Szerkesztő:Marek Chalecki/Lengyelország történelme

Lengyelország címere

Lengyelország történelme alatt tárgyaljuk egyrészt a mai Lengyelország területén élő népesség történelmét, a kezdetektől máig, másrészt a lengyel állam történelmét, megalakulásától máig (beleértve a felosztásokat is 1772–1918 között). A lengyel állam több mint 1000 éves. A 16. században, a Jagelló-dinasztia uralkodása idején, Lengyelország Európa egyik leggazdagabb és legerősebb országa volt. 1791. május 3-án a lengyel-litván unió elfogadta Lengyelország májusi alkotmányát, amely Európa első és a világ második írott alkotmánya volt. Röviddel később Lengyelországot felosztották szomszédai (Oroszország, Ausztria és Poroszország). Lengyelország 123 év után, 1918-ban nyerte vissza államiságát az első világháború lezárultával. A második világháború után a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozott. 1989-ben az ország második világháború utáni történetének első, részlegesen szabad választásai zárták le a Szolidaritás (lengyelül Solidarność) mozgalom szabadság iránti törekvéseit. Lengyelország 1999-től a NATO, 2004-től az Európai Unió tagja.

Lengyelország őskora

Lengyelország területén a hominida fajok közül a Homo erectus (Trzebnica környékén kb. 500 ezer évvel ezelőtt) élt, a neandervölgyi ember tárgyi emlékeit (például Racibórzban vagy Krakkóban), ugyanitt a Homo sapiens egyedeinek leleteit is megtalálták.

A lengyel nép kialakulása

Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely - egyes nézetek szerint - Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető. A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepett játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között.

A 4-6. században szétváltak a szláv törzsek is. Itt formálódtak a nyugati szlávság csoportjai: lechiták (a lengyelek ősei), Elba menti szlávok, pomeránok stb. Az Odera és Visztula közötti törzsekről elsőként 870 körül a Bajor geográfus tudósított. A művében megadott adatok alapján a legjelentősebbeknek a Glopeaniak tűnnek (mai nómenklatúra szerint – ‘’Goplanie’’, azaz goplánok), akik - régészeti források alapján - Kujávia, ill. a Nagy-Lengyelországi vajdaság északkeleti részére tehetők. A várhelyek megjelenése a térségben már a 7. századra, a törzsi szerveződés időszakára tehető. A formálódó arisztokrácia kedvező lehetőségeket biztosított a kereskedelem fejlődésének. Fizetőeszközként szőttest, vagy prémárut használhattak. A 9. és 10. századra kiemelkedtek a viszlyánok és a polánok.

Piast-dinasztia

Államalapítás

I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalma határai keleten az oroszok földjéig, délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúlt. Azonban megkezdődött a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dobrava hercegnével, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban. 992-ben a Szentszék védelme alá került, de ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. Halála után fia, Vitéz Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratott folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralma alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danckát és a Balti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felére is rá tette kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért, amit csak 1025-ben kapta meg. Megalapította a Gnieznoi érsekséget, és több kisebb püspökséget. Az állam központja Gniezno volt (a XI. század felében Krakkó átvette ezt a szerepet).

Korai kereszténység évei

I. Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko került a trónra, aki azonban nem lépett apja nyomdokaiba. Elhanyagolta a kormányzást, igazságszolgáltatást, gyakran szeszélyes volt. 1034-ben elhunyt, így I. Megújító Kázmér lett az uralkodó, de kezdetben akadályoztatva volt a kormányzásban. Helyette anyja uralkodott, aki viszont nem szerette a lengyeleket, így a főbb hivatalok német honfitársai kezébe adta. De a nép megunta az idegen zsarnokságot, fegyvert fogott, és elűzte királynőjüket. Így már ténylegesen is Kázmér került hatalomra. Erős kézzel állította helyre a közrendet, megszilárdította ismét a kereszténységet, több új püspökséget, apátságot is létrehozott. A fővárossá Krakkót tette, mert az egész Nagy-Lengyelország Gnieznóval I. Břetislav cseh fejedelem tönkretette 1038-ban.

Utódja II. Boleszláv lett (1058). Aktív külpolitikát folytatott, beavatkozott a környező országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Több háborút is vívott, főképp sikerekkel. 1076-ban VII. Gergely pápa is elismerte lengyel királyként (ebben az is közrejátszott, hogy segített neki a német-római császár elleni küzdelmében). Azonban akadtak ellenségei is, mint például a krakkói püspök, Szent Szaniszló, aki a legenda szerint bírálta. Erre ő annyira megharagudott, hogy saját kezével leszúrta. Ezután a pápa kiközösítette és a királynak Magyarországra kellett menekülnie. Elűzetése után öccse I. Ulászló került hatalomra (1079). Nem tudott kiharcolni tekintélyt  eléggé tehetetlen, határozatlan volt, hiányzott a kormányzáshoz szükséges tehetsége. Helyette Sieciech nádor irányított, akit azonban 1096-ban száműzték. Majd Ulászló fiai kényszerítették az ország feldarabolására. 1102-es halálával megkezdődött Zbigniew és III. Ferdeszájú Boleszláv közötti harc. Kezdetben Zbigniew került hatalomra, de 1107-ben testvére legyőzte. 1109-ben Zbigniew csatlakozott V. Henrikhez, azonban a Hundsfeldi csatában Boleszláv végleg leverte, ezzel megszilárdította hatalmát. Később ugyan ismét visszahívta bátyát, de hamarosan árulással vádolta, és megvakíttatta. Ezért a pápa kiátkozta, és csak nagy nehézségek árán kapta vissza régebbi jogait. Sikerként könyvelhette el Pomeránia elfoglalását, illetve a pomerániak megkeresztelkedését. Halics megszerzésére is törekedett, háborúba keveredett a Magyar Királysággal. Majd 1138-as végrendelétében szétosztotta fiai között a királyságot. A legidősebb Piast lett a senior, övé volt Kis-Lengyelország és Pomeránia. Halálát követően megkezdődött a részfejedelemségek kora.

Területi széttagoltság

III. Ferdeszájú Boleszláv végrendeletében szétosztotta Lengyelországot három fiai között: II. Száműzött Ulászló, IV. Göndörhajú Boleszláv, Öreg Mieszko. Azután a negyedik fia, Henrik, is megkapta a saját részét, amelyt ráíratta az ötödik fiára, (Igazságos) Kázmérre. Már az új rendszer elejétől fogva a testvérek harcoltak azért, hogy új területeket és a ’’princeps’’ címet szerezzék meg. Az összeütközések szintén következő nemzedékekben tartottak, uralkodók Lengyelországon kívül bele is avatkoztak. 1227-ben meggyilkolták az akkori ’’princeps’’et – Fehér Leszeket, Igazságos Kázmér fiát – ami befejezte a központi hatalom idejét Lengyelországban, mert Leszek volt az utolsó krakkói fejedelem, akinek fennhatóságát a többi fejedelem elismerte. Ezóta egyes tartományok harcoltak egymás ellen és tovább oszlottak, mert mindegyik uralkodójának volt néhány fia, akiknek országrészt kellett ajándékozni és nem volt semmilyen központi hatalom, amely ezt meggátolta volna.

1226-ben Konrád mazóviai fejedelem letelepítette Chełmnoi Földön (a Visztula kanyarban, Toruńtól északra) a Német Lovagrendet, hogy a porosz törzseket kereszténységre terítse, de valójában azért, hogy védje őt a poroszoktól, akik gyakran támadták Mazóviát. Hamarosan kiderült, hogy a Lovagrend kiirtotta a poroszokat és a lengyeleket is kezdték fenyegetni.

1241-ben a tatárok betörtek Lengyelország déli részébe, hogy megakadályozzák, hogy a lengyel fejedelmek segítséget nyújtsanak Magyarországnak. A tatárok feldúlták Sandomierzt és Krakkót, azután betörtek Nyugat-Sziléziába, és a legnicai csatában szétzúzták a lengyel-cseh-német lovagrendi hadsereget és megölték Jámbor Henrik fejedelmet. A csata után Morvaországon keresztül átvonultak Magyarországra.

1243-79 között Kis-Lengylországban uralkodott Szemérmes Boleszláv, aki feleségül vette Kingát, IV. Béla leányát. A lengyel-magyar szövetség keretében Boleszláv katonái segítséget nyújtottak a magyaroknak a csehek elleni hadjáratokban, Boleszláv pedig igyekezett kibékíteni Bélát a fiával, Istvánnal. A magyarok segítségével megkezdték a nagyarányú sóbányászatot a wieliczkai bányákban, ami komoly bevételek forrásává vált Kis-Lengyelország majd Lengyelország uralkodói számára és lehetővé tette Krakkó fejlődését.

A 13. század végén II. Vencel cseh király megkezdett beleavatkozni lengyel ügyekbe. 1290-ben II. Przemysł nagy-lengyelországi fejedelem és Łokietek Ulászló kujáviai fejedelem szövetséget kötöttek ellene. Amikor II. Przemysł átengedte Kelet-Pomerániát, 1295-ben királlyá koronáztatta magát, de fél év később meghalt a brandenburgiak által megszervezett merényletben. Łokietek Ulászló folytatta a harcot Vencel ellen. Ő 1300-ban Lengyelország királlyá koronáztatta magát Krakkóban, de ha 1305-ben meghalt és egy év később fia, III. Vencel meghalt merényletben, Ulászló átengedett hatalmat Kis-Lengyelországban, Sandomierzi Földben és Kujáviában, azután pedig Nagy-Lengyelországban. 1320-ban lengyel királlyá is koronáztathatta magát – akkor az állam újban lett egyesítve, bár (összehasonlítva 1138. évvel) elvesztette Mazóviát (önálló fejedelemség), Sziléziát (Cseh Királyság uralma alatt) és Pomerániát (a keletét átengedte a Német Lovagrend, a nyugatját – Brandenburg).

Lengyelország 14. században

Łokietek Ulászlónak a legnagyobb gondot az izmosodott Német Lovagrend állama okozta, amely kiirtotta a porosz törzseket és most a Lengyel Királyságot és Litván Nagyfejedelemséget fenyegette. E problémák azt tették, hogy elkezdett alkotni a lengyel-litván szövetség. Ulászlónak sikerült is átengedni ellenörzést Halicsi Oroszország fölött.

