„II. Menelik etióp császár” változatai közötti eltérés

a
a (Nevet változtatott személyek kategória hozzáadva (a HotCattel))
 
== Menelik útja Soa királyi trónjáig ==
'''II. Menelik''' ősi Soa-i uralkodócsalád leszármazottja volt. A dinasztia megalapítói, Aszfa Vosszen (ur. 1775—18081775–1808), majd Szahla Szelasszé négus (ur. 1813—18471813–1847, Menelik nagyapja) amhara uralom alá hajtották Soát és az ott letelepült oromo népességet.
Mint már volt róla szó, Menelik apja, Hajla-Malakot, Tevodrosz [[1855]]-ös hadjárata idején meghalt. A trón Meneliket illette, aki azonban nem volt hajlandó behódolni Tevodrosznak, ezért elmenekült. Később elfogták, és Magdala erődjében tartották fogva, ahonnan [[1865]]-ben sikerült megszöknie. Voltaképpen ekkor kezdődik uralkodása Soában, noha sohasem mondott le a trónról öccse, Hajla-Mikaél javára.
 
 
Menelik idejéig az etióp uralkodók amolyan „vándorló” udvartartást folytattak, ami az erősen feudális jellegű gazdaság következménye volt. Ez azt jelentette, hogy területeiken több megerősített központot létesítettek, amelyek között folyamatosan vándoroltak, bár e központok között általában mindig volt egy kitüntetett hely, mint például Johannész esetében Makallé, vagy a soai uralkodók esetében Ankobar.
Menelik, hódításai során több újabb központot erősített meg, amelyek egyike 1881-től az Entotto nevű hegyen volt. Az állandó jellegű épületek építése 1882-ben kezdődött, majd 1886—871886–87-ben, miközben Menelik a harari hadjárattal volt elfoglalva, felesége, [[Taitu etióp császárné|Taitu]], a hegyekből az alant húzódó völgybe (Finfini) költöztette az udvart, ahová a számtalan melegvizű forrás csábította. A hely később az Addisz Ababa (Új Virág) nevet kapta. A település azonban ekkor még mindig csak egy volt Menelik székhelyei között, sőt az uralkodó egy ideig nem is ezt akarta végleges fővároává tenni, hanem a 60 km-re nyugatra fekvő Addisz Alem-et, ahol már a császári palotát is felépítették. Addisz Ababa csak 1892-től számítható Etiópia fővárosának, amikor végül itt (is) felépült a palota (gebbi), és a külföldi képviseletek is ide tették székhelyüket.
 
== A Nagy Éhínség ==
Bár a középkori forrásokban is bőven találhatunk adatokat arra nézve, hogy a parasztság nagy része olykor nyomorgott, ezek többnyire a feudális rendszer túlkapásainak és a katonai rekvirálásoknak voltak köszönhetők.
1888 és 1892 között azonban korábban sohasem tapasztalt éhínség sújtotta a birodalmat, amely a nép emlékezetében, mint Gonosz Napok (Kefu Qan) maradtak meg. A katasztrófa nem csupán Etiópiát érintette, hanem kiterjedt Kelet-Afrika és Szudán más részeire is. Maga az éhínség több ok szerencsétlen egybeesésének következménye volt.
A közvetlen kiváltó okok közül kiemelkedik az a tény, hogy az olaszok behurcolták Eritreába a marhapestist, aminek következményeként számos régióban (főleg Eritrea, Tigré, Volló) a marhaállomány 90—10090–100%-a elpusztult. A természeti katasztrófát emellett szokatlan szárazság és sáskajárás is súlyosbította.
Az okok azonban ennél mélyebben is gyökereznek: a csaknem egy évszázadon át tartó folyamatos háborúk következtében az élelemtermelő parasztság életfeltételei drasztikusan romlottak, a békés földművelés egész tartományokban vált lehetetlenné. Ahol mégis arattak, ott a katonaság élte fel a termést. Az újabb kutatások azt is kimutatták, hogy Észak-Etiópia természetes flórája már ekkor az elöregedés jeleit mutatta: a fás területek csökkentek, a földek termékenysége visszaesett, a marhaállomány kiesése miatt pedig a trágyázás is lehetetlenné vált.
Az éhezés teljesen felborította a társadalmi normákat: a népesség semmibe vette a vallás étkezési előírásait, és a tilalom alá eső állatok húsát kezdték fogyasztani, sőt, olykor kannibalizmus is előfordult. De ami ennél is rosszabb, tömegek menekültek az öngyilkosságba az éhhalál elől. Etiópia még nem volt eléggé egységes és szervezett ahhoz, hogy a katasztrófától megkímélt déli területekről mozgósítani lehetett volna a tartalékokat. Menelik és Taitu császárné tehetetlen volt.
== Az aduai csata és következményei ==
 
