőnek tűnt, hogy a légkör alsóbb régióit démonok uralják, s hogy gonosz indulatú emberek gyakran szövetkeznek velük ártó szándékkal. ... Agobard most megingatta az ellenbirodalom szilárd alapjait. A "keresztény törvény", amelyet Agobard az Ószövetségből vett idézetek segítségével mutatott be, világosan bizonyította, hogy a természetfeletti világban minden hatalom egyedül Istené. Az időjárást egyetlen ember sem tudta befolyásolni, és Isten engedélye nélkül még a démonok sem árthatnak az emberiségnek. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem léteznének. De azt igen, hogy a róluk szóló burgundiai beszámolókat nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni, mivel csak babonás félelemről árulkodnak |Peter Brown, 282 - 283. old.}}
 
A történetben mutatkozik meg a koraközépkori kereszténység előtt megnyilvánuló egyik legnagyobb kihívás. A pogányság térvesztésével párhuzamosan ugyanis háttérbe szorultak azok a rítusok, religiók (áldozás vízeknél, fáknál, áldozatok a szélnek, a tengernek stb), melyek az anyagi világ, a mundus láthatatlan erőit igyekeztek az emberek uralma alá hajtani, de legalábbis azt emberekkel szembeni barátságos magatartásra bírni. Azzal, hogy a kereszténység mindent egy absztrakt, fel nem felfogható irányító azaz Isten uralma alá rendelt, az egyszerű emberek, a népi vallásosság elveszítette a természetfeletti befolyásolásának hétköznapi praktikáit, amit az átlagember szorongásként élt meg, melyre a régi praktikák továbbélésével, babonaságok kitalálásával reagált. Agobard és társai azonban nyilvánvalóvá tették, hogy ezeknek a régi gyakorlatoknak nincs értelmük. A természetfeletti és a látható világ közötti kapcsolat, a természetfeletti befolyásolásának eszközéül a koraközépkori nyugati egyház a [[Romolhatatlan szentek|szentkultuszt]] helyezte. A szentséghez szükséges csodák, a meghalt szent testének romolhatatlansága ugyanis azt bizonyította, hogy az adott szent kapcsolatban volt a természet törvényei felett álló világgal, de ugyanakkor nyilvánvalóan ember is volt - azaz ideális összekötő kapocs volt immanens és transzecendens között. A szent így ideális jelölt arra, hogy hozzá imádkozva az egyszerű hívőkben az a benyomás alakuljon ki, hogy mégiscsak tudnak valamit tenni a kiszámíthatatlan világ uralom alá hajtásábanmegszelídítésére. Hasonló fejlődés ment végbe a bizánci birodalomban is, ahol a népi praktikákat a képtisztelet, míg a teológiai igazságokat a képrombolás hívei képviselték. A két szélsőség közötti harcban végül a közvetítő álláspont győzedelmeskedett: míg Nyugaton a szent, azaz az egyház által felügyelt közvetítő személy, addig Keleten az ikon, azaz egy szigorú szabályoknak megfelelően elkészített kép lett a két világ közötti összekötő kapocs. Agobard a képromboló küzdelembe képromboló álláspontot képviselt:
 
{{idézet2|"Tévesen gondolkodnak azok, akik Krisztust és apostolait nem a Szentírásban, hanem a festett falakon keresik: egyáltalán nem meglepő, hogy - mivel a festők félrevezették őket- [tanulás helyett] találgatásokba bocsátkoznak". (cap. 10, 16, PL XXXIV, col. 1049). Agobard lyoni
érsek († 840) úgy idézte ezt a mondatot, mint Ágoston képekkel való szembehelyezkedésének állítólagos bizonyítékát. A mondat azonban más összefüggésben hangzik el. Ágoston az értelem pallérozását nem tartotta a művészet feladatának, ám helyeselte, hogy önnön természetéhez igazodik, amely úgy tűnik, Ágoston véleménye szerint a dekorálásra korlátozódik.|Szöveggyűjtemény a művészettörténet-írás történetéhez. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Budapest, 2011, 198. old.}}
Művészettörténeti Intézet Budapest, 2011, 198. old.}}
 
Mivel egy, a világi viszonyok felett álló egyházban hitt, nem támogatta az ún. magánegyházak (németül:Eigenkirche) gyakorlatát, azaz, hogy a helyi földesurak a maguk által létrehozott kolostorokba, templomokba maguk nevezzenek ki papot. Ugyanebből a megfontolásból támogatta a keresztény közösséget magába foglaló császárság egységét is. Ebből az elképzelésből kiindulva befolyást igyekezett gyakorolni a birodalmi politikára is. Ellenezte, hogy a burgundi jog alkalmazható legyen Lyonra is, mivel egyrészről egy univerzális, minden keresztényre
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Agobard