Łokietek Ulászló meghalt 1333. évben, utodja a fia, Kázmér, lett. Az uralmát hivatalosan elismerte Luxemburgi János cseh király (visegrádi béke, 1338) ennek cserébe, hogy Lengyelország elismerte a cseh uralmat Szilézia alatt (eddig a cseh királyok vélték, hogy nekik van joguk a lengyel koronára mint II. Vencel utodjainak és nem ismerték el a Piastok uralmát). 1359-ben Kázmér véglegesen elfoglalta Halicsi Oroszországot. Kázmér támogatta a lengyel városok fejlődését, kővárakat épített, megalapította a krakkói egyetemet (1364), bevezette az egész Lengyelországra érvényes garast (’’grosz’’). Az ő nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése is.

III. (Nagy) Kázmér meghalt 1370-ban – ő volt a Piast-dinasztia utolsó királya Lengyelországban. A Nagy Kázmér és Károly Róbert között megkötött szerződések értelmében Kázmér halála után Károly fia, Lajos lett lengyel király. Az uralkodása alatt az államkincstár megtelt, a királyi rendőrség jól őrizte a közbiztonságot az utakon. Halála után (1382) leánya, Hedvig lengyel királynő|Hedvig]] lett Lengyelország uralkodója. Hamarosan férjet is találtak meg neki – az volt Jagelló litván fejedelem, akit 1386-ban megkoronázták és aki Ulászló (Władysław) nevet foglalt. Így jött létre a lengyel–litván perszonálunió, amelynek a fő központja Krakkó lett. A jogi aktus, amely létrehozta az uniót, volt a szövetség, amelyt aláírták Krewóban 1385 évben. Az unió Lengyelország harmadik felosztásáig, 1795-ig állt fenn.

Jagelló-ház uralkodása

A Lengyel Királyságból és a Litván Nagyfejedelemségből létrejött állam a legnagyobb lett az akkori Európában. Az új állam első sikere volt a Halicsi Oroszország (fővárosa – Lviv) bekebelezése (1387). Ebben az évben is I. Péter moldvai fejedelem hűbéri esküt tett Jagellónak és katonai szövetséget kötött vele – e módon Moldva több mint 200 évre lengyel hűbéri földdé lett.

1409-ben elkezdődött a háború a Német Lovagrenddel. 1410. július 15-én, Grunwald falu környékén került sor a nagy csatára, amelyben részt vettek a Lovagrend, Brandenburg és Luxemburgi Zsigmond magyar király hadseregei az egyik oldalon, a lengyel, litván, orosz, tatár és moldvai seregek a másik oldalon. A csata a lovagrendi hadseregek szétzúzásával és Ulrich von Jungingen nagymester halálával ért véget. A lengyel győzelem megállította a Lovagrend állama további fejlődését, amely fenyegette Lengyelországot és Litvániát. A háború 1411-ben fejeződött be a toruni békével, amely kötelezte a Lovagrendet Kujávia és Szamogitia egy részének visszaadására meg a hadifoglyok kiadására. Megnövekedett a Lengyelország és Litvánia presztizse Európában, a Lovagrend államának helyzete pedig véglegesen meggyengült. Luxemburgi Zsigmond megszakította kapcsolatát a Lovagrenddel és Lengyelországgal kötött szövetséget. Lengyelország és Litvánia pedig egy új egyezményt kötöttek (horodłói unió, 1413), ami létrehozta a különálló litván nagyfejedelem intézményét, akit a lengyel király nevezett ki litván és lengyel nemesek tanácsa alapján és tudomásukkal (az első nagyfejedelem Vitold, Jagelló unokatestvére lett). Ezenkívül a horodłói unió létrehozta a lengyel és litván nemesség közös közgyűléseit, a szejmeket (‘’sejmy’’) meg a vajda (‘’wojewoda’’) illetve a várispán (‘’kasztelan’’) hivatalait Litvániában, valamint egyenlő szintre hozta a a litván nemességet a lengyellel.

II. Jagelló Ulászló 1434 júliusában halt meg. Uralkodása idején a lengyel nemesség sok privilégiumot kapott, cserébe fia trónöröklési jogának elismeréséért (a legfontosabb privilégium a nemesek személyi sérthetetlensége volt – tilos volt letartoztatni nemest a bírósági itélet nélkül). Jagelló Ulászló utódja a legidősebb fia, szintén Ulászló lett, a lengyel trónon a III. Ulászló nevet viselte. Kései gyermek volt, 10 éves korában került trónra, a hatalmat a kormányzói tanács gyakorolta az ő nevében.

1440. májusában a magyar nemesség része választotta Ulászlót magyar királlyá, de mások nemesek Luxemburgi Erzsébetet özvegy-királynét támogatták és a fiát, Utószülött Lászlót Székesfehérvárott koronázták meg. Ulászlót hívei I. Ulászló magyar király néven egy alkalmi koronával megkoronázták, ami polgárháborúhoz vezetett Magyarországon. A polgárháború 1442 decemberéig tartott, de döntő eredményt nem hozott; a két fél kimerült és fegyverszünetet kötött. 1443-ben Ulászló hadjáratot kezdett a törökök ellen, amely az ő győzelmét hozta, és 10 éves fegyverszünetet kötöttek Szegeden. De a pápai legátus, Giulio Cesarini rábeszélésére a király megszakította a fegyverszünetet és 1444-ben újabb, ezúttal rosszul előkészített hadjáratot indított, ami kezdeti sikerek után a vereséggel és Ulászló halálával végződő várnai csatához vezetett.

III. Ulászlónak nem voltak gyerekei, ezért utódja az öccse lett, Kázmér (1444-92). A király egyik fő törekvése minden lengyel terület egyesítése volt, különösen Kelet-Pomeránia meg a nyílt tengeri kijárat visszaszerzése a Német Lovagrendtől. Az a tizenhárom éves háború kitöréséhez vezetett, amely 14541466 között tartott. Lengyel győzelemmel végződött – a toruni béke alapján Lengyel Királyság bekebelezte a Lovagrend állama nyugati részét (ún. Királyi Poroszország – ‘’Prusy Królewskie’’), a keleti pedig Rendi Poroszország (‘’Prusy Zakonne’’) néven megmaradt a Lovagrend birtokában mint Lengyelország hűbéri földje.

IV. Kázmér törekedte is a magyar és cseh trónt megszerezni fiai számára. A huszita nemesség Podjebrád György királlyal élen megegyezett, hogy György halála után Kázmér fia, Ulászló, lett cseh király (az 1471-ben történt). A katolikus nemesség pedig segítséget kért Hunyadi Mátyástól. Ráadásul Kázmér királyfi (IV. Kázmér második fia) hadjáratot vezetett Magyarországra a magyar trón megszerzéséért. A háború befejeződött 1474-ben. Azonban Mátyás halála után (1490) IV. Kázmér törekvései révén a harmadik fiát, János Albertet a magyar nemesség egy része királlyá választotta, ami szemben viszont Ulászló tiltakozott. Végül Ulászló magyar királlyá is lett, mert IV. Kázmér meghalt és János Albert átengedte a lengyel trónt.

1485-98 között tartott az első lengyel-török háború – a törökök meghódították Kiliát és Dnyeszterfehérvárt a Lengyelországgal szomszédos Moldvában, amivel elvágták Lengyelországot a fekete-tengeri kereskedelemtől.

IV. Kázmér halála után János Albert lett király (1492-1501), utána pedig – Kázmér negyedik fia, Sándor (1501-06). Az uralkodásuk közben a lengyel parlament elkezdődött a tevekénységét: a Király Tanács Szenátussá (‘’Senat’’) alakult át, a vajdasági gyűlések (‘’sejmik’’ek) képviselőiből álló országos gyűlés pedig Képviselőházzá (‘’Izba Poselska’’) lett. A Szenátus és Képviselőház alkották a ’’szejmet’’ (lengyelül ‘’sejm’’). Ráadásul, a parlament megszavazott egyre újabb kiváltságokat a nemesség számára. Így, a 15. századtól Lengyelország nemességi parlamentáris monarchiává vált (ezt az államformát az utókor időnként nemesi köztársaságnak is nevezik).

Következő király IV. Kázmér ötödik fia lett, Zsigmond, majd „Öregnek” hívott (1506-48). Uralkodásának korát „lengyel aranykornak” is nevezik. Második felesége, Sforza Bona olasz hercegnő, is jelentős személyiség, tehetséges politikus volt, sőt elősegítette az olasz életsztilust (ő révén Lengyelországban most ismerősök többiek között bor, makaróni, zöldség). Öreg Zsigmond hozzácsatolta Mazóviát Lengyelországhoz (1526) két utolsó mazóviai fejedelem (Stanisław és III. Janusz) halála után. Korában komolyabb összeütközések Oroszországgal kezdődtek meg (1507-08, 1515-22, 1533-37), amely próbálta visszaszerezni a területeket, amelyeket korábban megszerezték a litván fejedelmek. 1515-ben az oroszok egészen Varsót közelítették meg.

Félve szövetséget a Lovagrend Állama (Rendi Poroszország) és Oroszország között, Zsigmond megkötötte a szövetséget {I. Miksa német-római császár|I. Miksa császárral]] (1515 – bécsi kongresszus), eszerint Miksa császár visszavonta támogatást Moszkvától és elismerte a lengyel hűbéri jogokat a Rendi Poroszországra vonatkozóan. Ráadásul megállapították, hogy ha a Jagelló-ház cseh-magyar vonala kihalna, trónjukat a Habsburg-család veszi át. A szerződés váratlanul gyorsan lépett életbe – majd 11 évvel később, a mohácsi csatában meghalt Jagelló Lajos cseh és magyar király.

Albrecht Hohenzollern Lovagrend nagymestere, aki elvesztette a császár támogatását, megdöntött kötni szövetséget Oroszországgal, aminek az eredménye a háború volt (1519-25), amelyt elvesztette. 1525-ben megkötötte a szerződést Zsigmond királlyal, amelynek értelmében az egész lovagrendi vagyon és hivatalok átkerültek az egyházi hatalom alól a világi alá, Albert feloszlatta a rendet és luteranizmusra tért át, a Rendi Poroszország lett a Lengyel Királyság öröklött hűbéri földje (Porosz Hercegség, len. ‘’Prusy Książęce’’ - Hercegi Poroszország) név alatt és maradt Hohenzollern-ház kezében.

