|
== Leopardi gondolkodói fejlődése ==
Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen, sőt az utóbbi időben filológiai munkásságának is egyre nagyobb figyelmet szentelnek. Tény, hogy számos írásában, mint filozófus nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek vagy a természet mibenléte, a vallás problémái és az erkölcs szerepe stb., nohabár ezeket soha nem rendezte a korszak filozófiai elvárása szerinti szisztematikus művekké. Leopardi "rendszertelensége" azonban csak látszólagos: műveit precíz logika, de lagalább olyan mértékű költői érzékenység fogja át, amelyben egymásba folyik a képzelet és a rideg értelem világa, ahol egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Az értelem leleplezte végesség és a képzeletben otthonra lelő végtelen drámája adja Leopardi költő és gondolkodói mivoltának páratlan súlyát. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa is éppen ezt a drámai szembenállást mutatja meg műveinek alapjában. Maga Leopardi írja, hogy ''a lírát tekinthetjük a költészet csúcsának, amely az emberi beszéd legmagasabb rangú megformálását is jelenti egyben. (Zibaldone, 245)''. Ha ez így van, akkor beláthatjukTörekvése, hogy a filozófia és a költészet nyelve nem választható el oly élesen, mint ahogy első pillantásra látszik. S természetesen azt sem lehet mondani, hogy Leopardinál hiányozna a filozófiai stílus, hiszen néhány esetben, mint az általa kifejtett ''boldogság-elméletben'' (teoria del piacere) az objektivitás és a gondolkodói szigorúság, következetesség mindenismét elemeegymásra fellelhetőtaláljon.
Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a [[Francesco De Sanctis]]tól [[Benedetto Croce]]ig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben [[Giovanni Gentile]] vagy [[Adriano Tilgher]] autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat (legfeljebb korai dolgozataiban). Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. [[Emanuele Severino]], jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: ''"Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."''[http://www.emsf.rai.it/articoli/articoli.asp?d=36] ▼
▲Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a [[Francesco De Sanctis]]tól [[Benedetto Croce]]ig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben [[Giovanni Gentile]] vagy [[Adriano Tilgher]] autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat (legfeljebb korai dolgozataiban). Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. [[Emanuele Severino]], jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: ''"Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."''[http://www.emsf.rai.it/articoli/articoli.asp?d=36]
A második világháború utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg [[stilisztika]]i kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.).
Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppenhogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”[http://www.filosofico.net/giacomoleopardi.htm]
=== A történeti pesszimizmus korszaka ([[1816]] - [[1820]]) ===
HaLeopardi tudjuk, hogy Leopardivalódi filológusként kezdte tevékenységét (sokáig így is ismerték el, még [[Friedrich Nietzsche|Nietzsche]] is!), aligha kell magyaráznunk pesszimizmusa történetivé válásának okait. A [[filológia]] a múltat a jelen számára olyan értékként mutatja fel, amellyel az versenyre nem kelhet, következésképpen értéktelenebb, tehát létrejön az első ellentétpár a [[modernitás]] és az [[antikvitás]] ''(moderno – antico)'' között. Leopardinál ez az ellentétpár a képzelet ereje és minősége, valamint a hideg racionális értelem között alakultovábbi szempontokkal egészül ki. A történelmi hanyatlás kezdetét [[Brutus]] politikai és katonai vereségéhez köti, amikor a nyers hatalmi logika végérvényesen szétzúzta a régi köztársaság rendjét, amelynek szemléletes képét nyújtja a ''Bruto minore'' című versében. A képzelet és az értelem viszonya teremti meg a többi ellentétpárt is, mint ahogy az önszeretetnek az [[altruizmus]] (pozitív) és az [[egoizmus]] (negatív) esetében. Míg a pozitív forrása a nemes