„Munkás-paraszt Vörös Hadsereg” változatai közötti eltérés
[nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
46. sor:
A VH helyzete a polgárháború elején szinte katasztrofális: a hadsereg fegyverrel való felszereltsége gyenge volt, a katonák fegyelme laza – a csapatokból az éhínségről szóló hírek hatására gyakran a hazaszökött a legénység. Mindezt betetőzte a vezetés teljes tapasztalatlansága és az ebből fakadó stratégiai és hadászati baklövések sorozata. A politikai komisszárok és a volt cári tisztek közti konfliktusok miatt is az emberi veszteségek óriásiak voltak, de a közkatonák közül hamarosan kiemelkedtek és egyre magasabb beosztásba kerültek olyan tisztek, akik a harci tapasztalataik és hozzáértésük alapján alkalmasnak bizonyultak a vezetésre. A Vörös Hadsereg pedig lassan felülkerekedett az összehangoltan támadni képtelen fehér tábornokokon, és hatalmas áldozatok árán 1921- re minden fronton visszaszorította a fehéreket. A kisebb-nagyobb összetűzések azonban még 1923-24-ig eltartottak.
A VH felfegyverzését nagyban segítette, hogy Lenin 1922. április 16-án, a [[Genova|genovai konferenciával]] egy időben [[Rapallo]] észak-olasz kisvárosban aláírt egy egyezményt, amelyben helyreállította a diplomáciai kapcsolatot Szovjet-Oroszország és Németország között. Ez a megállapodás tartalmazott egy titkos konvenciót, mely alapján a [[
Fokozatosan javult tehát a VH felszereltsége. A német eredetű licencek mellé az angol Vickers konszerntől a Szovjetunió megvette a 6 tonnás tankjuk licencét, és gyártani kezdték ennek a járműnek a szovjet változatát, [[T–26]] néven. Az előirányzott évi gyártásszám {{szám|12000}} darab volt, ezt azonban nem tudták teljesíteni. 1940-ig összesen {{szám|12600}}-at gyártottak belőle. A T-26-os alvázát néhány önjáró löveg konstruálásánál is felhasználták ( már 1931-ben!). Ugyanekkor indult a BT harckocsi széria fejlesztése is, valamint a tüzérség intenzív fejlesztése – a 37 mm-es páncéltörő ágyúk vásárlását és gyártását fokozatosan leállították, felváltva őket a 45 milliméteresekkel. Új lövegkategóriákat vezettek be, a fejlődőképesnek ítélt régiek mellé – 76,2 mm, 85 mm, 100 mm, 122 mm, 152 mm, 203 mm. Az évtized végére a szovjet tüzérség minőségileg és mennyiségileg is a legjobb volt a világon, a tűzcsapásának az ereje mintegy 5-ször múlta felül a francia tüzérségét, amely a szovjet után Európában a legjobbnak számított. A remekül kiképzett és felszerelt páncélos egységekről ugyanez mondható el – a BT gyorsharckocsiknak abban az időben nem volt méltó ellenfelük, nem is szólva a szovjet villámháborús taktikáról, amely sokban hasonlított a németre, azzal a különbséggel, hogy a szovjetek már a harmincas évek közepére ki is próbálták ezt a taktikát, először hadgyakorlatokon, majd pedig [[Halhin-goli csata]] során a gyakorlatban is, ahol Zsukov csapatai megverték a japán 6. hadsereget. Bebizonyosodott azonban az is, hogy a BT-k páncélzata elégtelen. A japán 37 mm- es páncéltörő ágyúk lövedékei sokszor átrepültek a harckocsin – a torony egyik oldalán be, a másikon ki.
|