Öreg Zsigmond halála után az egyetlen fia, II. Zsigmond Ágost lett a király. Ő volt az utolsó király Jagelló-házból. Zsigmond Ágost korai mindenek előtt két eseményből ismerősök. Az első – a litván-orosz háború (1558-70), amely megkezdődött, amikor Zsigmond bekebelezte Kardtestvérek rendje államát Litvániába és elfoglalta Livóniát (‘’Inflanty’’). Ez okozta, hogy Oroszország felvállalt hadi intézkedéseket Lengyelország ellen, mert el is akarta foglalni azt a területet, hogy megszerezze kijáratot Balti-tengerhez. A hadműveletekbe Svédország és Dánia bele is avatkoztak, amivel a litván-orosz háború háromkorona háborúvá vált (1563-70). E háború révén a Zsigmond Ágost állama elérte a déli Esztországot.

Lublini unió

lublini unió – Jan Matejko festménye

A Lengyel Köztársaság a lublini unió után, 1569 körül

Második, sokkal jelentősebb esemény, a lublini unió volt, amely főként ennek az eredménye volt, hogy Litvánia az orosz fenyegetéstől félt. A lublini uniót a lublini országgyűlésen (szejmen) 1569. július 1-jén írták alá. A létrejött állam neve: Két nemzet köztársasága (‘’Rzeczpospolita Obojga Narodów’’), közös uralkodóval, parlamenttel (szejmmel), valutával, kül- és védelmi politikával, de külön hadseregekkel, hivatalos nyelvekkel és központi hivatalokkal. Mostanában a lengyel-litván államot ‘’’I. Köztársaságnak’’’ hívják (‘’I Rzeczpospolita’’), ami akkor azt jelentette, hogy a lengyel-litván állam parlamentáris rendszerű és uralkodója választható. Ezt az országot, amely a lublini unió előtt a Lengyel Királysagot alkotta, Koronának hívták.

Kiderült viszont, hogy sok litván nemes ellenezte az uniót, mert félt, hogy a lengyelek uralmuk alá meghajtják őket. Hogy rákényszerítse őket a beleegyezésére, Zsigmond Ágost hozzácsatolta a Lengyel Királysághoz a Litván Nagyfejedelemség déli részét (Poleszje, Wołyń, Kijev).

Első Lengyel Köztársaság

A lublini unió szabályai szerint, az Első Köztársaságban a nemesség választott királyokat. Az első választás lezajlott 1573. május 20-án és az első választási király Valois Henrik, IX. Károly francia király öccse lett. Az új király pedig már egy év után elmenekült Fránciaországba, amikor megtudta, hogy a bátyja meghalt. Ott koronázták Fránciaország királlyá III. Henrik néven.

A következő királyt egy év később választották meg és az Báthory István erdélyi fejedelem lett (1575-86). Az új király választását nem értették egyét azok, akik másik jelöltet, II. Miksa német-római császárt, támogatták (a litván, krakkói, porosz nemesség), ami polgárháborúval fenyegetett. A legrosszább helyzet Gdańskban volt – a királyi katonák egészen 1577-ig ostromolták a várost. Kihasználva a helyzetet, Oroszország megint belépett Litvániába, amivel kihívta 1582-ig tartó háborút.

Vasa-ház

1587. júniusában Vasa Zsigmond svéd királyfít választották ki királlyá. Megint kitört az összeütközés Zsigmond és az ellenjelölt, III. Miksa osztrák főhercég, szimpatizánsai között, amely ezúttal polgárháborúba vezetett el (1588 januárig). Annak ellenére, hogy Zsigmond a Habsburgok ellen harcolt a lengyel trónért, utóbb szövetségesük lett, mert buzgó katolikus volt. A buzgósága azt okozta, hogy ha 1592-ben meghalt édesapja, III. János svéd király, és Zsigmond elfoglalta a svéd trónt, a népesség a regenset, Károly södermanlandi herceget (Zsigmond nagybátyját) támogatta. 1599-ben a svéd parlament detronizálta Zsigmondot és Károlyt koronázta. Ez kihívta az első lengyel-svéd háborút (1599-1606), amely ezúttal nem hozott hasznot senkinek, de megmutatta a lengyel huszárság erejét, amely a kirchholmi csatában (1605) legyőzte majdnem 4-szer nagyobb svéd hadsereget.

1605-ben Lengyelország beleavatkozott nehéz helyzetbe Oroszországban, ahol Borisz Godunov cár halála után a trónt elfoglalta egy ember, aki IV. Iván orosz cár legfiatalabb fiának, Dimitrijnak, vallotta magát. Kihírdette, hogy csodálatosan kimenekült a merényletből, amelyt 1591-ben megcsinálták ellene. Egy lengyel főúr segítségével meghódította Moszkvát, de rövid idő után Dimitrijt és a lengyel katonákat meggyílkolta a tömeg. A Lengyelország bevonását Oroszországban kihasználta IX. Károly svéd király, aki kihívta az új háborút (1608-18), viszont az új cár, Vaszilij Sujszkij, megkötötte Svédországgal a lengyelellenes szövetséget, ami okozta a lengyel-orosz háborút (1609-18). 1610-ben a lengyelek legyőzték az oroszokat a klusinói csátában, aminek eredményeképpen Vaszilij cár fogságba esett és új cár a lengyel királyfi, Vasa Ulászló lett. De már 1613-ben el kellett menekülnie, mert száműzték a felkelők, akik Romanov Mihályt koronázták cárrá. Mindkettő háború (Svédország és Oroszország ellen) 1618-ban végződött – erévén Lengyelország elfoglalta Szmolenszkot meg Csernyihivet és elérte történelmének legnagyobb területét (majdnem egy millió km²-t).

Mivel Zsigmond nem mondott le a svéd trónról, az uralkodásákor a háborúk Svédország ellen még kétszer törtek ki (1621–26, 1626–29). Különösen az utolsó kedvezőtlen volt Lengyelországnak – a svédek meghódították a Visztula-öböli kikötőket (többiek között Elblągot, Pilavát és Klaipėdát) meg Livóniát.

Zsigmond szintén vezette a háborút Törökország ellen (1619-21), aminek eredményeképpen Lengyelország véglegesen elismerte a török fennhatóságot Moldva fölött, viszont a lengyel-török határ Dnyeszteren maradt.

III. Zsigmond szintén ezzel ismerős, hogy áthozta a fővárost Krakkóból Varsóba.

Zsigmond halála után fiát, Ulászlót (1632-48) választották királlyá. Uralkodása békés volt  1632-34 évek kívéve, amikor tartott a háború Oroszország ellen, aminek eredményeképpen IV. Ulászló véglegesen lemondott a cári koronára való jogáról. Ulászló még mindig akart harcolni a svéd trónért, de az ötlet nem aratott támogatást se Lengyelországban, se Svédországban. A félek csak szerződést köttek, aminek értelmében a svédek visszavonultak a Visztula-öböli kikötőkből. 1635-48 közötti évek  a békés időszak, ami ilyen nagy állam esetében elég ritka.

IV. Ulászló halála után mostohatestvére, János Kázmér lett király (1648-68). Az Ulászló uralkodásával ellentétben, a János Kázméré ez a legrosszabb időszak a Lengyelország történelmében a 14. század elejétől számítva. Még néhány hét IV. Ulászló halála előtt a mai Ukrajnában kitört a kozákok felkelése, akik oly módon tiltakoztak nehéz életkörülmények ellen. Vezette Bohdan Hmelnickij. A lengyel hadsereg, tétlen a 13-éves béke miatt, néhány komoly vereséget szenvedett. Az első gőzelmet csak 1651-ben aratta és ettől fogva elkezdett nyérni, de veszélyeztetett Hmelnickij átadta az egész balparti (a Dnyeper bal partján fekvő) Ukrajnát az orosz pártfogás alá (1654 – perejaszlavi szerződés). Eredményképpen Oroszország hadat üzent Lengyelországnak, a szerződés határozatainak megfelelően.

A helyzetet kihasználta X. Károly Gusztáv svéd király, aki 1655. júliusában megtámadta Lengyelországot északtól. Gyorsán elfoglalta az egész államot (az októberben elérte Krakkót), János Kázmér királynak Sziléziába kellett menekülnie. A villámgyors svéd támadást az utókor egy síkságot elárasztó folyóhoz hasonlította, ezért ezt a háborút „özönvíznek” hívják. Litvániában a litván hadsereg főparancsnoka, Janusz Radziwiłł, leszakította a lublini uniót és megadta az országot Károly Gusztávnak. A svéd menet megállt az év végén, amikor ki kellett vonulniuk az ostromolt Jasna Góra-i kolostortól – ezzel párhuzamosan elkezdődtek kitörni a svédellenes felkelések és 1656 februárjában Lengyelországba János Kázmér jött vissza. X. Károly Gusztáv tisztában volt azzal, hogy önállóan nem tudja megtartani a lengyel hódításokat, ezért elkezdett tárgyalni Bohdan Hmelnickijjel, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel, Bogusław Radziwiłłel (Janusz Radziwiłł unokatestvére és veje) és Frigyes Vilmos porosz-brandenburgi választófejedelemmel: közösen megterveztek Lengyelország felosztását. A tervek elbuktak, mert Bogusław Radziwiłł már nem számított a háborúban, a lengyelek a tatárok segítségével legyőzték Rákoczít, Hmelnickij meghalt 1657-ben. Viszont Frigyes Vilmost a lengyelek “lekenyerezték” a bydgoszczi szerződéssel, amelyben lemondtak a Porosz Hercegség fölötti hűbéri fennhatóságtól, ennek révén Poroszország független, Brandenburggal perszonálunióban összekötött állammá lett.

1658-ban a lengyelek a kozákokot is próbálták hasonlóan lekenyerézni – ún. hadjacsi unióban megtervezték, hogy Ukrajna lesz az Első Köztársaság harmadik része (‘’Koronával’’ és Litvániával együtt). Ezt Oroszország ‘’casus belli’’nek ismerte el (1656-tól fegyverszünet tartott) és megint megtámogatta Lengyelországot. De 1660-ban a svédek aláírták az olivai békét: elvégződött a svéd „özönvíz”, a lengyelek elvesztették a Livónia többségét, János Kázmérnak pedig le kellett mondania a svéd koronára való jogoktól. Akkor a lengyelek tudtak összpontosítani a figyelmüket a háborúra Oroszország ellen. Az 1667-ben végződött – a lengyelek elvesztették Szmolenszkot és az egész balparti Ukrajnát.

