„Panek Zoltán” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a →Forrás: Bot: "19., 20., 21. századi magyarok" kategória eltávolítása |
a Bottal végzett egyértelműsítés: Szőcs István –> Szőcs István (író) |
||
21. sor:
Sütő célzásaira Panek Zoltán [[A Hét (hetilap, Bukarest)|A Hétben]] veszi fel a kesztyűt (''Írjon ön is írül''. 1978/35), ironikus-gunyoros válaszában azonban a sarkítottságot, a kizárólagosságot utasítja el: „A sajátosság méltóságának hiábavaló hajszolása (ha valakinek nincs, az istentől sem szerezheti be) szerintem a beszűkülés felé vezetne, míg az egyetemességre való természetes törekvés mindenkor provincia-legyőző (kísérlet) is, sohasem időszerűtlen nyitás, szükséges nyitás az emberiség irányába, még abban az esetben is, ha az emberiség hasonló törekvései közepette esetleg nem vesz tudomást várható remekműveinkről – nem mi leszünk szegényebbek.” Ezután ismét Sütő válaszol (''Kinek gondja, kinek kacagása''. Igaz Szó 1978/9): „...csodálom, hogy vitatársam félreértett, hiszen kiváló »metaforázó« mestere a képi megfogalmazásnak [...] őt nem foglalkoztatja az, amit hazai magyar irodalmunkban hiányként fölemlegettem [...] Fölöslegesnek tartom meggyőzni őt arról, hogy a sajátosság méltóságának gondolata – tehát nemzeti létünknek olyan meghatározása, amely nem csupán a sajátosság objektív tényét rögzíti, hanem kötelező tiszteletét is, méltóságának elismerését, figyelembevételét akármifajta politikai-társadalmi cselekvésben.” Sütő felrója Paneknek, hogy „szemléletének, alkatának korlátait maga szabta meg – saját szabadsága érdekében. Ő hiányokról szólt, általában, összirodalmunk freskóját festette le [...] és indítéka a genius loci volt, – a szülőföld szinonimája, amelyet profánul sületlen szójátékkal genius-lócának mondott”. Sütő maga különben továbbgondolkozásra akarta késztetni olvasóit, nem utánzásra, amikor Tamásira, Kacsóra utalt. „Elkötelezett, népében gondolkodó magatartást óhajtottam példaként fölmutatni” – szögezi le.
A vitát, amelynek során többen hozzászóltak ([[Bajor Andor]], [[Deák Tamás (író)|Deák Tamás]], [[Szász János (író)|Szász János]], [[Szőcs István (író)|Szőcs István]]), végül [[Gálfalvi Zsolt]] zárta le (''Közös gond és felelősség''. Igaz Szó 1979/1). „... nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minden igazi író látásmódja sajátos, egyéni, minden műalkotásban az objektív valóság az író szubjektumán át tükröződik [...] A viták akkor torzulnak el, akkor válnak problematikussá, ha a személyes jelleg a tartalmukat sikkasztja el vagy szorítja háttérbe, ha a vitatkozók nem elveket, nézeteket cáfolnak, [...] hanem egymást kívánják eszmeileg-erkölcsileg megbélyegezni.” Gálfalvi a kritika működési zavaraiban látja a személyeskedésbe torzult vita magyarázatát. Az elemzések nem veszik figyelembe az irodalom sokszínű egészét. „Nemzetiségi kultúránk [...] magas szintű, korszerű működése nem képzelhető el nyílt, igényes, érvelő viták nélkül [...] Az író, az irodalom előtt ma és mindenkor hiúságmentesebb tennivalók, emberhez méltóbb gondok tornyosulnak. Ezeket kellene kimondásukkal a feloldás irányába terelgetni, együtt, egymásért, illúziók nélküli hittel, felelős és találó igékkel. Szavainkért számadással tartozunk.”
A vitára másfél évtized múlva visszatekintő [[Gáll Ernő]] az akkori idők egyik dilemmáját („Miként kerülhetjük el, hogy irodalmunk – a maga különösségében – ne váljék provinciálissá, valaminő »védett területen« megőrzött néprajzi kuriózummá?”) felidézve jelentőségét abban látta, hogy „a hozzászólások nem csupán a romániai magyar irodalom akkori problémáit feszegették, hanem az irodalom önmagáról alkotott tudatát alakítva, az egész nemzetiségi-kisebbségi tudatra is mély hatást gyakoroltak” ([[Erdélyi Helikon|Helikon]] 1994/14).
| |||