Főmenü megnyitása

Módosítások

 
=== Ahriman igézetében ([[1820]] - [[1830]]) ===
Idővel Leopardi úgy gondolja, hogy az egyének antiszociális és egoista magatartása mindenekelőtt nem erkölcsi romlottságuk okán áll elő, hanem a természet és az értelem ellentéteként, magát az egész létezést jellemzi. Eljut az egyénia boldogtalanság ontológiai magyarázatához, vagyis ahhoz a [[Schopenhauer]] által már fajdalmasan jelzett tényhez, hogy nem az egzisztálás van az egzisztenciáért, hanem éppen fordítva, az egzisztenciaegyedi vanlétezők vannak a létezésért. Ez egy önfelemésztő folyamat, amely az egyedi teremtmények folytonos elpusztítása és teremtése révén tartja fenn magát. A végeredmény,mindenség hogyalapja mindennek az alapjatehát a rossz, amelyhiszen a pusztítás révén tartja fenn a létezést. A dolgoklétezés csak a fájdalompusztítás és az unalom (semmi)révén közötttartható mozoghatnakfönn. A természettel kapcsolatban Leopardi álláspontja kettős: egyrészről ő maga minden illúziónak és szépségnek a forrása, másrészről ő a legfőbb gonosz megtestesülése. Élete vége felé mindinkább a természetet és nem az embert teszi felelőssé ea gyötrelmes létezésért. ''„Filozófiám mindenben a természetet teszi felelőssé és teljesen felmenti az embereket, és a gyűlöletet vagy a könnyeket egy magasabb elv, a létezők valamennyi bajának okozója ellen fordítja.”'' (Zibaldone)'' Ez a ''„csúf és gonosz”'' hatalom a természet, amelyet a perzsák ősi vallása egyik istenének nevével [[Ahriman]]nak neveznevezett el. Leopardi egy 1833-as költemény vázlatában, amelyben a gonoszság istenéhez fordul, bevallja: ''„életemben én voltam a te legnagyobb prédikátorod, vallásodnak apostola.” (Ad Arimane, 1833).''
 
=== Az utolsó évek üzenete ([[1830]] - [[1837]]) ===
19

szerkesztés