További katasztrófa egy nemesi lázadás volt, ún. Lubomirski-lázadás (1666), amelyben a nemesség része tiltakozott a király tervei ellen, aki még az uralkodása alatt akarta koronáztatni az utódjává Nagy Condé fiát. A lázadás közben a Jerzy Lubomirski hadserege lemeszárolta a királyi katonákat, akik hasznosak lehettek volna az orosz-lengyel háborúban, amelynek előnyös kimenetele már lehetetlenné vált. János Kázmér királynak le kellett tennie az utódja választására vonatkozó terveiről.

1648-67 évek nagyon tönkretették a Köztársaságot. A népesség száma kb. 30%-kal csökkent. A letört király 1668. szeptemberében lemondott a trónról és kiment Fránciaországba.

Michał Korybut Wiśniowiecki i Jan III Sobieski

A II. János Kázmér lemondása után királlyá Wiśniowiecki Mihályt (1669-73) választották meg – a Hmelnickij-elleni harcokban parancsoló főúrakból egyiknek a fiát. A Mihály uralkodását jellemzi az összeütközés két „párt” – a „francia” és a „lengyel”  között, amely majdnem átalakult polgárháborúvá. A helyzetet kihasználta Törökország, amely támadta Lengyelországot déltől – a belső viták nagyon nehézítettek Sobieski János hetmannak tevékenykedni a törökök ellen. 1672-ben Lengyelország kényszerítve volt megkötni a bucsacsi szerződést, amelyben átengedte Törökországnak Podóliát meg a jobbparti Ukrajna egy részét, sőt évi hűbéradó (úgynevezett haracs) fizetésére kötelezte magát. A Szejm nem ratifikálta a békét és adott pénzt Sobieskinak, erévén a hetman legyőzhette a törökököt a chocimi csatában (1673. novembere).

Mivel egy nap a chocimi csata után meghalt Mihály király, egy felév később lezajlott a választás, amelyen Sobieski Jánost megválasztották királlyá (1673-96). III. János révén Lengyelország visszaszerezte az 1672-ben elvesztett területek részét és rákényszerítette a törökököt, hogy lemondja a haracsot (1676).

III. János próbált szövetséget kötni Franciaországgal, főként a Porosz Hercegség visszaszerzése célján. XIV. Lájos francia király|XIV. Lájos]] azonban megváltoztatta politikai céljáit és elvesztette az érdeklődését a Lengyelországgal való kapcsolat iránt, azért az elkedvetlenedett lengyel király Habsburgokkal kötött szövetséget. E szövetség keretében személyesen elvezette a hadsereget segítséggel a törökök által ostromolt Bécs számára és 1683. szeptember 12-én legyőzte őket a [[kahlenbergi csata|kahlenbergi csatában (lengyelül – ‘’bécsi felmentés’’). A háború Törökország ellen tartott nagy sikerek nélkül egészen 1699-ig, amikor már III. János halála után Törökország aláírta a karlócai békét Szent Liga (1684)|Szent Ligával]] (Lengyelország, Ausztria, Velencei Köztársaság, Pápai Állam). Lengyelország visszaszerezte az 1672-ben elvesztett területeket és már soha sem harcolt a törökök ellen.

Hogy megszerezze az orosz támogatást a törökországi háborúban, III. János végső békét kötött Moszkvában (1686), amely megerősítette az 1667. évi fegyverszünet határozatait (Lengyelország hivatalosan lemondott Szmolenszkről, Kijevről és a keleti Ukrajnáról). A Lengyelország aktuális európai helyzetében a béke feltételei túl nagy engedmény voltak, azért gyanakodtak, hogy az oroszok lekenyerezték a lengyel követet és a Szejm nem ratifikálta a békét egészen 1764-ig.

Szász királyok

III. János halála után Wettin Frigyes Ágostot választották ki királlyá (1697 június 27-e). Az új király, aki II. Ágost nevet vette fel, szövetséget kötött I. Péter orosz cárral Svédország ellen, ami belekeverte Lengyelországot a nagy északi háborúba (1700-1721). A 18. század első évtízedében a helyzet Lengyelországban egyre rosszábbá vált: II. János Kázmér korában minden (a Német Császárságon kívül) szomszéd ellen vezetett háborúk kialakították a nemességben a vallási intoleranciát (a szomszédok más felekezetű voltak mint katolikus) és az idegengyűlölet, sőt tönkrement a nemesi demokrácia rendszere - kialakult a ‘’liberum veto’’ hagyománya, amely lehetővé tette, hogy egy képviselő megszakítsa a szejm ülését, és érvénytelenítsen minden ott hozott határozatot. Azok a tünetek a szász korban egyre érthetővé váltak – különösen a ‘’liberum veto’’, amely hamarosan lehetetlenné tett bármilyen törvény megszavazását. Ráadásul II. Ágost elhanyagolta Lengyelországot a honi Szászország jávára – és amikor a szomszédos Poroszországban, Svédországban és Oroszországban az uralkodók erősítették a hatalmukat meg reformálták a hadseregüket, Lengyelországban a hatalom és a hadsereg gyengültek. Végeredményben Lengyelország csak harctér lett az északi háborúban – a svéd és orosz hadseregek vonultak oda és vissza az országon keresztül minthogy a sajátén, tönkretéve és kizsákmányolva. Amikor 1704. januárjában a svédek elfoglalták a Lengyelország többségét, száműzték Ágostot és kreáltak egy új királyt, az ifjú poznańi vajda, Stanisław Leszczyński személyében. Viszont amikor 1709. júliusában az oroszok legyőzték a svédeket a poltavai csatában, II. Ágost visszajött a lengyel tronra és egészen haláláig uralkodott (1733).

A II. Ágost halála után kitört Lengyelországban a tronörökösödési háború. Visszajött Stanisław Leszczyński, akit száműzték 1709-ben, és a nemesség őt választotta meg királlyá (1733. szeptembere). De hamarosan az oroszok elfoglalták Varsót és rákenyszerítették a nemeseket, hogy II. Ágost fiát, III. Ágostot válasszák ki (1733. októbere). Az örökösödési háború csak 1736-ban befejeződött, amikor Leszczyński hivatalosan lemondta a koronától. III. Ágost haláláig uralkodott (1763).

A szász királyok uralkodásákor Lengyelország egyre erősebben függővé vált Oroszországtól, a főurak családjai egyre inkább basáskodtak. 1736-tól hivatalosan Lengyelország nem vezetett semmi háborút, de az idegen hadseregek oda és vissza vonultak az országon keresztül (pl. a hétéves háborúkor), ami elpusztította azt. A lengyel hadsereg kisebb volt mint nemély nagy főúri családok magánhadseregei. A III. Ágost korában ‘’liberum veto’’ véglegesen tönkretette a politikai rendszer Lengyelországban, nem engedve leszavazni semmi törvényt a Szejmben.

II. Szaniszló Ágost. Lengyelország felosztásai

1764-ben az orosz és porosz nyomás alatt egy litván nemes, Stanisław Poniatowski lett király és elfoglalta Szaniszló Ágost nevét. Hamarosan a köznemességnek az a része, amely tiltakozott az Oroszországtól való függőség ellen, megszervezte a felkelést, ún. bari konföderációt (1768-72). A felkelés megbukott és a Lengyelország szomszédjai elismerték jó ürügynek, hogy elvegyék Lengyelországtól a területe részét (Lengyelország első felosztása – 1772. augusztus 5-e). Ettől fogva Lengyelország gyakorlatilag orosz protektorátussá lett, ahol a tényleges hatalom az orosz nagykövet kezében maradt.

De idővel II. Katalin orosz cárnő egyre erősebben bízott ebben, hogy az orosz hatalom Lengyelországban már erős. Azért 1787-ben kivonta Lengyelországból a hadsereget, amelyt akarta használni a Törökország és Svédország elleni háborúkban. Gyengítette is a viszonyát a lengyelek iránt, mert szükséges volt neki a támogatásuk azokban a háborúkban. Azért 1787-ben összegyűlhatott a Szejm, ahol a reformbarátok fölényben voltak. Ők révén a Szejm leszavazta az első alkotmányt Európában (1791. május 3.-a). Az alkotmány bevezette az alkotmányos monarchia rendszerét és a hatalmi ágak szétválasztását (törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltató hatalmak), megnövelte a polgárok jogait, felszámolta a ‘’liberum veto’’ intézményét.

II. Katalin, megijedt a lengyelországi helyzettől, odavezetett a konzervativ nemesség lázadásához (ún. targowicai konföderáció) és bevezette az orosz hadsereget Lengyelországba. Egy rövid háború után felfüggesztették a májusi alkotmányt és az országot a cári hadsereg foglalta el. Poroszország és Oroszország elvettek további területet Lengyelországtól (Lengyelország második felosztása – 1793. január 23.-a).

A második felosztás kihívta a felkelést, amelyt Tadeusz Kościuszko parancsolta (1794). Az elfojtása után az osztrák Habsburgok, Poroszország és Oroszország elismerték, hogy az Első Köztársaságot felszámolni kell (Lengyelország harmadik felosztása, 1795. október 24-e). Lengyelország megszűnt létezni.

Lengyelország felosztásától az első világháborúig

Lengyelország 1815 után

A harmadik felosztása után Poroszország elfoglalta Nagy-Lengyelországot, Pomerániát, Podlasiét és Mazóvia részét Varsóval, Habsburgok – Kis-Lengyelországot és Mazóvia további részét, Oroszország – a keleti területet Kurzemétől Ukrajnáig.

A remény a lengyel állam újjászületésére feltünt a napóleoni háborúkkor. Sőt, 1801-ben a liberális (kezdetben) I. Sándor lett orosz cárrá. Amikor 1807-ben Napóleon legyőzte Oroszországot, Sándorral együtt döntötte létrehozni a Varsói hercegséget, amely Napóleon szövetségese lett. A nagyherceg I. Frigyes Ágost szász király lett, az utolsó előtti király unokája. Kezdetben a Hercegség csak ebből a területből állt, amelyt Poroszország elfoglalta 2. és 3. felosztásokkor, de amikor Franciaország megnyerte Ausztriával az 1809. évi háborúban, hozzácsatolta a Hercegséghez a területeket, amelyek 3. felosztáskor Ausztriához kerülték. A Varsói Nagyhercegséget felszámolták 1813-ban a Napóleon veresége után a lipcsei csatában.

