„Mefisztó-keringők zongorára” változatai közötti eltérés

A Faust-témára Liszt először 1830-ban, [[Hector Berlioz]]nál figyelt fel, aki az előző évben már írt egy Faust-kantátát ''(Huit scénes de Faust – Nyolc jelenet a Faustból)'', és további szándékaszándékában volt egy további szimfónia komponálása is. Végül 1846-ban nem szimfóniát írt, hanem a ''La Damnation de Faust (Faust elkárhozása)'' című drámai legendát.

Lisztet is egész életében foglalkoztatta a Faust-történet. Az első ilyen szimfonikus darab vázlatait az 1840-es évek közepe felé jegyezte le, ebből született a ''[[Faust-szimfónia]]'' 1854-ben, [[weimar]]i udvari karmester korában. A mű elvileg [[Johann Wolfgang von Goethe|Goethe]] ''Faust''ja nyomán keletkezett volna, de Liszthez sokkal közelebb állt [[Nikolaus Lenau]] értelmezése, a romantikus, az elesett, majd megdicsőülő hős eszménye. 1860-ban komponálta, immáron tényszerűen Lenau költői műve nyomán ''[[Két epizód Lenau Faustjából]]'' című, két tételeskéttételes szimfonikus művét, amelynek második tétele ''(Der Tanz in der Dorfschenke)'' kapta a ''Mefisztó-keringő'' címet. A zenekari és a zongorára átírt változat nagyjából egyforma hosszú, zenei anyagukban sem sokban különböznek, de a zongoraváltozat befejezése a zenekari hangosabb„hangosabb” verziónak felel meg. A zongoraváltozatot maga Liszt is gyakran műsorára tűzte, és a mai zongoristáknak is igen gyakori repertoárdarabja.

A Lenau-történet szerint Faust Mefisztó társaságában betér egy falusi kocsmába, ahol az ördögi hegedűs képében fellépő Mefisztó közreműködésével elcsábít egy parasztmenyasszonyt. A mű kompozíciós alapelve a variációs fokozás, alaphangneme A-dúr, és háromféle anyagból épül fel. A darab erőteljes ritmizálású kvintek[[kvint]]ek halmazával indul, amiből kialakul a főtéma kezdete, a hangoló falusi muzsikusok képe. A főtéma a mély regiszterekben hangzik fel. A második téma Desz-dúrban, visszafogottabb tempóban szólal meg. A feszültség egyre fokozódik a téma két variációjával, majd a zene elcsöndesül, és a tovább fokozódó feszültséget a két téma szimultán szerepeltetése jelképezi. A főtéma, majd a második téma anyagából szőtt részek következnek, egyre nagyobb dinamikával, hogy a csúcsponton ismét elhalkuljon a zene. A zenekari darabhoz Liszt kétféle befejezést készített, az egyik hangos ''(ff)'', a másik halk ''(pp)'', költői verzió, a zongoraváltozat az ''(ff)'' szerint zárul.