„Pápua mitológia” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Új oldal, tartalma: „A pápua mitológia az Új-Guinea földjét, valamint a hozzá tartozó szigeteket és Melanézia egy részét benépesítő őslakosságnak, a pápuáknak …”
(Nincs különbség)

A lap 2013. október 23., 10:20-kori változata

A pápua mitológia az Új-Guinea földjét, valamint a hozzá tartozó szigeteket és Melanézia egy részét benépesítő őslakosságnak, a pápuáknak mitológiai képzeteit foglalja magába.[1]

Jellemzői

A pápua népességet több száz, nyelvileg is erősen eltérő, különálló etnikai közösség alkotja. A pápua mitológia önálló és viszonylag zárt lokális (törzsi vagy nemzetségi közösségek) rendszereinek összessége. Ezek a helyi mitológiai rendszerek ugyanakkor közös jelleget mutatnak. A pápuák mitológiája élő, változatosan működő, a nép egész kultúrájával szinkretikus egységet alkotó rendszer. A mitológiai elemek és együttesek valamilyen formában mindig jelen vannak a közösség minden tevékenységében, a köznapi műveletekben, képzetekben, érintkezési formákban, mágikus cselekedetekben, tárgyakban, a ruházatban. A pápuák esetében tehát nem választható el a mítosz és a társadalmi viselkedési norma. [2]

A szóbeli elbeszélő formák csak kis kismértékben közvetítik a mitológiát. Ezeknél jelentősebbek a rituális cselekmények, pantomimok, táncok, rituális maszkok, jelmezek, hangszerek, festések, szobrok. A mitológiai képzetek jelentős része a férfitársadalom birtokában volt, a férfiak beavatási szertartásain sajátították el. [3]

Tematikája

A pápua mitológia tematikája személyek (demiurgoszok, hősök, ősszülők, holtak lelkei, a természet urai) és a hozzájuk kapcsolódó képzetek és szakrális cselekedetek köré összpontosul. A demiurgoszokat, a szellemeket úgy képzelik el, hogy ők voltak az elsők (Szobra vénasszony a marind-animoknál), az örökké létezők (Ua-ogrere a kiwaiknál). Elég elterjedtek az ősanyák, az első nők alakjai. Sok mitológiai személynek kettős természete van: Ugateme (a kapaukuknál) egyszerre férfi és nő, Nap és Hold.

Legelterjedtebbek az ősszülők születéséről szóló mítoszok, amelyek magukban foglalják a totemikus képzetek elemeit (pl.: a hős egy nő és egy állat egyesüléséből fogant). Különleges szerepet játszanak a hősök jellegzetes természetének, jellemének, csodaszerű őseivel való vérségi kapcsolatainak a motívumai. A pápua mítoszokban majdnem kötelező, hogy a totemhős konfliktusban álljon az eredeti közösséggel, és keresse azt a másikat, amelyben majd végrehajtja nagyszerű tetteit (ilyen az Ikóról szóló monda a purariknál). [4]

Kozmogónia

A totemisztikus elképzelések nyomait a kozmosz létrehozását elbeszélő mítoszokban is megtaláljuk (a vagavagáknál a napfiú egy hal apának és egy nőnek a fia). A kozmogonikus mítoszokban gyakran találkozunk a nappá és Holddá változott ősszülők szüzséjével, amelyben nem ritkán megjelenik a vérfertőzés motívuma is. Az égitesteket, az eget, a földet és az elemeket úgy képzelték el, mint amelyek már léteztek az ősteremtés kezdetén.

Világkép

A pápuák mitológiája a világ három részre osztását tételezi fel. Az ég (felső világ) a hősök, demiurgoszok, ősök ideiglenes lakhelye, ahonnan lejárnak a földre, és földi közösséget alkotnak, lehozva ide a kultúra javait. Az égbe vezető út rendszerint egy magas fa. A föld alatti (alsó) világot a holtak szellemeinek földjéről alkotott elképzeléseikkel társítják. Különleges lyukon, néha vizesgödrön vagy mocsáron, valamint férfi- vagy szertartásházakban őrzött rituális oszlopokon keresztül lehet kapcsolatot teremteni vele.

A totemősöknek, kultúrhéroszoknak tulajdonítják az emberek létrejöttét, törzsekre osztását és letelepítését. A mítoszokban magyarázatot találunk a különféle tilalmak bevezetésére, a munka nemek szerinti felosztására, a vérbosszúra, a vérfertőzés megtiltására. A mítoszokban a halál véletlenül vagy büntetésképpen következik be, vagy úgy értelmezhető, mint a „vad” állapotból kikerülő emberek sajátossága. Az idealizált múltat úgy jellemzik, hogy akkor nem volt halál. [5]

A pápua mitológia fontos részét alkotja a természet gazdáiba vagy szellemeibe vetett hit. Minden népcsoportnak meg vannak a saját „gazdái”, akiket sajátos jegyeik – tulajdonságaik, külsejük, lakóhelyük – szerint élesen megkülönböztetnek egymástól. Ezek a nagyhatalmú szellemek ügyelnek a hagyományos viselkedési normák megtartására, megtorolhatják ezek megszegését, jó tanácsot adhatnak az alvóknak, megmutathatják az utazónak a helyes irányt, de orkánt, betegséget is hozhatnak az emberekre. [6]

Halottkultusz

A halottkultusz alapját képezi a halottak szellemében való hit. A halottak különböző látható formákat ölthetnek, de leggyakrabban láthatatlanok, csodás képességeik birtokában hatni tudnak az élőkre. Állandó lakóhelyük – a holtak földje, amely a mítoszokban valóságos vagy fantasztikus helyhez kötődik – sokban az élők világához hasonlít, de olyan sajátos jellegeket is mutat, amelyek a halál birodalmára emlékeztetnek. A hősmondák leírják az élők bolyongását a holtak földjén, beszélgetésüket a szellemekkel, és hazatérésüket, vagy a szellem hazatérését és érintkezését az élőkkel. Számos rítus (pl. a temetési szertartás) közvetlenül a meghalt lelkéhez fordul, azzal a céllal, hogy az élők elnyerjék pártfogását, vagy elhárítsák nemkívánatos beavatkozását. A halottak lelkéről alkotott elképzelések bonyolult kölcsönhatásban vannak a nemzetségi ősökről kialakított képzetekkel. [7]


Forrás

  • Mitológiai Enciklopédia. Főszerk.: Sz. A. Tokarev. Gondolat, Budapest, 1988. ISBN 963 282 027 4

Jegyzetek

  1. Mitológiai Enciklopédia I. 350. o.
  2. Mitológiai Enciklopédia I. 351. o.
  3. Mitológiai Enciklopédia I. 351. o.
  4. Mitológiai Enciklopédia I. 351. o.
  5. Mitológiai Enciklopédia I. 352. o.
  6. Mitológiai Enciklopédia I. 352. o.
  7. Mitológiai Enciklopédia I. 352. o.