A bécsi kongresszuson (1815) a hercegség helyén (de Nagy-Lengyelország és Krakkó nélkül) autonóm királyság (‘’Królestwo Kongresowe’’, Kongressuszi Királyság) jött létre, melynek uralkodója az orosz cár lett. Ezáltal az ország perszonálúnióba került Oroszországgal. I. Sándor és I. Miklós orosz cárok egyben lengyel királyok is voltak.Krakkó és környéke független neutrális terület volt (Krakkói Köztársaság), a többi osztrák területek Galícia és Lodoméria királyság néven léteztek. A porosz területek pedig 1815-1848 között Poseni Nagyhercegség (Wielkie Księstwo Poznańskie) néven működtek.

Oroszország által megszállt területek  a Kongressuszi Lengyelország

Annak ellenére, hogy Lengyel Királyságnak elméletileg autonómiája volt, a cárok nem tartották be azt és erővel az orosz rendet teremtették. Az kihívta a felkelést (novemberinak hívott, 1830-31) és az orosz-lengyel háborút, amelyt a lengyelek elvesztették – kezdeti sikerek ellenére. Ebben a háborúban ügyésebb parancsnokok az egyike Bem József volt. Az elvesztés okozta a megtorlás róvását a Királyságra, többek között a statárium bevezetése, az alkotmány meg a lengyel egyetemi oktatás felszámolása, a szejmet feloszlatása, a közigazgatás ruszifikálása. A lengyel haderőket hozzácsatolták az orosz hadsereghez.

A krimi háború után a megtorlások elgyengültek, ami megindította a lengyeleket a következő felkelés szervezésére (januári felkelés, 1863-64). A harcok gerilla jellegűek voltak, mivel az orosz hadsereg annyira erős volt, hogy a felkelők nem tudták nyílt összecsapásokban felvenni a harcot. A felkelés leverése után az oroszok sok ezer embert öltek meg, több tízezret száműztek Szibériába. A hatalom elkezdte erősen ruszifikálni a lengyel társadalmat, aminek a célja az volt, hogy a Királyság hasonlítson az Orosz Birodalom más tartományaihoz. 1867-ben felszámolták a Királyság autonómiájának maradékát; ettől fogva az országrészt ‘’Visztula menti határterület’’nek (len. ‘’Kraj Nadwiślański’’) hívták. Elkoboztak több száz nemesi birtokot – árverésen eladták vagy orosz katonatiszteknek adományozták.

Az 1905. évi forradalom után az orosz hatóság meggyengítette a viszonyát a lengyelek iránt. A lengyelek vehettek részt a dumai választásokon (Duma – az parlament, amelyt II. Miklós orosz cár létrehozta a forradalom után). Az oroszok számos politikai pártot engedélyeztek, enyhítették a ruszifikálást. A lengyeleknek lehetőségük nyílt saját intézmények alapítására (szövetkezeti mozgalom, az oktatással összekapcsolt szervezetek, stb.), a lengyel nyelvet községi hivatalokban való használatára.

Ausztria által megszállt területek – Galícia

A Lengyelországtól elvett területektől Ausztria létrehozta Galícia és Lodoméria királyságot, viszont Krakkótól és környékeitől – Krakkói Köztársaságot. Jelentős mértékben független államocska volt, Poroszország, Oroszország és Ausztria pártfogásuk alatt. Mivel azok az államok egyre erősebben kihasználták e pártfogást, hogy beavatkozzák a Köztársaság életébe, a Krakkó elegedetlen polgárai megszervezték a sikertelen felkelést (1846), amely következtében a pártfogó államok felszámolták a Köztársaságot.

1867-ben az osztrák kormány megkötötte a szerződést (Kiegyezés) Magyarországgal, ami következtében további tagországok is kapták az autonómiát – Galíciát beszámolva. Létrejött többek között a galíciái parlament és kormány, az iskolákba, hivatalokba és az igazságszolgáltatásba újra bevezették a lengyel nyelv használatát, a központi kormányban egy különleges miniszter volt (mindig lengyel), akinek joga volt véleményezni a Galíciát illető határozatok terveit. A Galícia autonómiája adta a lengyeleknek a legkedvezőbb fejlődési feltételeket az I. Köztársaság bukása óta. Szabadabban éltek, mint más megszállt területeken, fejlődhetett a lengyel oktatás, tudomány és kultúra. Számos lengyel politikai szervezet jött létre.

Poroszország által megszállt területek

1848-ig a Poroszország által megszállt területek Poznańi Nagyhercegséget alkották, ahol 1831-ig a lengyeleknek kis autonómiájuk volt (felszámolt a novemberi felkelés után). 1848-ban végbementek a fellépések a Népek Tavasza keretében, amelyeket a lengyel földön a legjelentősebbeknek ismernek el. A Népek Tavasza után a poroszok felszámolták Poznańi Nagyhercegséget. Azután pedig, hogy Németország egyesült és Otto von Bismarck lett a kancellár, a lengyel területeken a hatalom által irányított, a lengyel egyház és a lengyel nyelvű oktatás ellen irányuló elnémetesítő politika felerősödött. 1872 és 74 között a lengyel nyelvet majdnem teljesen eltávolították az iskolákból, elbocsátották a lengyel tanítókat és állásaikban németeket alkalmaztak. 1876-ban a lengyel nyelvet az igazságszolgáltatásból és hivatalokból is száműzték. 1885-ben a hatalom intézkedéseket hozott, amelyek arra utasítottak minden nem porosz állampolgárságú lengyelt, hogy hagyja el a keleti tartományt.

Az első világháború és a függetlenség visszaszerzése

Az első világháború kitörése után a megszálló államok törekedték megszerezni a lengyelek támogatásukat saját céljai részére – alakítottak lengyel hadosztályokat és igértek széles autonómiát. 1915. végéig Ausztria és Németország kiűzték az oroszokat a lengyel földből és elfoglalták a területet egészen Litvániáig, Lettországig, Fehéroroszországig és a nyugati Ukrajnáig. 1916-ban II.Vilmos és I. Ferenc József császárok kiáltványt adtak ki, az ún. November 5-ei okmányt, amelynek értelmében az Oroszországtól elvett területekből Lengyel Királyság alakulna meg – független állam, örökletes alkotmányos monarchia. Az okmányban nem volt szó határokról, hadseregről és külpolitikáról. Ez az okmány következménye ún. Ideiglenes Államtanács alakulása volt, amelyt 1917-ben helyettesítették a három tagú régensi tanáccsal. Az igazgatta a lengyel királyság központi hatalmak által megszállt részét. A decemberben létrejött is az első lengyel kormány. Azonnal elkezdődött a lengyel nyelvű oktatás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szervezése, ami nagyban segített, amikor Lengyelország valóban visszaszerezte a függetlenségét.

Az Ideiglenes Államtanács tagjai egyike Józef Piłsudski volt  a lengyel hadierők alkotójuk egyike, aki ifjúkorától kezdve harcolt a lengyel függetlenségért. A Piłsudski által létrehozott hadiosztagok kezdetben harcoltak a központi hatalmak hadseregeikben, de későbben Piłsudski, aki előrelátta a vereségüket a háborúban, akarta függetleníteni tőlük a lengyel erőket (megtagadta letenni a katonai eskűt és ugyanerre szólította fel a katonaiknak is). A német és osztrák hatóságok megtorlásként az esküt megtagadó katonákat vagy besorozták az osztrák hadseregbe és az olasz frontra küldték, vagy internálótáborokba zárták. Magát Piłsudskit a magdeburgi erődítménybe vetették, erévén óriási népszerűséget aratott a lengyel társadalomban.

Az októberi forradalom után Oroszország kivonult a háborúból, megkötve a békét a központi hatalmakkal (breszt-litovszki békeszerződés, 1918. márciusa). De a központi hatalmak helyzete a déli és a nyugati fronton nagyon rossz volt. Az kihívott belső zavargásokat. Októberben felbomlott a Habsburg-monarchia, Németországban lemondott II. Vilmos császár. 1918. november 7-én létrejött a Lengyel Köztársaság első ideiglenes kormánya (Lublinban). November 11-én a Kormányzó Tanács átengedte Józef Piłsudskinak a katonai erők feletti főparancsnokságot, november 14-én pedig – az egész polgári hatalmat. A Kormányzó Tanács feloszlott. November 29-én Piłsudski lett az Ideiglenes Állam Vezetője. 123 év után ismét létrejött a független Lengyelország.

A két világháború között

Az újjászületett állam határai meg nem voltak határozva – a lengyeleknek harcolniuk kellett azokért. 1918-21 között Lengyelország a következő határháborúkat viselte:

• Ukrajna ellen (1918. novembere – 1919. júliusa) – Lengyelország megszerezte a délkeleti területeket (Lviv, Poleszje és Zbrucs folyó között),
• a Szovjet Oroszország ellen (1919. januárja – 1921. márciusa) – Lengyelország megszerezte a nyugati Fehéroroszországot,
• Csehszlovákia ellen (1919. januárja – februárja) – a háború eldöntetlen volt és az összeütközést a Nagykövetek Tanácsa döntötte el: eladta Lengyelországnak volt Osztrák–Magyar Monarchia koronatartomány, Felső Szilézia, kis részét (Teschentől (Cieszyntől) keletre) meg Szepes és Árva kis részeit, e tartományok többsége pedig Csehszlovákiához került,
• Németország ellen (nagy-lengyelországi felkelés, 1918. decembere – 1919. februárja; három sziléziai felkelés, 1919-1921) – Lengyelország megszerezte volt Poznańi Nagyhercegség majdnem egész területét meg Felső Szilézia keleti részét.

Ezen kívül Lengyelország megszerezte a Vilnai Földöt, amelyt szintén Litvánia akarta. A lengyeleknek viszont nem sikerült megszerezni Mazuriát és Varmiát (a tartomány Olsztynnal) meg Gdańskot. Mazuriában és Varmiában a Nagykövetek Tanácsa megszervezte a népszavazást, amelyt nagy fölénnyel a németek nyerték meg. Gdańskot pedig a Tanács átalakította a Szabad Várossá.

A legveresebb összeütközés a háború a Szovjet Oroszország ellen volt. 1920. májusában a lengyelek elfoglalták Kijevet, viszont már augusztusban a Vörös Hadsereg megközelítette Varsót. Augusztus 14-16-a között lezajlott számos csata, általában varsói csatának hívott, amely következtében az oroszoknak vissza kellett vonulniuk. A varsói csata megmentette Európát a kommunizmustól, azért a történészek besorolják azt a 18 csatába, amely megváltoztatta a világ sorsát.

