„Etióp ortodox egyház” változatai közötti eltérés

a
a (Bot: 45 interwiki link migrálva a Wikidata d:q179829 adatába)
 
=== Etiópia az iszlám világban ===
A [[7. század]]tól már a muszlim Egyiptom választotta el Etiópiát a Szentföldtől. Egyfelől igaz, hogy az iszlám meglehetősen toleráns volt a kereszténységgel szemben, másfelől az alexandriai patriarcha gyakorlatilag az egyiptomi muszlimok túsza volt. Bár a koptok továbbra is jelentős szerepet játszottak Egyiptom állami életében (főleg szakértelmüknek köszönhetően), gyakran szenvedtek el kisebb-nagyobb üldöztetéseket. Etiópia és a muszlim Egyiptom viszonya máig ható izgalmas kérdés. Vallásilag ugyan szemben álltak egymással, de egyéb körülmények mégis békés egymás mellett élésre kényszerítették a két államot. Melyek ezek az egyéb körülmények? Mindenekelőtt Etiópia földrajzi adottságai: a mély szakadékokkal szabdalt fennsíkok gyakorlatilag bevehetetlen erőddé tették. Ugyanakkor Egyiptomnak erős flottája volt a Vörös-tengeren, amivel komoly károkat tudott volna okozni Etiópia partmenti területeinek. Egy további, nem elhanyagolható körülmény a [[Nílus]]. Egyiptomban a Nílus áradása – az ősidőktől máig – élet-halál kérdése. Márpedig a földeket elárasztó termékeny iszapot az Etiópiában eredő Kék-Nílus viszi, és a középkor folyamán a kairói szultánok szilárdan hitték, hogy az etiópok képesek „elzárni” a Nílust… A harmadik, talán legjelentősebb tényező a kisebbségek kölcsönös védelme. Láttuk, milyen fontos szerepet töltöttek be Egyiptomban a koptok. Ugyanakkor Etiópiában jelentős számú muszlim kisebbség élt (már Mohamed idejétől), a birodalmon belül főleg mint kereskedők, a határokon pedig a 12—1312–13. században kis emirátusok jöttek létre. Egyiptomban a koptok (élükön a patriarchával), ill. Etiópiában a muszlimok kölcsönös garanciát szolgáltattak arra nézve, hogy a vallási ellentétek ne menjenek túl a tűréshatáron. Igaz, a kölcsönös „túszpolitika” olykor zsarolásba ment át, és a keresztény etióp császár mecsetek építésére kényszerült.
 
=== Jeruzsálem és a „második Jeruzsálem” ===
A később Etiópiába érkező katolikus misszionáriusok borzadva tapasztalták, hogy a magukat kereszténynek tartó Etiópok számtalan „zsidó” szokást gyakorolnak. Ebből származott az a magát sokáig tartó feltételezés, miszerint az etiópok a kereszténység felvétele előtt zsidók lettek volna.
 
A valóság ezzel szemben az, hogy a Kebra Nagaszt hatása alatt az etiópok kezdtek úgy tekinteni magukra, mint Isten új kiválasztott népére, és igyekeztek ennek az elvárásnak megfelelni. A kiválasztottság tudatát persze sokban erősítette az is, hogy Etiópia az iszlám megjelenése, vagyis a 7. század óta a keresztény világ többi részétől elszigetelten, teljesen magára utaltan élt. A birodalom a 13. századtól kezdve kemény küzdelmet folytatott a keleti határok mentén mgerősödő muszlim emirátusokkal. Ez kezdetben sikerrel járt, és a 14—1514–15. században, Amda-Szion és Zara-Jakob császár alatt Etiópia azelőtt soha nem látott gazdagságot élvezett. Később azonban, belső konfliktusok miatt (amelyekről még lesz szó), és a muszlim Adal emirátus csapásai alatt a császárság az összeomlás szélére került.
 
