„Martin Seligman” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
2. sor:
'''Martin E. P. Seligman''' ([[Albany (New York)|Albany]], [[New York (állam)|New York Állam]], [[1942]]. [[augusztus 12.]]) amerikai pszichológus, kísérleti pszichológus, egyetemi oktató, önsegítő könyvek írója.
== Életútja
A New York Államban született pszichológus először a [[Princetoni Egyetem]] [[filozófia]] szakán szerzett diplomát [[summa cum laude]] minősítéssel 1964-ben, majd a Pennsylvaniai Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol [[állatok|állatkísérleti]] pszichológiára szakosodva végezte el a [[PhD]] képzést 1967-ben. Karrierjét a [[Cornell Egyetem]]en kezdte pszichológusasszisztensként, majd visszatért a Pennsylvaniai Egyetemre pszichológiát tanítani (Cherry, é.n.).
Ekkor jött rá munkája során a tanult tehetetlenség létezésére, amit a klasszikus kondicionálás vizsgálata során véletlenül fedezett fel. [[Kutya|Kutyákat]] sokkoltak elektromos áramütésekkel, amik nem tudtak elmenekülni a kellemetlenség elől, majd azt tapasztalták, hogy miután menekülési útvonalat nyitnak számukra, akkor is a ketrecben maradnak, beletörődve sorsukba. Az állatok elveszítették életre motiváltságukat, semmi sem érdekelvén őket, teljes apátiába kerültek. Seligman azt tapasztalta, hogy a kísérletet emberekkel megismételve, amiben az áramütéseket kellemetlen zajra cserélte, ugyanezt az eredményt kapta, az emberek érdektelenséget mutattak helyzetüket illetően, beletörődtek a rossz körülményekbe. A kísérlet eredményét kiterjesztve és általánosítva bizonyos élethelyzetekre, megállapította a tanult tehetetlenség motivációt és önértékelést romboló hatását, és annak [[depresszió]]val való szoros kapcsolatát. Rámutatott arra a jellemző viselkedési mintára, hogy ha az ember folyamatosan sikertelenséget tapasztal, az nagymértékben korlátozza további tervei megvalósításában. A sok kudarc után fokozatosan csökken kezdeményezőkészségünk, úgy érezzük, nem múlik rajtunk semmi, túlzottan külső kontrollos személyiségekké válunk, így fölöslegesnek érezzük minden próbálkozásunkat sorsunk jobbra fordítása érdekében (Seligman, 1975).
== Munkássága ==
Habár a tanult tehetetlenséget Seligman véletlenül fedezte fel, 1964-től a Pennsylvaniai Egyetemen már tudatosan fordult a [[Mentálisan retardáltak|mentális betegségekben]] való motiváció szerepének vizsgálata felé. Érdeklődéséhez egy súlyos családi tragédia vezetett. 13 éves korában édesapja – a neves ügyvéd – egy [[Agyi érkatasztrófa|stroke]] következtében lebénult majd tolókocsiba kényszerült, azóta [[Bipoláris zavar|mániás depresszióval]] küzdött. Fia így közvetlen környezetében tapasztalhatta meg, milyen az, amikor a tehetetlenségből fakadó szenvedés depressziót eredményez (Liepke és McAuliffe, 1992).
A [[depresszió]] okozója tehát lehet a tanult tehetetlenség, de az éppúgy lehet a következménye is annak. További velejárói a cselekvésre való képtelenségnek a sorozatos [[Kudarc|kudarc]]élmények –amik nem biztos, hogy valódi kudarcot takarnak-, az alacsony [[önértékelés]], rosszkedv, és a fizikai rosszullét. Könyvében Seligman (1975) több élethelyzetet felsorol, amik hosszú távon nagy eséllyel tanult tehetetlenséget váltanak ki, ilyenek a [[családon belüli erőszak]], a [[szegénység]], a [[hátrányos megkülönböztetés]], és a különböző [[függőség]]ek. A [[koncentrációs tábor]]ok felszámolása után ugyanilyen tünetekkel figyelték meg a legtöbb szabadon engedett embert, akik apátiás állapotukban nem tudtak örülni [[Szabadság (politika)|szabadságuknak]], a hosszantartó szenvedés hatására elvesztették reményüket egy jobb élet felé, és a megőrülés helyett agyuk a teljes motiválatlanság állapotát választotta.
A tanult tehetetlenség reményektől megfosztott pesszimista életszemléletet jelent. Joggal merült fel Seligmanben, hogy ennek ellenpólusaként léteznie kell egyfajta tanult [[Optimizmus|optimista]] szemléletnek is. Mikor Seligmant 1998-ban az American Psychological Association elnökének megválasztották, szakterületének a [[Pozitív pszichológia|pozitív pszichológiát]] adta meg. Habár maga a kifejezés [[Abraham Maslow|Maslowtól]] származik az [[1950-es évek]]ből, Seligman volt, aki a mai irányzat építőköveit lefektette. Ennek gyökerei a humanista pszichológiáig nyúlnak vissza, melynek képviselői Maslow mellett [[Eric Fromm]] és [[Carl Rogers]], szintén a [[boldogság]]ra és az emberi kiteljesedésre, önmegvalósításra fektettek nagy hangsúlyt (Goldberg, 2006).
| |||