Az új államot a következő területek alkották: a volt Orosz-Lengyelország, Galícia, a volt Porosz-Lengyelország nagyobbik fele (kijárattal a Balti-tengerhez), Felső-Szilézia egy része (népszavazás eredményeként), nyugati fehérorosz és ukrán területek, valamint a mai Litvánia egy része (Vilna).

A társadalom rétegzett volt. Az arisztokrácia megőrizte hagyományos különállását és gazdasági, politikai befolyását, de a központi kormányzatban engedményekre kényszerült. A nagy- és középpolgárság vékony réteget képzett, soraik közt sokan voltak a zsidók. A bankügy és az ipar területén erős állami szektor épült ki, az ennek igazgatásában résztvevők pedig meghatározó gazdasági hatalomra tettek szert. A nemesi eredetű középosztály főként a tisztikarban és az államapparátusban volt jelen. A városi kispolgárság együttes száma a korszak végére megközelítette az egy milliót. A városi proletár elemek a lakosság egytizedét tették ki. A parasztság az összlakoság kétharmadát képezte.

Parlamentáris demokrácia (1919-26)

1921 márciusában leszavazták az alkotmányt, amely szerint Lengyelország parlamentáris köztársaság lett, kis elnöki hatalommal (az elnöket a parlament választotta meg) és a parlament döntő szerepével. A parlament kétkamrás volt (Szejm – alsó kamra, Szenátus – felső kamra). Az alkotmány leszavazása pillanatáig az állam legfelső hivatalnoka az Államfő volt, aki Józef Piłsudski volt (1919-től Lengyelország marsállja). A hatalom elég instabil volt – 1926-ig a miniszterelnökök 14-szer váltakoztak. Az első elnökké 1922. december 9-én Gabriel Narutowiczot választották meg, őt viszont már december 16-án lelőtte a jobboldal egy fanatikus barátja. Következő elnök Stanisław Wojciechowski lett.

Lengyelország küzdött számos gazdasági problémákkal. Az egyik legfontosabb a hiperinfláció volt: a csúcsa 1923/24 télére esett. Azt elfojtotta Władysław Grabski miniszterelnök és pénzügyminiszter, aki bevezette az új valutát – złotyt (az előző lengyel marka volt). Második probléma a vámháború Németország ellen volt: a németek, akik a lengyel áruk fő vásárlója voltak, 1925-től fogva magas vámokat vetettek ki a lengyel árukra, bosszút állva Felső Szilézia része elvesztéséért. A gazdasági problémák sztrájkokat okoztak – a legnagyobb 1923. őszén Krakkóban zajlott le. A Lengyelország akkori sikere a gdyniai kikötő kiépítése volt – Lengyelországnak valóban nem volt semmi saját kikötője, ennek ellenére, hogy a nyílt tengeri kijárata volt. A nemzetközi szerződések szerint, használhatta a gdański kikötőt, de azt nagyon nehezítette a Gdańsk németbarátos hatósága.

‘’Sanacja’’ (1926-35)

Amikor megválasztották Narutowiczot Lengyelország elnökévé, Józef Piłsudski marsall automatikusan (az alkotmány szerint) megszüntette teljesíteni az Államfő tisztségét és akkor kivonult politikából. De egyre keményebben bírálta a parlamentáris demokráciát, mert úgy vélte, hogy a politikai pártok csak saját érdekeiket képviselik. Sőt, a locarnói egyezmény után (1925), amelyben Németország nem garantálta a keleti határai érinthetetlenségét, a Lengyelország nemzetközi helyzete súlyosbodott. Viszont 1926. május elején Wincenty Witos lett új miniszterelnök: 1923-ban ő is volt miniszterelnök és akkor brutálisan megfojtatta a krakkói sztrájkot. Akkor a Piłsudski hívei elismerték, hogy a marsallnak át kell vennie hatálmat. Május 12-én reggelen a Piłsudskihoz hűséges csapatok elindultak Varsó felé és a háromnapos harcok után elfoglalták a várost. E harcokat ‘’májusi államcsinynak’’ hívják. E következtében Wojciechowski elnök és Witos miniszterelnök lemondták az állásukról. Új elnök Ignacy Mościcki lett, új miniszterelnök – Kazimierz Bartel, de tényleges hatóság Piłsudski kezében maradt, egészen a marsall haláláig (ő minden kormányban hadügyminiszter volt, kétszer még miniszterelnök is). A Piłsudski és utódjai uralmuk idejét 1926-39 között ‘’sanacjá’’nak hívják (a latin ‘’sanatio’’ szó gyógyítást jelent, aminek rá kellett mutatnia, hogy Piłsudski hívei akarják gyógyítani a közéletet az államban). 1926 szeptemberében úgy változtatták meg az alkotmányt, hogy megerősítsük az elnök jogait a parlament rovására.

Piłsudski útálta a Szejmet intézményként – gyakran sértett képviselőkét, a rendőrség (a hatóság engedélyével) sértette a személyi sérthetetlenségüket. A tábora nem tétovázta hamisítani a választásokat, hogy megszerezzen főlényt a parlamentben. 1930-ben Mościcki elnök a marsall utasítására feloszlatta a Szejmet és az ellenzéki képviselőket, akiket már nem védte a mentelmi jog, a hatóság letartóztatta a breszti erődben. Az új választásban ‘’sanacja’’ megszerezte a feltétlen többséget, erévén le tudta szavazni az új alkotmányt (1935 áprilisa), amely gyakorlatilag lehetetlenné tett az ellenzék számára, hogy átvegye a hatalmat legális módszerrel. Az államelnöknek pedig majdnem diktátori jogkört adott. Az alkotmányt írták Piłsudskire tekintettel, de ő már 1935 májusában meghalt.

A 30-as évek kezdete az szintén a válság évei Lengyelországban – az életkörülmény súlyosbodása lecsökkentette a bizalmat ‘’sanacja’’ számára, amely feleletül szigorította a kormányzási módszereit. 1934-ben megalakította az internálótábort Bereza Kartuskában (Breszt környékén), ahol bírósági ítélet nélkül tartotta az ellenfeleit. Nemély történészek összehasonlítják azt a tábort a náci koncentrációs táborokkal.

1935-39 évek

A Piłsudski halála után három személy volt legjelentősebb Lengyelországban: Ignacy Mościcki, köztársasági elnök, Edward Rydz-Śmigły, a hadsereg főparancsnoka és Józef Beck külügyminiszter. ‘’Sanacjának’’ osztatlan hatalma volt – az 1935. évi választásban a kormányzó tábor megszerezte minden hélyt a parlamentben, az áprilisi alkotmányban garantált antidemokrátikus választási rendszer köszönhetően. Javult a Lengyelország gazdasági helyzete, főként Eugeniusz Kwiatkowski pénzügyminiszter tevékenysége révén. Súlyosbodott pedig a nemzetközi helyzet – Németországban Adolf Hitler szerezte meg a hatálmat és nem rejtette, hogy akarja visszaszerezni a volt Második Birodalom területeit, Lengyelországnak viszont nem sikerült meggyőzödni a nyugati országokat, hogy ellenszegüljék a nácisták hatalmuk megerősítését. Egyidéjűleg Lengyelországban erősültek nacionalista és nagyhatalmi hangulatok, amelyeket főként Rydz-Śmigły marsall melegítette fel. Azok odavezettek ehhez, hogy a müncheni szerződés után Lengyelország elvette Csehszlovákiától a területeket, amelyeket elvesztette az 1919. évi háború után (ún. ‘’Zaolzie’’). Így a lengyelek ahelyett, hogy támogatták volna a cseheket Németország ellen, Hitler oldalán álltak.

1939. augusztus 23-án Németország és Szovjetunió megkötötték a szerződést (ún. MolotovRibbentrop paktum), amelyben Szovjetunió megigérte nem akadályozni a németeket bármelyik hadműveletben Lengyelország ellen, de cserébe megkövetelte Lengyelország keleti részét. Ilyen módon bebíztosított Hitler 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot három oldaltól (déltól – Jozef Tiso szlovák kormánya segítségével), elkezdve a második világháborút.

Második világháború Lengyelországban

A Lengyelország védelmi háborúját Németország ellen lengyelül ‘’szeptemberi hadjáratnak’’ nevezik. A végének 1939. október 6-ét ismerik el. Eddig Németország elfoglalta a Bugtól és Białystoktól fekvő területet, azaz azt, amelyt kijelölt neki MolotovRibbentrop paktum. Viszont szeptember 17-én keletről megtámadt Vörös Hadsereg, amely elfoglalta az ország keleti részét. Litvánia megkapta Vilnát, Szlovákia – Szepes és Árva lengyel részeit.

Már szeptember 18-án az egész lengyel kormány (állam- és miniszterelnök, miniszterek, Fővezér) elmenekültek Romániába, ahol internálva voltak. Mościcki elnök Władysław Raczkiewiczet kinevezte utódjává, ő pedig kinevezte miniszterelnökké és fővezérré Władysław Sikorski tábornokat. Az emigráns kormány letelepedett Angersben, a nyugati Franciaországban, amikor pedig ezt az államot Németország foglalta el (1940 júniusa), átköltőzött Londonba.

A maga által meghódított területeit a németek két részre osztották meg, mert elismerték, hogy a keleti részet nehézebben lesz germanizálni és kezdetben gyarmatként fog szolgálni. Azért ebből a részből létrehozták ún. Lengyel Főkormányzóságot (len. ‘’Generalne Gubernatorstwo’’, ném. ‘’Generalgouvernement’’), a nyugati részét pedig közvetlenül bekebelezték Harmadik Birodalomba. Szovjetunió szintén két részre osztotta meg a maga által elfoglalt területeket (Nyugati Ukrajna és Nyugati Fehéroroszország). Megszervezte ott a meghamisított választásokat a népgyűlésekbe, azután a képviselői azonnál „kérelemmel” fordultak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához, hogy az unió hozzácsatolja a megszállt területet. A német-szovjet háború kitörése után 1941-ben a németek bekebelezték Lvivet és környékeit Lengyel Főkormányzóságba.

A megszállók megszervezték a terror és megtorlás gépezetét, amelynek célja a lengyel nemzet kiirtása volt. E gépezet elmei voltak: koncentrációs táborok, a lengyel kultúra pusztítása, a lengyelek kiszállítása Németország és Szovjetunió belsejébe, nyilvános kivégzések, élelmiszerhez való hozzáférés korlátozása (az élelmiszer csak alacsony adagos jégyekért volt veendő). Ráadásul a németek folytatták a zsidó nemzet tervszerű kiirtását (bezárták a zsidókat a túlnépesedett gettókban, tömegesen gyílkolták őket a tömegpusztító táborokban).