Már volt szó az európai János Pap-legendáról. Az európaiak évszázadokon keresztül tettek kísérleteket, hogy megtalálják a mesés birodalmat, míg végül a portugálok sikerrel jártak. A 16. század elején kapcsolat létesült a portugál és az etióp uralkodó között, éppen akkor, amikor Etiópiát elfoglalta Adal emírje, Ahmed, akit az etióp hagyomány csak Granynak, vagyis Balkezesnek nevez. Ahmed hadjárata során a muszlimok több száz, talán több ezer kolostort leromboltak, amelyekkel együtt felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kézirat semmisült meg. A portugál segítségnyújtás nem maradt el. Christovao Da Gama (a híres felfedező, Vasco Da Gama fia) 400 portugál fegyveres élén szállt partra Etiópiában, és egyesülve az etióp seregekkel, modern fegyverzetüknek köszönhetően legyőzték az emírt. Egyháztörténeti szempontból mindennek azért van jelentősége, mert a portugál katonák közül a harcok után többen letelepedtek Etiópiában. Eredetlieg az ő lelki gondozásuk érdekében érkeztek az első portugál, majd spanyol jezsuita misszionáriusok.
Még Zara-Jakob császár uralkodása alatt, 1439 és 1442 között tartották Európában a Firenzei Zsinatot, amelynek fő célja az oszmán török veszély árnyékában a keleti és nyugati egyházak kibékítése volt. Tudjuk, hogy a zsinaton etiópok is részt vettek, de hivatalosan minden bizonnyal az alexandriai partriarcha képviselte őket, így ott nem vehettek részt a vitákban. A zsinat egyébként meglepő módon sikeres volt, és rövid időre létrejött a kereszténység régóta áhított egysége. Ez azonban nem tartott néhány évnél tovább. Etiópiába valószínűleg minden hír csak évekkel később jutott el, így egyáltalán nem meglepő, hogy csak a 16. század elején született végleges döntés ez ügyben. A firenzei unió elutasítását tartalmazó császári levelet Francisco Alvarez jezsuita szerzetes vitte Vatikánba, 1526-ban. Három év múlva került sor Etiópia muszlim megszállására.
 
A közös etióp—portugáletióp–portugál felszabadító háború után a letelepedő portugálok lelki gondozására egy Rodrigez nevű jezsuita érkezett, nem titkoltan azzal a szándékkal is, hogy „megtérítse” az etióp uralkodót. Ezzel kezdetét vette az a közel száz évig tartó folyamat, amelynek végén az etióp orthodoxok és a katolikus egyház között végzetesen elmérgesedett a viszony. Etiópiában ekkor Galavdevosz uralkodott (1540—15591540–1559; az európai források Claudius néven említik). Ő és Rodrigez hamarosan elkeseredett vallási vitába bonyolódott. Ennek és minden későbbi ellentétnek az volt a gyökere, hogy az etiópok nem értették, hogy a katolikus szerzetesek miért akarnak megtéríteni már keresztény embereket. Rodrigez elkészítette „Etiópia tévedései és Szent Hitünk Igazságai” című röpiratát, amire válaszként Galavdevosz megírta saját hitvallását (Confessio Fidei), amelyet a pápához küldött. Ebből képet alkothatunk magunknak arról, miként értelemzte az etióp uralkodó a „zsidó” szokásokat, amelyek a katolikus vádak középpontjában álltak. Mint Galavdevosz írja, sem a szombat megünneplése, sem a körülmetélés, sem a disznóhústól való tartózkodás az etiópok körében valójában nem vallási előírás, hanem szokás vagy hagyomány.
 