Tulajdonképpen helytelen az eseményt egyetlen csata alapján jellemezni, ezért manapság már inkább második olasz—etiópolasz–etióp háborúról érdemes beszélni. Korábban láttuk, miként értelmezték Olaszországban a [[Wuchalé-i Szerződés]]t. A protektorátus számukra legitimáló tényező volt ahhoz is, hogy igyekezzenek [[Eritrea]] déli határait minél délebbre tolni, annál is inkább, mert rasz Mangasa, [[Tigré]] uralkodója felesküdött nekik. Mangasa tettét, minden bizonnyal a Menelikkel szembeni bosszú motiválta, hiszen szeretett volna apja, [[IV. Johannész]] nyomdokaiba lépni. Hamarosan azonban ő is belátta, az olaszok tigréi terjeszkedését nem lesz képes egyedül megakadályozni, és a birodalom egysége fontosabb a regionális érdekeknél. Így közeledni kezdett Menelikhez, miközben napirendre kerültek az összecsapások a tigréi és az olasz csapatok között, utóbbiak elfoglalták Makallét, Tigré fővárosát is. Meg kell jegyezni, hogy Mangasa „megtérése” után is voltak Tigrében földesurak, akik az olaszokat támogatták, és sokan közülük csak az aduai csata küszöbén álltak a birodalmi érdekek szolgálatába.
1895 nyarára az olaszok belátták, hogy sem diplomáciai úton, sem hamis fondorlatokkal nem képesek további etióp területeket bekebelezni, miáltal csak a katonai „megoldás” maradt. A haditerv első részében a Marab folyó átlépése és Adigrat elfoglalása szerepelt. Menelik a veszély hírére [[1895]]. [[szeptember 17.|szeptember 17-én]] kelt hadiparancsa hamarosan 100.000 főnyi hadsereget szólított hadba, amelynek élén haladéktalanul Tigrébe sietett. Ez az etióp hadsereg már a nemzeti egység vitathatatlan jeleit mutatta: szinte nem volt a birodalomnak olyan szeglete, amelyből ne érkeztek volna egységek a hadseregbe, beleértve az alig pár évvel azelőtt meghódított részeket is. Az etióp hadsereg azonban igen rosszul állt fegyverzet terén. Modern lőfegyverei szinte csak Menelik és rasz Mangasa csapatainak voltak, ott is kis mennyiségben. Menelik a hadjárat előtt fegyvervásárlási tárgyalásokba kezdett az Osztrák—MagyarOsztrák–Magyar Monarchiával és Németországgal, de ezek később olasz nyomásra visszakoztak. A háború előtt így csak Franciaországból érkezett némi utánpótlás.
Az első összecsapás még [[1895]]. [[december 7.|december 7-én]] történt az Amba Alagi hegy lábánál: ez volt az olaszok által addigra elért legdélebbi pont. Toselli őrnagy előörsét fitaurari Gabajjahu támadta meg, és szórta szét, miközben rasz Makonnen már béketárgyalásokat szeretett volna folytatni. Az olaszok azonban időközben megerősítették Makallé erődjét, ahová Toselli csapatainak túlélői is menekültek. Az etióp hadsereg körülvette a várost, és szabályosan kiéheztette a bentlévőket, akik leginkább víznek voltak híján. Az olaszok rákényszerültek a tárgyalásokra, melyek során Menelik –, hogy bebizonyítsa őszinte békevágyát – szabad eltávozást biztosított a Makalléban rekedt olaszoknak, sőt még teherhordó állatokat is a rendelkezésükre bocsátott. E nemes gesztusról írta Magyarországon a Vasárnapi Ujság [[1896]]. [[március 22.|március 22-i]] száma, hogy „Menelik s általában az abessziniaiak még egészen a középkori lovagias gondokodásmódnak hódolnak, s ebben a háborúban is sokszor tanusítottak nemes érzelmeket a legyőzött ellennel szemben”.
Az európai harcmodorhoz (és erkölcsökhöz) szokott olasz hadvezetést azonban nem hatotta meg a keresztényi jócselekedet, és továbbra is elfogadhatatlan békefeltételekkel álltak elő. Meneliknek azonban nem volt ideje alkudozásra, mert hatalmas hadseregében időközben ellátási nehézségek merültek fel. Az olaszok főparancsnoka, Oreste Baratieri tábornok, hibásan értelmezve az aduai etióp táborban észlelhető nyugtalanságot, a támadás mellett döntött.
== Menelik expanziója ==
 
