„Dekonstrukció” változatai közötti eltérés

A dekonstrukció szakít azzal a hagyománynalhagyománnyal, amely az igazságot és a világ hű képét kereste, azt vallja, hogy minden eddigi olvasatot, rendszert le kell bontani (dekonstruálni, "rétegekre„rétegekre bontani"bontani”) és újra kell értelmezni. Tagadja az értelem- és beszédközpontúságot, és úgy véli, ha nem határozható meg egyetlen, érvényes igazság, akkor a filozófiai megközelítés is csak többféle lehet. A dekonstrukció nem a meglévő fogalmak elvetését jelenti, hanem bizonytalanná tételüket, megkérdőjelezésüket, újraértelmezésüket.

A dekonstrukció mint [[absztrakció]] annak a tudatosulása, hogy az ember nyelven keresztüli kiemelkedése tulajdonképpen végzetes, mert szükségszerűen saját elpusztulásához vezet. A nyelv a gyakorlatban ugyanis a valóság nevű absztrakciót lényegénél fogva meghamisítja és szembeálítjaszembeállítja az összes egyéb módon, például észleléssselészleléssel, érzékeléssel stb. szerzett – főleg a igaz és az igazság alapkategóriák körül szerzett kiábrándító tapasztalatával.

A dekonstrukció 1968 után az intézményrendszerek, az oktatás, a politika területén kezd hatni: „több, mint egy nyelv” tudatosításával (Mémoires pour Paul de Man, 1988). A kilencvenes évektől mint az adás, a vendégszeretet etikája jelenik meg – a dekonstrukció az igazságosság szinonímájaszinonimája.