tetteknek és a boldog hiteknek, addig a negatív kizárólag önmaga felé (puszta létfenntartása) fordul, hideg számításba és kalkulusba vált. Ezt a fordulatot az ész diadala készíti elő. A történelmi folyamatban kibontakozó értelem ''(ragione)'', fejlődése révén (az egyéni különbségeket hangsúlyozva) éppen ezt a negatív hatást készíti elő, részben azáltal, hogy elpusztítja és tönkreteszi az ember ősi illúzióit, a vágyainak nyugalmatenyhülést adó forrást. A fejlődés valódi iránya ezért nem az ész tökéletességében és az igazság megismerésében áll. ''„Következésképpen nagyot tévednek, akik azt mondják és azt prédikálják, hogy az ember tökéletessége az igazság megismerésében keresendő, és minden baja a hamis nézetekből meg a tudatlanságból származik, s hogy az emberiség akkor lesz boldog, ha mindenki vagy legalábbis az emberek többsége megismeri az igazságot, s eszerint szervezi meg és éli le az életét.” (Timandrosz és Eleandrosz párbeszéde, in: G.L. Rövid erkölcsi írások, Bp. 1998. [[Ördögh Éva]] fordítása)'' Leopardi történelmi pesszimizmusa tehát az antik és modern ellentétpár mentén formálódik, amelynek alapja a képzelet világának elgyengülése. A képzelet korának hanyatlása egyben az erős interakciókat hordozó társadalmak ''(societá stretta)'' lassú bomlásának is a kezdetét jelentik. A végpont a túlbúrjánzó civilizáció ''(civiltá eccessa)'', amelyben minden a gazdaságosság és a rideg számítás alá esik. Leopardi világossá teszi, hogy az ember számára nincs élet a modern társadalmon túl, ha a modern kizárólag a számító ész diadalával azonos.
=== Ahriman igézetében ([[1820]] - [[1830]]) ===
=== Az utolsó évek üzenete ([[1830]] - [[1837]]) ===
Azonban nem véletlen, hogy Leopardi soha nem írta meg Ahriman dicséretét. Kritikusai arra figyelmeztetnek, hogy 1827-től gondolkodását egy sajátos kettősség jellemzi, amely a [[Plotinosz]] és [[Porfüriosz]] párbeszédének megírása után jelent meg. Ez a dialógus nyílt szakítást hozott a belenyugvást és a történelmi szükségszerűség elfogadását hirdető sztoikus etikával szemben (az öngyilkosságról elmélkedve a baráti kapcsolatok fontosságához jut el, vagy a kegyetlen természettel szemben az emberi összefogás és társas élet morális felmagasztalásához). S bár Leopardi generikus pesszimizmusán aligha változtat is valamit, mégis mindinkább egy konstruktív erkölcsi magatartás felvállalására törekszik. Ez lesz a '''szolidaritás etikája''', amely a ''Ginestra'' központi témáját alkotva egyben Leopardi erkölcsi testamentumaként is felfogható. A végső üzenet az emberi közösség összefogásának vágya, amely egyugyan a természetettermészettel figyelembeszemben, vevőde racionálisa gondolkodástermészetért menténtörténik. kelleneKétségtelen, hogy létrejöjjön. Leopardi számára azonban a természet még nem igazán a párbeszéd, hanem az emberrel folytatott (az ember részéről heroikus) küzdelem résztvevőjeként maradt meg, de tudatában van, hogy a felvilágosodás természetet leigázó programja is csődöt mondott. Mindenesetre Leopardi soha nem tagadta meg az univerzumtól annak örök jogát, hogy titok maradjon az ember számára. ''Arcano è tutto/ Fuor che il nostro dolor.'' ("Minden titokzatos, fájdalmunkat kivéve.") A "titok" költészetének egyik lényeges és szervező eleme, aholmarad -mindvégig. heideggeriEnnek nyelvenis szólvaköszönhető, -hogy aambivalensen lét rejtve marad: ezért szólbeszél a természetről ambivalensen, hol úgy, mint az illúziók adományozójáról, hol mint gyermekeinek kegyetlen mostohájáról.
Leopardi értékelése még ma sem teljesen egyértelmű: a betegsége inspirálta nihilizmusára való hivatkozással vagy gondolkodóként vagy költőként tesziktették félre. [[Nicola Abbagnano]] is joggal észrevételezte, hogy Leopardi műveinek valójában nem volt túlságosan nagy sikere az olasz irodalmi kritikában. Indokolatlanul túlhangsúlyozott negatív vonásai éppen azt a szabadságot vették el tőle, amely ''"az ember számára lehetővé teszi a méltóságát alkotó heroikus erényeket, amelynek példáját az ókoriakban, hanyatlását pedig a modern emberben látja."'' (Abbagnano)
== Költészetének néhány sajátossága ==
|
