„II. Menelik etióp császár” változatai közötti eltérés

'''II. Menelik''' ősi Soa-i uralkodócsalád leszármazottja volt. A dinasztia megalapítói, Aszfa Vosszen (ur. 1775—18081775–1808), majd Szahla Szelasszé négus (ur. 1813—18471813–1847, Menelik nagyapja) amhara uralom alá hajtották Soát és az ott letelepült oromo népességet.

Menelik, hódításai során több újabb központot erősített meg, amelyek egyike 1881-től az Entotto nevű hegyen volt. Az állandó jellegű épületek építése 1882-ben kezdődött, majd 1886—871886–87-ben, miközben Menelik a harari hadjárattal volt elfoglalva, felesége, [[Taitu etióp császárné|Taitu]], a hegyekből az alant húzódó völgybe (Finfini) költöztette az udvart, ahová a számtalan melegvizű forrás csábította. A hely később az Addisz Ababa (Új Virág) nevet kapta. A település azonban ekkor még mindig csak egy volt Menelik székhelyei között, sőt az uralkodó egy ideig nem is ezt akarta végleges fővároává tenni, hanem a 60 km-re nyugatra fekvő Addisz Alem-et, ahol már a császári palotát is felépítették. Addisz Ababa csak 1892-től számítható Etiópia fővárosának, amikor végül itt (is) felépült a palota (gebbi), és a külföldi képviseletek is ide tették székhelyüket.

A közvetlen kiváltó okok közül kiemelkedik az a tény, hogy az olaszok behurcolták Eritreába a marhapestist, aminek következményeként számos régióban (főleg Eritrea, Tigré, Volló) a marhaállomány 90—10090–100%-a elpusztult. A természeti katasztrófát emellett szokatlan szárazság és sáskajárás is súlyosbította.

Tulajdonképpen helytelen az eseményt egyetlen csata alapján jellemezni, ezért manapság már inkább második olasz—etiópolasz–etióp háborúról érdemes beszélni. Korábban láttuk, miként értelmezték Olaszországban a [[Wuchalé-i Szerződés]]t. A protektorátus számukra legitimáló tényező volt ahhoz is, hogy igyekezzenek [[Eritrea]] déli határait minél délebbre tolni, annál is inkább, mert rasz Mangasa, [[Tigré]] uralkodója felesküdött nekik. Mangasa tettét, minden bizonnyal a Menelikkel szembeni bosszú motiválta, hiszen szeretett volna apja, [[IV. Johannész]] nyomdokaiba lépni. Hamarosan azonban ő is belátta, az olaszok tigréi terjeszkedését nem lesz képes egyedül megakadályozni, és a birodalom egysége fontosabb a regionális érdekeknél. Így közeledni kezdett Menelikhez, miközben napirendre kerültek az összecsapások a tigréi és az olasz csapatok között, utóbbiak elfoglalták Makallét, Tigré fővárosát is. Meg kell jegyezni, hogy Mangasa „megtérése” után is voltak Tigrében földesurak, akik az olaszokat támogatták, és sokan közülük csak az aduai csata küszöbén álltak a birodalmi érdekek szolgálatába.

1895 nyarára az olaszok belátták, hogy sem diplomáciai úton, sem hamis fondorlatokkal nem képesek további etióp területeket bekebelezni, miáltal csak a katonai „megoldás” maradt. A haditerv első részében a Marab folyó átlépése és Adigrat elfoglalása szerepelt. Menelik a veszély hírére [[1895]]. [[szeptember 17.|szeptember 17-én]] kelt hadiparancsa hamarosan 100.000 főnyi hadsereget szólított hadba, amelynek élén haladéktalanul Tigrébe sietett. Ez az etióp hadsereg már a nemzeti egység vitathatatlan jeleit mutatta: szinte nem volt a birodalomnak olyan szeglete, amelyből ne érkeztek volna egységek a hadseregbe, beleértve az alig pár évvel azelőtt meghódított részeket is. Az etióp hadsereg azonban igen rosszul állt fegyverzet terén. Modern lőfegyverei szinte csak Menelik és rasz Mangasa csapatainak voltak, ott is kis mennyiségben. Menelik a hadjárat előtt fegyvervásárlási tárgyalásokba kezdett az Osztrák—MagyarOsztrák–Magyar Monarchiával és Németországgal, de ezek később olasz nyomásra visszakoztak. A háború előtt így csak Franciaországból érkezett némi utánpótlás.

