„Gerhart Hauptmann” változatai közötti eltérés

Gerhart Hauptmann Sziléziában született egy porosz hoteltulajdonos fiaként. Nagybátyja nevelte fel, szigorú [[pietizmus|pietista]] szellemben. 1880-ban szobrászatot kezdett tanulni, de tanulmányait nem fejezte be. 1885-ben, huszonkét évesen nősült először, felesége a szép és gazdag Marie Thienemann lett. Felesége vagyona lehetővé tette a független életet, így Berlinben politikai, teológiai és irodalmi téren folytatta tanulmányait. 1901-ben elköltözött feleségétől és Margarete Marschalk színésznővel élt, akit 1904-es válása után feleségül vett. A fasizmus hatalomra jutása után Hauptmannt több írótársa, így [[Thomas Mann]] is hívta külföldre, de ő otthon maradt, és egyesek szerint ezzel hallgatólag támogatta a náci rendszert.<ref>„Mi emigráltunk, a férjemnek nem volt rá lehetősége, hogy el ne különítse magát a náci-Németországtól. Hauptmann ott maradt.” (Katia Mann: Megíratlan emlékeim, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1974, 44. oldal)</ref>

Első drámája, a ''Vor Sonnenaufgang'' (1889), amely egy német parasztcsalád életét ábrázolta, a bemutatón óriási siker és botrány lett. Hauptmann az [[Arno Holz]]-féle következetes naturalizmus híve maradt ezután is, ebben a stílusban írta ''Das Friedenfest'' (1890), valamint ''Einsame Menschen'' (1890) című darabjait. Ezek még részben [[Henrik Ibsen|Ibsen]]-utánérzések. ''Die Weber'' (A takácsok) című 1892-es drámája szintén botránnyal ötvözte a sikert. Hauptmann ugyanebben az évben a naturalista komédiával is megpróbálkozott: ''College Crampton'' (1892). ''Die Biberpelz'' (A bunda, 1893) kitűnő tolvajkomédia, a nagynémet eszme kigúnyolása. ''Hanneles Himmelfahrt''(Hannele mennybemenetele, 1894) álomköltemény kis szimbolista beütéssel. Az 1896-ban írt ''Geyer Flórián'' (1896) naturalista hangvételű történelmi dráma. Szimbolista-neoromantikus mesedrámáját, a ''Die versunkene Glocke'' (Az elsüllyedt harang, 1896)címűt első házasságának csődje ihlette. Egyik legjobb naturalista drámája a ''Fuhrmann Henschel'' (Henschel fuvaros, 1898).

[[Lukács György (filozófus)|Lukács György]] szerint Hauptmann pályája ezután egyértelműen felfelé tartott a ''Michael Kramer'' (1900), ''Rose Bernd'' (1903) és ''Gabriel Schillings Flucht'' (1905-06) egy sor kitűnő realista darab. Ebben az időszakban már egyre több volt az újromantikus, szimbolista, neoklasszicista dráma is, például a ''Schluck und Jau'' (1900), ''Der arme Heinrich'' (1902), ''Und Pippa tanzt!'' (És Pippa táncol!, 1906).

Az [[első világháború]] alatt Hauptmann hazafiként érzett, de saját kis világába zárkózott, ekkoriban csomó véres, de pár évszázaddal azelőtt, vagy a mitológiai időkben játszódó klasszicizáló darabot írt: ''Magnus Garbe'' (1914, 2. változat: 1942), ''Der weisse Heiland'' (1912-17), ''Winterballade'' (1917), ''Indipohdi'' (1915-18, megjelent: 1920). Az 1920-as évek elején Németországban a Hauptmann-kultusz egyre nagyobb méreteket öltött, de a művek minősége romlott. A 20-as évek színdarabterméséből kiemelkedik a ''Dorothea Angermann'' (1926). 1928-ra fejezte be ''Till Eulenspiegel'' című eposzát, ami Halász Előd véleménye szerint a háború utáni európai világvégehangulatot tükrözi.

Utolsó nagy műve az 1932-es ''Vor Sonnenuntergang'' (Naplemente előtt): az öregedő férfi és a húszéves lány szerelmét a férfi korrupt környezete hiúsítja meg, öngyilkosságba kergetve az öregembert.

A következő évek drámái: ''Die goldene Harfe'' (1933), ''Ulrich von Lichtenstein'' (1939), ''Die Tochter der Kathedrale'' nem a legsikeresebbek. A [[második világháború]] alatt írta a [[Johann Wolfgang von Goethe|Goethe]]-ihlette ''Atriden-Tetralogie''-t (1941-44), amely alatta maradt egyéb műveinek.