„Szókratész” változatai közötti eltérés

Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai műveiből: [[Xenophón]] írásaiból és főként [[Platón]] dialógusaiból ismerjük. Az utóbbiak révén megismert Szókratész az [[ismeretelmélet]] és a [[logika]] területeit is gazdagította.

[[I. e. 469|469]]-es év elején született az [[Athén]]tól fél órányi járásra fekvő ''Alópeké démosz''ban, a ''Lükabéttosz'' hegy lankáin. Szülei középosztálybeli emberek voltak, nevezetesen a zeugitészek[[zeugitész]]ek rendjéből valók.<ref>Az Athénban igazán számító három osztály közül ez volt a harmadik és egyben az utolsó is.</ref> Apja, Szóphroniszkosz, szobrász volt, anyja a Phainaraté nevű bábaasszony.<ref>Platón: Theaitétosz, 149a.</ref> Gyermekkoráról nem maradtak fent feljegyzések, valószínűleg a korabeli athéni gyermekek nevelését kapta. Tizennyolc éves korában katonának ment, majd a megfelelő katonai képzésen túlesve, nehézfegyverzetű gyalogos, azaz [[hoplita]] lett.

Szülővárosát ritkán hagyta el. A [[peloponnészoszi háború]]k idején az arisztokrata párt hangadói közt tartották számon, bár közvetlenül soha nem politizált. [[432]]-ben további kétezer athénival együtt Szókratészt is behajózták, és Poteidaiába, az észak-görögországi városba küldték harcolni. Nyolc évvel Poteidaia ostroma után a [[boiótia]]iak ellen harcolt. Majd negyvenhét évesen ismét hadba szólították, így részt vett az amphipoliszi hadjáratban. Szókratész átélte kora politikai válságait, a perzsa háborút, a Peloponnészoszi háborút, a vereséget a spártaiaktól. Látta, hogy a háború lezüllesztette a görög társadalmat. Ő mint ezeknek az eseményeknek részese és tanúja küzdött az erkölcsi megújulásért. De nemcsak tanította ezt, hanem hitt is benne, egyénisége és élete is tanítás volt. Még a komédiaíró [[Arisztophanész]] is azt írja róla, hogy „még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé”. Ezért ő és egész iskolája az erkölcsi reform gondolatából indult ki. Az ő szemlélete már teljesen az ember felé fordult. Ahogy [[Marcus Tullius Cicero|Cicero]] írta róla, „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba” (''Tusculanae disputationes'', V.4) vagy mint [[Diogenész Laertiosz]] írta: „kivitte a köztérre” (II,21).

Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette: halála előtt arra kérte barátait, hogy halála után [[Aszklépiosz]]nak (a gyógyítás istenének) mutassák be a kakas-áldozatot! Szókratész elutasítja a [[hedonizmus|hedonista]] felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő utilitarizmust[[Haszonelvűség|utilitarizmus]]t (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust[[relativizmus]]t is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta ''eudaimonisztikus'' erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a ''daimonion''-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta, hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az e világi eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta). Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. [[Etika (filozófia)|Etikai]] intellektualizmusa szerint „senki sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.