Az emigráns kormány, Londonban cselekvő, megalakította az ellenállás szervezeteket, amelyeket általában meghátarozik a Lengyel Földalatti Államnak. A földalatti állam hadserege kezdetben a Fegyveres Harc Egyesülete volt, későbben átalakították a Honi Hadsereggé. A háború előtti politikai pártok többsége meg is alakította a hasonló harcegyesületeket, amelyek városokban szerveztek támadásokat náci funkciónáriusokra és elfogták rábokat, fálvakban pedig szervezték a partizánharcot. A Lengyel Földalatti Állam volt a legnagyobb ilyen szervezet a megszállt Európában.

A német-szovjet háború kitörése után 1941-ben Władysław Sikorski miniszterelnök és a szovjet nagykővet Londonban, Ivan Majszkij, aláírták a szerződést, amely értelmében Sztálinnak ki kellett szabadítania a lengyel foglyokat a szovjet táborokból és létrehoznia a lengyel hadsereget Szovjetunióban. E hadsereg parancsnoka Władysław Anders tábornok lett, de alárendelt a szovjet főparancsnokságnak. 1942 nyárán Sztálin megengedett a hadseregnek kimenni Nyugatra.

1943. áprilisában a németek hirül adták, hogy megtalálták a sírokat, amelyekben feküdtek a szovjetok által, 1940-ben, meggyílkolt lengyel katonák testei. Akkor a lengyelek megkövetelték megkutatni az ügyet. Feleletül Sztálin megszákította a kapcsolatokat a lengyel emigráns kormánnyal és új hadsereget alakította meg – ezúttal szorosábban alárendelt neki, Zygmunt Berling tábornok formális parancsnoksága alatt.

1943. júniusában Władysław Sikorski tábornok meghalt a légikatasztrofában Gibraltár mellett. Új miniszterelnök Stanisław Mikołajczyk lett, új fővezér – Kazimierz Sosnkowski tábornok.

A teheráni konferencián (1943. novembere) USA, Nagy Britannia és Szovjetunió megdöntötték, hogy Lengyelország lesz a szovjet érdekszferába. Az jelentette, hogy a nyugat felé kivonuló Wehrmacht által felszabadított területekre csak a Vörös Hadsereg be fog menni, nem pedig a nyugati hadseregek, ami lehetővé tesz a kommunistáknak átvenni hatóságot. 1944. január 4-én a Vörös Hadsereg átlépte a régi lengyel–szovjet határt és a júliusban – Bugot. Chełmben a szovjetok kinevezték az ún. Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottságát – az ideiglenes kormányt Edward Osóbka-Morawskivel az élen. A lengyel emigráns (londoni) kormány és a Lengyel Földalatti Állam vezetői felismerték, hogy ily módon a Szovjetunió a kommunista rendszerét próbálja rákényszeríteni Lengyelországra. Hogy felszabadítsák Varsót a német hatóság alul azelőtt, hogy az oroszok bemennek oda, kiadták a parancsot, hogy kitörjön a németellenes felkelés - szerintük így a Szovjetunió elvesztette volna az ország megszállásának jogalapját. A felkelés augusztus 1-jétől október 2.-áig tartott és a lengyelek veszteséggel meg a Varsó balparti része teljes pusztításával végződött. Ennek ellenére, hogy a Vörös Hadsereg már az augusztus felében elfoglalta a város jobbparti részét, nem segített a felkelőknek, várva a veszteségüket.

1945. február 4. és 11. között volt a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetőinek második konferencja Jaltában. Lengyelországra vonatkozóan véglegesen megállapították, hogy a lengyel–szovjet határt a jelenlegi alakban jelölik ki, azaz Nyugati Ukrajna és Nyugati Fehéroroszország nélkül, de cserébe Lengyelország megkapja az Oderától és a Lausitzi-Neissétől keletre fekvő német területeket, Szczecinnel és a Wolin-szigettel, Gdańskot és Kelet-Poroszország területének kétharmadát.

1945. márciusában az oroszok elfoglalták az egész, Lengyelország számára kijelölt, területet – elérték Oderát és Szudétákat. Még a januárban megalakították a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányát, amely helyettesítette a Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottságát. A júniusban Stanisław Mikołajczyk belépett ebbe miniszterelnökhelyettésként – vélte, hogy ha lesz e kormányban, megtudja egyensúlyozni a kommunisták befolyásait. E módon létrejött Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya, amelyt hamarosan elismerték Nagy Britannia, Franciaország és Egyesült Államok. Ezzel a hatóságok megszüntették elismerni a londoni emigráns kormányt és elfogadták a tényt, hogy Lengyelországban a kommunisták átvették a hatóságot.

Lengyel Népköztársaság (1945-89)

Az új lengyel államot áttolták kb. 200 km-rel nyugatra: ez elvesztette Vilniust, a nyugati Ukrajnát és Fehéroroszországot, de megkapta Mazuriát, Nyugati Pomerániát, Lubusi Földet és Alsó Sziléziát meg Gdańskot. Az elvesztett területet Keleti Határvidéknek (‘’Kresy Wschodnie’’), a hozzácsatoltot – Visszaszerzett Tartományoknak (‘’Ziemie Odzyskane’’) elkezdték hívni.

Amikor a kommunisták átvettek hatalmat Lengyelországban, elkezdték megszervezni az államot a sztálinista módon. Államosították a gyárakat, kollektivizálták a mezőgazdaságot, kiirták a politikai ellenzéket. A Lengyel Földalatti Állam vezetőit a Honi Hadsereg parancsnokával, Leopold Okulicki tábornokkal együtt, alattomosan elcsábították Lengyelországba és kiszállították Moszkvába, ahol elítélték sokéves munkatáborra. A meghamisított választást 1947-ben megnyerték a kommunisták és az eddigi miniszterelnökhelyettesnek a Nemzeti Egység Ideiglenes Kormányában, Stanisław Mikołajczyknak (előbben – a londoni emigráns kormány volt miniszterelnöke) el kellett menekülnie az országból, mert remegett az életéért.

A választás után Bolesław Bierut lett államelnök, Józef Cyrankiewicz – miniszterelnök. 1948-ban a kommunista párt – Lengyel Munkáspárt (‘’Polska Partia Robotnicza’’) – „elnyelte” a szocialista pártot és így megalakult Lengyel Egyesült Munkáspárt, LEMP (‘’Polska Zjednoczona Partia Robotnicza’’ – PZPR), amely lett a legfőbb politikai erő a következő 40 évre. 1952-ben leszavazták az alkotmányt, amelyben elnevezték az államot Lengyel Népköztársaságnak (eddig még Lengyel Köztársaságnak hivták), a LEMP-nek pedig adták a vezető szerepet a politikai életben – fontosabb mint a Szejm és Államtanács (egy kollegiális szerv a megszüntetett államelnök hivatala helyére). A Szejm egykámrás lett (megszüntették a Szenátust). Az államelnök megszüntetése után Bierut miniszterelnök lett (a LEMP főtitkára eyidéjűleg is volt).

A Ioszif Sztálin halála után (1953) a politikai kapcsolatok kissé mérséklődtek, sokkal pedig – az SZKP XX. kongresszusa után (1956). Éppen azon a kongresszuson meghalt Bolesław Bierut. Jelentősen enyhült a cenzúra, az emberek bátrabban mutatták az elegedetlenségüket. Eredményként 1956. júniusában kitörtek a zavargások Poznańban, ahol a hatóság használta a hadsereget a tüntetők ellen és kitörtek az útiharcok, Hruscsov pedig Szovjet Hadsereg beavatkozásával fenyegetett. Azok az esemenyek következtében LEMP főtitkára Władysław Gomułka lett – nagyon népszerű a társadalomban, PPR és LEMP személyisége, akit nehány év korábban letartoztatták a „nacionalista elhajlásért”. Viszont miniszterelnök újra Józef Cyrankiewicz lett. Így befejeződött Lengyelországban a sztálinizmus kora.

De Gomułka meghiúsította az emberek reményeit. Nem vezetett be reformokat, bár megszüntette a Biztonsági Hivatalt (UB, lengyel ÁVO), amely felelős volt a megtorlásokért a kommunizmus ellenfélei iránt. Lengyelországban még mindig léteztek problémák az élelmiszerellátással, a cenzúra még mindig korlátozta a véleménynyilvánítást. Amikor 1968. márciusában a hatóság megtiltotta színre vinni Adam Mickiewicz ‘’Ősök’’ (‘’Dziady’’) című darabját, amelyben az orosz- és szocializmus-ellenes elemeket vélt felfedezni, a diákok kimentek nagy városok utcaira, véleménynyilvánítást követelve. Azonban 1970. decemberében a hatóság jelentősen felemelte az élelmiszer árait, amivel kihívott sztrájkokat és zavargásokat Gdańsk és Gdyniában, amelyek közben a rendőrség lőtt a tüntetők közé. A zavargások következtében a LEMP Központi Bizottság rákényszerítette Gomułkát és Cyrankiewiczet lemondásra.

Új főtitkár Edward Gierek lett, miniszterelnök – Piotr Jaroszewicz. Gierek kormányzása első őt éve az a lengyel gazdasága nagyon dinamikus fejlődése. Gierek megkapott sok hitelt a Nyugaton, amelyt szánta az ipar és mezőgazdaság fejlődésére. De rosszul használt e hiteleket és már 70-es évek felében megint feltűntek gazdasági nehézségek. Azoknak az eredménye voltak a sztrájkok Radomban, Płockban és Ursusban (ma Varsó nyugati kerülete) 1976 júniusában. A brutális elfojtásuk azt okozta, hogy létrejöttek az első ellenzéki szervezetek (pl. Munkásvédelmi Bizottság), amire a hatóság tovább megtorlásokkal felelt meg.

A válság csúcsa 1980-ban volt. Az élelmiszer árai augusztusi emelése után a gdański és gdyniai hajógyárok sztrájkba léptek. A sztrájk átterjedt az egész országra. A szeptemberben a hatóságnak egyét kellett értenie, hogy alakuljon az ettől független szakszervezet – ‘’Szolidaritás’’ – amelynek vezetője egy gdański hajógyár munkása, Lech Wałęsa lett. Szintén szeptemberben elbocsátották Giereket a LEMP főtitkár állásából – Stanisław Kania helyettesítette (Jaroszewicz már februártól nem volt miniszterelnők).