Amikor Menelik Aduánál legyőzte [[Olaszország]]ot, az európai kolonialisták megrémültek, mert nem tudták, mikor és ki fékezheti meg Menelik expanzionista törekvéseit. Menelik már [[1896]] előtt jelentős mértékben kitágította birodalma határait, majd a következő néhány évben újabb területszerző hadjáratokat folytatott. Hadserege példátlanul nagy volt: [[1902]]-re elérte a 600 000 főt. Az etióp uralkodó nem hagyott kétséget szándékai felől: egy ízben kijelentette, hogy Etiópia határai nyugaton a Nílusig, keleten az Indiai-óceánig, délen pedig a 2. északi szélességig (Kenyáig) terjednek. Menelik expanzionizmusa természetesen nem képviselt azonos súlycsoportot az európaiakéval. Etiópia mindenekelőtt hivatkozhatott történelmi érvekre, különösen egyes déli és keleti területek esetében, amelyek egykor – igaz évszázadokkal azelőtt – már a birodalom részei voltak. A valódi ok azonban Menelik számára az lehetett, hogy igyekezett megelőzni az európaiakat egyfajta preventív gyarmatosítással. A meghódított népek többsége (főleg délen) primitív társadalmakban élt, amelyek gyakran nélkülözték a szervezett állam minden formáját. Menelik ezeket betagolta az etióp birodalomba. Értelmetlen lenne utólag azon vitatkozni, hogy ezen népek számára mi lett volna „jobb”. Menelik hódításának az alternatívája az európai gyarmatosítás volt. [[Kenya]], [[Nigéria]], [[Kongó]] és más afrikai gyarmatok példájából tudhatjuk, hogy ez mit jelentett, e helyen nincs módunkban részletesen ismertetni. Az európaiakkal szemben az etióp uralom a meghódított népek számára elsősorban amhara kultúrát jelentett: közvetítő nyelvet, adórendszert, és katonai védelmet nemcsak az európaiak ellen, de a törzsek egymás közti harcában is. Az amhara kultúra elterjedése azonban nem erőszakos, hanem spontán folyamat volt, amely mindenütt csak a szükséges mélységig érintette a helyi társadalmakat, érintetlenül hagyva saját hagyományaikat. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert később, az [[1935—361935–36-os olasz—etiópolasz–etióp háború]] idején Olaszország gyakran hangoztatta, hogy beavatkozására az etiópok által „elnyomott” népek felszabadítása érdekében (is) szükség van. Ha Olaszország akkori érvei elfogadhatatlanok is, az a megállapítás mindenképpen megkockáztatható, hogy Menelik voltaképpen több száz kilométer széles határsávot alakított ki a központi, amhara területek déli, nyugati és keleti oldalán.
A meghódított területeken elsősorban amhara katonákat telepítettek le, egymástól kb. egynapi távolságra lévő falvakban. Ezek a katonatelepesek (naftannya) voltak felelősek az adott terület rendjéért és védelméért. Békeidőben tulajdonképpen semmi dolguk nem volt. Ellátásukról a helyi parasztok (gabbar) gondoskodtak, egy-egy naftannya alá 2—102–10 parasztcsalád tartozott. Mivel a katonaság nem kapott sem fizetést, sem más ellátást az államtól, a parasztok adóiból kellett eltartaniuk magukat. A gabbarok termény-jövedelmük kb. 35%-át adták át földesuruknak, akik ezzel szabadon kereskedhettek. Ezen felül dézsmát (aszrat – tkp. ‘tized’, nem tévesztendő össze az egyháznak fizetendő tizeddel) fizettek. Az amhara katonatelepesek nem közvetlenül érintkeztek a helyi parasztsággal, hanem az egyes települések főnöke (ballabat) útján, aki segítője, a cseka-sum vagy koro útján erőszakkal is kényszeríthette a parasztságot adósságai megfizetésére. Minthogy a ballabat és a cseka-sum (koro) a helyi népességből származott, ők voltak az amhara kultúra (elsősorban nyelv) legfőbb terjesztői.
 
== Határtalan Etiópia ==
[[Fájl:Menelik II Taitu old.JPG|thumb|left|250px|Az idős császári pár: II. Menelik és [[Taitu etióp császárné|Taitu]] császárné]]
Adua után az európai hatalmak mindent elkövettek, hogy Meneliket határszerződések megkötésére kényszerítsék. Az etióp uralkodó, aki gyakorlatilag [[Etiópia]] mai kiterjedésééig tolta a határokat, számolva a realitásokkal, szintén úgy érezte, hogy szerzeményeit nemzetközi szerződésekben kell biztosítania.
Elsőként Franciaországgal sikerült szerződést kötni, a már említett Bonchamps-misszió tevékenységével kapcsolatban. A szerződés a külvilág számára tulajdonképpen csak Francia-Szomáliföld (a mai Dzsibuti) határait jelölte meg [[1897]]-ben. (A Nílusért folyatatott francia—etiópfrancia–etióp szövetséget titokban tartották.) Az ekkor megjelölt határok a mai napig változatlanok.
Mint láttuk, [[Eritrea]] déli határának kérdését az [[1896]]-ban megkötött aduai béke elodázta. Olaszországgal végül [[1900]]-ban született megegyezés, mely szerint az olasz gyarmat déli határa a Mareb folyó völgyéig terjedhet. Azonban később is bizonytalanságot okozott, hogy a folyó csak a határ egy szakaszán fut végig, így a keleti részen továbbra is csak szaggatott vonallal lehetett a térképeken megjelölni a feltételezett határt.
[[1902]]-ben született meg az egyezmény Nagy-Britanniával a szudáni határvonalról (hivatalosan Angol-egyiptomi Szudán és [[Etiópia]] határáról). Ez a szerződés tartalmazta azt is, hogy [[Etiópia]] nem építhet sem gátat, sem más vízierőművet a Kék-Níluson, illetve annak mellékfolyóin. Öt évvel később ([[1907]]) született egyezmény Brit-Kelet Afrika ([[Kenya]]) és [[Etiópia]] határáról, ami a Rudolf-tó kettéosztását jelentette.