Amikor Menelik Aduánál legyőzte [[Olaszország]]ot, az európai kolonialisták megrémültek, mert nem tudták, mikor és ki fékezheti meg Menelik expanzionista törekvéseit. Menelik már [[1896]] előtt jelentős mértékben kitágította birodalma határait, majd a következő néhány évben újabb területszerző hadjáratokat folytatott. Hadserege példátlanul nagy volt: [[1902]]-re elérte a 600 000 főt. Az etióp uralkodó nem hagyott kétséget szándékai felől: egy ízben kijelentette, hogy Etiópia határai nyugaton a Nílusig, keleten az Indiai-óceánig, délen pedig a 2. északi szélességig (Kenyáig) terjednek. Menelik expanzionizmusa természetesen nem képviselt azonos súlycsoportot az európaiakéval. Etiópia mindenekelőtt hivatkozhatott történelmi érvekre, különösen egyes déli és keleti területek esetében, amelyek egykor – igaz évszázadokkal azelőtt – már a birodalom részei voltak. A valódi ok azonban Menelik számára az lehetett, hogy igyekezett megelőzni az európaiakat egyfajta preventív gyarmatosítással. A meghódított népek többsége (főleg délen) primitív társadalmakban élt, amelyek gyakran nélkülözték a szervezett állam minden formáját. Menelik ezeket betagolta az etióp birodalomba. Értelmetlen lenne utólag azon vitatkozni, hogy ezen népek számára mi lett volna „jobb”. Menelik hódításának az alternatívája az európai gyarmatosítás volt. [[Kenya]], [[Nigéria]], [[Kongó]] és más afrikai gyarmatok példájából tudhatjuk, hogy ez mit jelentett, e helyen nincs módunkban részletesen ismertetni. Az európaiakkal szemben az etióp uralom a meghódított népek számára elsősorban amhara kultúrát jelentett: közvetítő nyelvet, adórendszert, és katonai védelmet nemcsak az európaiak ellen, de a törzsek egymás közti harcában is. Az amhara kultúra elterjedése azonban nem erőszakos, hanem spontán folyamat volt, amely mindenütt csak a szükséges mélységig érintette a helyi társadalmakat, érintetlenül hagyva saját hagyományaikat. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert később, az [[1935—361935–36-os olasz—etiópolasz–etióp háború]] idején Olaszország gyakran hangoztatta, hogy beavatkozására az etiópok által „elnyomott” népek felszabadítása érdekében (is) szükség van. Ha Olaszország akkori érvei elfogadhatatlanok is, az a megállapítás mindenképpen megkockáztatható, hogy Menelik voltaképpen több száz kilométer széles határsávot alakított ki a központi, amhara területek déli, nyugati és keleti oldalán.

A meghódított területeken elsősorban amhara katonákat telepítettek le, egymástól kb. egynapi távolságra lévő falvakban. Ezek a katonatelepesek (naftannya) voltak felelősek az adott terület rendjéért és védelméért. Békeidőben tulajdonképpen semmi dolguk nem volt. Ellátásukról a helyi parasztok (gabbar) gondoskodtak, egy-egy naftannya alá 2—102–10 parasztcsalád tartozott. Mivel a katonaság nem kapott sem fizetést, sem más ellátást az államtól, a parasztok adóiból kellett eltartaniuk magukat. A gabbarok termény-jövedelmük kb. 35%-át adták át földesuruknak, akik ezzel szabadon kereskedhettek. Ezen felül dézsmát (aszrat – tkp. ‘tized’, nem tévesztendő össze az egyháznak fizetendő tizeddel) fizettek. Az amhara katonatelepesek nem közvetlenül érintkeztek a helyi parasztsággal, hanem az egyes települések főnöke (ballabat) útján, aki segítője, a cseka-sum vagy koro útján erőszakkal is kényszeríthette a parasztságot adósságai megfizetésére. Minthogy a ballabat és a cseka-sum (koro) a helyi népességből származott, ők voltak az amhara kultúra (elsősorban nyelv) legfőbb terjesztői.

Elsőként Franciaországgal sikerült szerződést kötni, a már említett Bonchamps-misszió tevékenységével kapcsolatban. A szerződés a külvilág számára tulajdonképpen csak Francia-Szomáliföld (a mai Dzsibuti) határait jelölte meg [[1897]]-ben. (A Nílusért folyatatott francia—etiópfrancia–etióp szövetséget titokban tartották.) Az ekkor megjelölt határok a mai napig változatlanok.