A hatóság változása és Solidaritás alakulása nem javította a helyzetet. LEMP egyre erősebben merevítette az álláspontját a Szolidaritás szemben. 1981. februárjában Wojciech Jaruzelski tábornok lett miniszterelnökké, az októberében – a LEMP főtitkárrá. December 13-án elhatározta magát az államcsinyra: bevezette a hadiállapotot az egész állam területén, a hatóságot viszont átvette a Jaruzelski által vezetett Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa. Az utcákra kiment a hadsereg, kikapcsolták a telefonokat, a hadsereg és rendőrség elfoglalta a rádiót és televíziót. Bevezették a kijárási tilalmat (19 órától reggel 6-ig), megtiltották a két kormánylapon kívüli sajtótermékek kiadását, lezárták az államhatárokat és a repülőtereket. Letartóztatták a Szolidaritás minden fontosabb személyiségeit, a maga szakszervezetet pedig felszámolták és a vagyonát átengedték a kommunistákkal összekapcsolt szakszervezetnek.

Wojciech Jaruzelski próbálta kibékülni az ellenzékkel és bevezetni a reformokat. A hadiállapotot 1983. júliusában szüntette meg. 1982-ben létrehozták az Állambíróságot (a hatalom tagjai feletti bíráskodás céljával), 1985-ben az Alkotmánybíróságot, 1987-ben az Állampolgári Jogok Biztosa hivatalát (ombudsman). 1985-ben Jaruzelski átadta a miniszterelnöki posztot Zbigniew Messnernek, de még mindig a LEMP KB főtitkára volt és ezen túl az Államtanács elnöke lett. A hatóság szintén elkezdte tárgyalni az ellenzékkel kedvezett ennek a Szovjetunióban kialakult helyzet, ahol 1985-ben az SZKP KB főtitkára Mihail Gorbacsov lett. A tárgyalás csúcsa ún. Kerekasztal volt (1989. februárja – áprilisa), azaz a tárgyalás a hatóság és Szolidaritás között, az Egyház részvételével. Mindkéttő fél megállapította, hogy a legközelebb parlamentáris választásban a Szejm helyei csak 2/3-a lesz biztosítva a LEMP és a „babpártjai” számára, a többeknek utánajárhat az ellenzék. Visszaállították is a Szénátust, amelyben az ellenzék küzdhetett minden helyért, meg az államelnök posztját, akit a parlament választana.

E parlamentáris választás 1989. június 4-én zajlott le – az ellenzék megszerezte minden helyt, amelyre pályázhatott, és megalakította az Állampolgári Parlamentáris Klubot. Hamarosan a kommunisták szövetségesei is csatlakoztak a Klubhoz. Júliusában a parlament megválasztotta államelnökké Wojciech Jaruzelski tábornokat, az augusztusában miniszterelnökké Tadeusz Mazowiecki lett – 40 év közben az első politikus, aki nem volt kommunista.

Lengyel Népköztársaság hivatalosan megszünt létezni 1989. december 27.-én, amikor a Szejm megváltoztatta az állam nevét Lengyel Köztársaságra.

Harmadik Lengyel Köztársaság

1990. szeptemberében Jaruzelski elnök benyújtotta a törvényjavaslatot, amely megrövidítette az ő időtartamát és bevezette az általános elnökválasztást. A választás a novemberben és decemberben zajlott le. Nyert Szolidaritás főnöke, Lech Wałęsa. Egyidéjűleg a parlament elismerte, hogy az összetétele nem tükrözi a lengyel politikai spektrumot, mert nem teljesen demokratikus választás eredménye volt  azért megszavazta saját hivatali időtartama lerövidítését. Az új – ezúttal teljesen szabad választás – lezajlott 1991. októberében és a jobboldali pártok nyertek ebben.

A Lengyelország trágikus gazdasági helyzetet ún. Balcerowicz tervének meg kellett javítania – Leszek Balcerowicz volt miniszterelnökhelyettes és pénzügyminiszter a Mazowiecki kormányában. A terv fő elmei a vállallatok privatizációja és az adórendszer egyszerűsítése voltak. A terv végrehajtása okozta a lengyel gazdaság györs feljődését és azt, hogy az infláció lecsökkent 6%-ára meg sok áru megjelent a piacon. Egyidéjűleg a szociális védelem hiánya okozta, hogy sok vállalat csődbe ment és rosszabbodott a népesség nagy része életkörülménye. Ezzel kihívott elégedetlenség ehhez odavezetett, hogy 1993. szeptemberében a jobboldal elvesztette a parlamentáris választást, megnyerték pedig a posztkommunisták (Demokratikus Baloldali Szövetség – SLD). Lech Wałęsa elnök – a diktátoris hajlandóságú, temperamentumos ember – nem tudott együttműködni a baloldali kormánnyal és Szejmmel, SLD pedig ki tudta használni az elnök félrelépéseit. Erévén az elnöki választásban 1995. évben az SLD főnöke, Aleksander Kwaśniewski nyert.

Két év alatt a baloldal osztatlanul kormányozta Lengyelországban. Az ellenzék félt, hogy a baloldal fogja lássítani az Európai Unióhoz való csatlakozást, de a kormányok nyugatbarát politikát követtek és egyre erősebben összekapcsolták az államot a NATO-val és az Európai Unióval. 1997. júliusában a NATO madridi csúcsán hivatalosan megajánlották Lengyelországnak, Magyarországnak és Csehországnak a csatlakozást NATO-hoz. A kormány és az elnök a piacgazdaság bevezetését és a vállalatok privatizációját is folytatták, bár nem olyan dinamikusan, mint Wałęsa idéjében. Szintén 1997-ben (áprilisban) a parlament leszavazta az alkotmányt, amely – az ellenzék félelme ellenére – nem volt baloldali. A gazdasági növekedés erős volt (1995-ben és 1997-ben 7%-os), Lengyelország GDP-je a 23. helyen volt a világon  de a különbség a gazdagok és szegények között is megnövekedett, a hatóság pedig egyre inkább elhanyagolta az ellenzék és a társadalom veleményét. 1997. júliusában Lengyelország nyugati és déli részét (meg Csehországot, a nyugati Szlovákiát, Lausitzot és a Kelet- Ausztriát) elöntötte egy nagy árvíz, amellyel a kormány nem boldogult. Emiatt a parlamentáris választást 1997. szeptemberében megint nyerte a jobboldal – egyesült a Szolidaritás Választási Akció nevű koalicióban (Jerzy Buzek lett mimiszterelnök).

1999. március 12-én Lengyelország, Magyarország és Csehország hivatalosan a NATO tagjaivá lettek.

2000. évben lezajlott a következő elnökválasztás, amelyben megint Aleksander Kwaśniewski nyert. Az oka ilyen volt, hogy a támogatás az AWS kormány számára folyton csökkent – főként azért, mert AWS még mindig összeütkőzött a koaliciós Szabadság Uniójával és az összbenyomást tette, hogy az egész hatalmat és ebből eredő előnyeket maga számára akar fogni. A támogatás további lecsökkenése azt okozta, hogy 2001-ben AWS-ből elment sok tag, aki két új pártot hozott létre: Polgári Platformot (PO, főnök – Donald Tusk) és Jog és Igazságosságot (PiS, főnök – Jarosław Kaczyński), a parlamentáris választásban 2001. szeptemberében pedig megint nyert a baloldal.

Az új kormányt (miniszterelnök – Leszek Miller) nagyon törekedett bevezetni Lengyelországot az Európai Unióba, amelynek eredménye a Lengyelország csatlakozása volt 2004. május 1-én. De a Miller kormánya nem boldogult a belügyekkel: a gazdasági helyzet rossz volt, a kormány pedig félt végrehajtani népszerűtlen, bár szükséges reformokat. Ráadásul néhány affér történt, amely aláásta az emberek bizalmat a kormány számára. Ez minden azt okozta, hogy egy napon azután, hogy Lengyelország csatlakozott EU-hoz, Miller lemondott, ennek ellenére, hogy a választásig még egy év maradt.

2005-ben lezajlott az elnök- és parlamentáris választás. Az elsőt (szeptember) nyerte Jog és Igazságosság meg Polgári Platform, a másodikot – a PiS jelöltje, Lech Kaczyński (PiS főnöke, Jarosław, ikertestvére). A mindkettő párt prográmjai hasonlatosságuknak ellenére, PiS nem tudott létrehozni koaliciót PO-val, azért létrehozta azt két kis populista párttál. 2006. júliusában a PiS főnöke, Jarosław Kaczyński, miniszterelnökké lett – így két legfontosabb állami hivatal két ikertestvér kezébe került.

A PiS fő eszmeje a lengyel politikai élet teljes megújítása volt („Negyedik Köztársaság” koncepciója). E koncepció jobboldali radikalizmusa, túl erős vallásos nyomatékai, a koaliciós pártok tagjai helytelen viselkedésuk (ellentétes a politikai élet megújítása eszmével) meg Jarosław Kaczyński nehéz jelleme elrettentek ettől a társadalom nagy részét. 2007. nyárán szétbomlott a kormányzó koalició és a Kaczyński kormánya elvesztette a támogatást a Szejmben, ami okozta, hogy a Szejm döntötte feloszlani.

A választásban (2007. októbere) nyert Polgári Platform és a főnöke, Donald Tusk lett miniszterelnök. A Tusk kormányzást kísérte gyors gazdasági fejlődés, amiben nagyon segített a készítés a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnoksághoz, ami stimulálta a lengyel gazdaságot (gyorsan kellett építeni új stadionokat, autópályákat és pályaudvarokat). A lengyel gazdaságban még akkor is volt növekedés (bár kicsi – 1,7%-os), amikor Európában recesszió volt (4,8%-os).

2010. április 10-én Lech Kaczyński elnök, a felesége és majdnem 100 politikus meghaltak a szmolenszki légikatasztrófában, amikor repültek a katyńi vérengzés 70. évfordulója ünnepségeire. Néhány hónappal előrehozott elnökválasztásban (június-július) nyert a Polgári Platform jelőltje, Bronisław Komorowski (az eddigi szejmmarsall).

PO nyert szintén a parlamentáris választásban 2011. októberében – erévén Donald Tusk lett miniszterelnök második időtartamra.

Források

A források láthatóak mindegyik cikkben, amely vonatkozik a fő fejezetre.