Ugyanakkor figyelembe vehető e tekintetben a már említett Kebra Nagaszt hatás. A „zsidó” szokások gyakorlása tekinthető hagyománynak is, de sokkal több is annál. Etiópia, mint Isten kiválasztott népe, úgy érezte, kötelessége az ószövetségi zsidó atyák útmutatása szerint élni, mintegy utánozni az Ószövetséget (latinul: imitatio Veteris Testamenti). Másfelől vannak arra utaló jelek is, melyek szerint némelyik zsidó eredetű szokás már a Kebra Nagaszt előtt gyökeret vert. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy bár az etiópok többsége a kereszténység előtt valóban nem gyakorolta a zsidó vallást, élhettek közöttük zsidók. A mai napig tisztázatlan annak a falasának (idegennek) nevezett népcsoportnak az eredete, amely (ma már elenyésző számban) Etiópia északi hegyei között él. A falasák, akik magukat ‘Izrael Házának’ (Béta Izráel) nevezik, valóban zsidó vallásúak, bár bőrük színe fekete, nem ismerik a héber nyelvet, sem a Talmudot, ellenben szent irataik egyes újszövetségi részeket is tartalmaznak! Miután azonban a falasák a történelem során Etiópiában mindvégig számkivetettek voltak, valószínűtlen, hogy a keresztények zsidó jellegű szokásai tőlük származnának. A legelfogadhatóbb az a nézet, miszerint a fent említett szokások egy része nem kifejezetten zsidó vallási előírás, hanem a térség semita népei között ősidőktől gyakorolt szokás. Bárhogyan is van, tény, hogy a zsidó hagyományokat Etiópiában is sokáig üldözték és csak Zara-Jakob császár engedélyezte azok gyakorlását a 15. században, olyannyira, hogy a középkori (és későbbi) etióp büntető törvénykönyv, a Fetha Nagaszt (‘Királyok Törvénye’) is ószövetségi biblikus alapon nyugszik.
=== Az Etióp Egyház függetlenné válása ===
A 16—1816–18. század vallási vitáiból lassan az unionisták kerültek ki győztesen, de a politikai indítékoktól sem mentes (sőt valójában azok miatt zajló) sorozatos polgárháborúk kaotikus állapotokat teremtettek Etiópiában. A császárság, mint királyságok összessége tulajdonképpen meg is szűnt. Bár továbbra is volt császár, a királyságok és tartományok feletti hatalma névleges volt csupán. Az 1769 és 1855 közötti időszakot az etióp történelem éppen ezért mint a Hercegek Korát (Zamana Maszafint) említi.
 
1855-ben lépett a trónra II. Tevodrosz császár, aki pontosan látta, hogy a megjelenő európai gyarmatosítással szemben csak egy jól szervezett, egységes birodalom nézhet szembe. Egységesítő harcait az egyház kezdetben azért támogatta, mert azt remélte, hogy a birodalom egységével az egyház egysége is megteremthető. Tevodrosz és Szalamá püspök részvételével már 1854-ben zsinatot tartottak, amelyen kihirdették a tevahido tanok kizárólagos érvényességét. A vallási ellentétek ezzel persze nem szűntek meg, de több vallási jellegű háború már nem zajlott. Tevodrosz később mégis szembefordult az egyházzal, mert bár igen vallásos uralkodó volt, túlzottnak vélte az egyházi földbirtokok arányát. Ez kapcsolatban van Tevodrosz hadsereg-reformjával is, ugyanis első ízben próbálkozott zsoldoshadsereget felállítani, és a kiszolgált katonákat földhöz szerette volna juttatni. Az egyháztól való földszerzés azonban nem sikerült, nemcsak az egyház ellenállása miatt, de azért sem, mert maguk a katonák is vonakodtak elfogadni az egyháztól elvett területeket.
Utódja, a modern Etiópia megteremtője, [[II. Menelik etióp császár|II. Menelik]] ([[1889]]–[[1913]]) békés reformer volt, aki talán azért tanusított nagyfokú toleranciát vallási tekintetben, hogy a békés hátország biztosítsa a nyugalmat hódításaihoz és az európaiak elleni védelemhez. Menelik uralkodása első felében hódító hadjáratok során csaknem egyharmadnyi területtel növelte meg a birodalmat. Míg a nyugati hódítások során főképp pogány népek kerültek etióp uralom alá, addig keleten (Harar, Ogaden) zömmel muszlimokat olvasztott a birodalomba. Etiópia számszerű keresztény dominanciája ekkor borult fel, hiszen ettől kezdve máig a muszlimok és keresztények száma nagyjából azonos. A számszerű kiegyenlítődés logikus következménye volt az iszlám követőinek egyre nagyobb befolyása is, bár politikai hatalomhoz sokáig csak tartományi szinten jutottak.
 
