„Filozófiai hermeneutika” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
23. sor:
A reformáció után a hermeneutika és a [[teológia]] különvált, lehetőséget adva az előbbinek a filológiában és a jogtudományban való alkalmazására. [[Luther Márton]] azt hirdette, az Írások értelmezéséhez nincs szükség közvetítőre, a keresztény embernek megvan a képessége, hogy az írásokat önmaga értelmezze. A reformátorok különösen a Biblia allegorikus értelmezésének lehetőségét tagadták és ennek kártékony voltát hirdették (mivel ez elszakadást jelent a Biblia kínálkozó értelmezésétől, és így lehetőséget ad az értelemhamisításra).
A 15. században, a reneszánsz korában, mely szellemi áramlat magát az antik kor örökösének tartotta, és így visszatért az eredeti antik görög és latin művek tanulmányozásához, a [[humanizmus|humanista]] oktatásban a hermeneutika az írott szövegek tanulmányozását jelentette. E tudományág nagy diadala és hasznának komoly bizonyítéka volt [[Lorenzo Valla|Lorenzo (v. Laurentius) Valla]] itáliai könyvtáros-filozófus-tanár-humanista eredménye, a ''[[Constantinus-i adománylevél|Constitutum Donatio Constantini]]'' nevű szöveg hamisítvány voltának bizonyítása (kizárólag a szöveg nyelvezetének vizsgálatára támaszkodva).
A mai értelemben vett hermeneutika megteremtőjének [[Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher]] (1768, Breslau – 1834, Berlin) német lutheránus teológust tekinthetjük, aki túllépve a konkrét és írott szövegek elemzésén, a nyelvet előtérbe helyezve és az értelmezést reprodukcióként felfogva (ezzel az értelmezés folyamatát [[énfilozófia]]i szemszögbe állítva). A hermeneutika később, a [[20. század]] elején az énfilozófiából visszatért az arisztotelészi, inkább létfilozófiai ([[ontológia]]i) hagyományhoz ([[Otto Friedrich Bollnow]], [[Eduard Spranger]]) (ez irányzatra alapozott aztán például Heidegger is). A nyomában járó [[Wilhelm Dilthey]] (1833-1911) a hermeneutikát többek között a humán tudományok alapvető módszerének tartotta (talán úgy, ahogy a matematikai gondolkodás a természettudományok egyik alapmódszere); s a „két világ” (reáltudományok és humán tudományok) közti különbséget pusztán módszertaninak tartva, kimondta a szellemtudományoknak a természettudományokkal való egyenrangúságát.
| |||