[[1913]]-ban Menelik unokája, [[V. Ijaszu etióp császár|V. Ijaszu]] került trónra (1913—19161913–1916). Ezzel szokatlan helyzet alakul ki a birodalomban, mert Jaszu apja eredetileg muszlim volt, aki megkeresztelkedett, és egész neveltetése az iszlám jegyében telt. Nem csoda hát, hogy intézkedései kedveztek a muszlimoknak, ami kiváltotta az egyház nagyfokú ellenállását. Régebben szokás volt V. Ijaszu tevékenységét keresztényellenes magatartásként jellemezni, újabban azonban már ennél árnyaltabb a kép. Egyfelől V. Jaszu valójában nem gátolta semmiben a keresztény egyházat, „mindössze” ugyanazokat a jogokat kiterjesztette a muszlimokra is. Valójában tehát egyfajta iszlám emancipációnak is tekinthető Jaszu valláspolitikája. Másfelől Jaszunak valahogy módot kellett találnia arra, hogy a Menelik által meghódított iszlám területek ne vesszenek el, ezért – mivel vallása ezt amúgy is lehetővé tette – házasságra lépett egyes iszlám területek előkelőinek lányaival. Az Etióp Egyház felháborodása mégis érthető, hiszen Etiópia deklaráltan keresztény birodalom volt. Jaszut végül 1916-ban megbuktatták.
Gyakorlatilag 1916-tól kezdődik [[I. Hailé Szelasszié etióp császár|Hailé Szelasszié]] (avagy a Szentháromság Hatalma) uralkodása. (Valójában csak 1928-ban lett király, majd 1930-ban császár, addig [[Zauditu etióp császárnő|Zauditu]] császárnő mellett volt régensherceg.) Hailé Szelasszié egész politikai pályafutását Etiópia felemelésének rendelte alá. Elődeinek nyomdokán haladva pontosan látta az európai veszélyt. Uralkodásának idejére Egyiptom, vele együtt pedig Alexandria angol gyarmattá vált, ezért a császár megkezdte a független (autokefál) Etióp Patriarchátusért vívott harcot. 1929-ben elérte, hogy az abun mellett már öt püspök működött. A további reformokat 1935-ben megakasztotta az olasz invázió. Az olasz megszállás (1936—19411936–1941) éveiben sajátos dolgok történtek az egyházban. Az olaszok, akik ebben az időszakban Anglia ellenfelei voltak, szerették volna függetleníteni az etióp kereszténységet az angol fennhatóság alatt álló Egyiptomtól. Miután az abun Kairóba menekült, kényszerítették a szerzetesek vezetőjét, az ecsagét, hogy lépjen annak helyére, és „kollaboráns” püspököket szenteljen fel. Bár ezt az alexandriai patriarcha sosem ismerte el, mégis sajátos, hogy de facto az Etióp Egyház ekkor vált első ízben függetlenné. Mindez persze nem járt véres események nélkül, hiszen az olaszok a behódolni nem akaró papok és szerzetesek közül igen sokat meggyilkoltak, köztük Petrosz püspököt. Emlékezetes továbbá a Debre Libanosz kolostor több száz szerzetesének lemészárlása [[1937]] májusában.
 
A felszabadulás után az egyházi függetlenség megteremtése nem tűrt tovább halasztást. [[1948]]-ban végül sikerült egyezségre jutni Alexandriával, hogy az akkori abun halála után az alexandriai patriarcha végre etióp származású abunt fog felszentelni. Ez végül [[1951]]-ben következett be, amikor felszentelték abuna Baszileoszt. Baszileosz megkapta a püspökök felszentelésének jogát is. Végül [[1959]]-ben Baszileoszt patriarchává nyilvánították, amit azonban Alexandria csak [[1961]]-ben ismert el.