„Octopoda” változatai közötti eltérés

| phylum = [[Puhatestűek]] (''Mollusca'')

| classis = [[Fejlábúak]] (''Cephalopoda'')

| superordo = [[Nyolckarú polipok]]

Az Octopoda [[faj]]ok között is nagy méretbeli különbségek vannak, ezek azonban korántsem akkorák, mint amilyenekkel a [[Tízkarú polipok|Decapodák]] körében találkozhatunk. A legnagyobb Octopodák teljes hossza mintegy 6 méter, a legkisebbek pedig alig pár centiméter hosszúak. Az Octopodák - szemben a Decapodákkal - mindig zömök [[test (biológia)|testűek]], zsák formájúak. Karjaik olykor igen hosszúak is lehetnek (elérhetik az 5 méteres hosszúságot), és rendszerint sokkal mozgékonyabbak, mint a Decapodáké. Az Octopoda név fejezi ki, hogy nyolc karjuk van. Egyes [[nem (rendszertan)|nemeknél]] megtalálható a karok közötti bőrlebeny, vitorla (''velum''). Jellegzetesek az Octopodák [[tapadókorongok|tapadókorongjai]] is, ugyanis mindig széles alappal ülnek a karokon, tehát egyetlen fajuknak sincs nyeles tapadókorongja, de fogazott gyűrű sem található külső peremükön. Ezért mindennemű sima tárgyhoz rendkívüli erővel tud tapadni. A Decapodákra oly jellemző úszókat az Octopodák körében csak a legősibb képviselőiken találunk, legtöbb csoportjuk körében már nincs testuszony.

Feltűnő jellegzetességük, hogy testükhöz képest hosszú karjaikat bőrlebeny köti össze, ezért kartölcsérük nagy méretű. A kicsiny, teljes hosszúság egyharmadánál is rövidebb test hátul kúpszerűen kihegyesedő vagy lekerekedő. A tölcsér kicsiny, ezért az úszásukat nem is segíti hatásosan. Úszóik azonban szélesek, így ezekkel jól tudnak úszni. Nyilvánvaló tehát, hogy helyváltoztatásukban a kartölcsér játssza az igazi szerepet, ha az állat azt kinyitja, majd utána nagy erővel összecsukja, a karok közül kiáramló [[víz]] taszítja az állatot, és így a medúzához hasonló mozgás jön létre. Legismertebb fajuk a ''[[Cirrothauma murrayi]]''. Ezt az állatot sokat emlegetik, mert ez az egyetlen eddig ismert polip, amely úgy alkalmazkodott a mélytengeri élethez, hogy szemei megdöbbentő módon elcsökevényesedtek, tehát az állat vakká vált. A karok igen érdekes alkatúak. A karok tövétől a hegyéig két sorban álló cirruszok mellett egy sorban elhelyezkedő tapadókorongok is ülnek. Orsó alakú nyúlványai mindegyikében egy-egy sajátos világítószervnek tartható test van. A 8 kar mindegyikén 36 lámpás található. A ''[[Cirroteuthis]]'' nem fajainak kartölcsérei rendszerint még nagyobbak, mint a ''[[Cirrothauma]]'' fajoké. Kartölcsérjük a félig kinyitott esernyőhöz hasonlít. Néhány fajuk a legkülönbözőbb [[tengerek]]ben él.

Az ''[[Opishoteuthidae]]'' család képviselőinek ugyancsak különös alakjuk van. Laposak, és maga a test is csak kis dudorként emelkedik ki a palacsintaszerűen lelapult kis korongból. Ez a különös forma úgy jött létre, hogy az előbb tárgyalt fajok, ezzel a testtartással az aljzathoz simultak. Felülről nézve a korong közepén a kicsiny, boltozatszerűen kiemelkedő testet, illetve a fejet és rajta lévő egy szempárt láthatjuk.

Legtöbb fajuk a partok közelében él és inkább jár és mászik, mintsem úszik. Általában a sziklák üregeiben és hasadékaiban tartózkodnak és onnan leselkednek zsákmányukra. Jóllehet bármely irányban tudnak mászni, mégis leginkább oldal felé szeretnek mozogni. Mozgás közben kinyújtják a lábaikat, fejüket felemelik, törzsüket valamelyest a negyedik karpárra döntik, tölcsérük nyílását pedig az egyik oldalra hajlítják. Oldalvást főképpen a két középső karpár segítségével mozognak, ellenben alsó és felső karjaikat csak éppen mellékesen használják úgy, ahogyan a terep éppen megköveteli. Ilyen módon meglehetősen gyorsan tudnak a vízbe be- és abból kijárni a búvóhelyükről. De mozgásuk részleteiben fajok szerint tetemesen eltérő. Maguktól nagyon ritkán hagyják el a vizet, azonban egyes fajok hosszabb ideig el tudnak élni a szárazon is. Ösztönük, melynek segítségével vissza tudnak találni a tengerbe, ha egy darabon elviszik őket a parttól befelé, csodálatraméltó, mert anélkül, hogy a vizet látnák, kőgátakon keresztül egyenes irányban mennek afelé. A [[Földközi-tenger]] partján még ma is azzal a névvel jelölik, amelyet még a régi görögök és rómaiak adtak nekik; a pulp, polpo, poulpe név mind a görög „polypus” szó származéka, amely soklábút jelent. Ezek a nemek - a [[Polypus]] (''régebben Octopus'') és [[Moschites]] (''régebben Eledone'') - alkotják az első családjuknak, a [[polipfélék]]nek (''Polypidae'') a zömét. A Octopida nem valamennyi tagjának a törzse zacskó alakú, gömbölyded s nagyon hosszú karjaik belső oldalát két sorban elhelyezkedő szívókorongok borítják. A nem leggyakoribb, legmesszebb elterjedt faja a ''[[közönséges polip]]'' (''Octopus vulgaris''). Színe nyugodt állapotban szürke, de ez a szín, ha az állat izgalomba jön, barnás, vöröses, sárgás, kékes, zöldes árnyalatúvá lesz, és ezek a színek mintegy végigfolynak a testén; szinte szó szerint lehet alkalmazni azt a kifejezést, hogy elönti az epe, ami különösen akkor alkalmazható rá, ha kékes vagy zöldes árnyalat ömlik el rajta. Teste egész felső oldalát sűrű, finom szemölcsök borítják. A [[Földközi-tenger]]ben otthon van mindenütt, de sokkal messzebb is elterjedt, mert előfordul az [[Atlanti-óceán]] partjai mentén is mindenütt, azután a [[Vörös-tenger]]ben, a kelet- és nyugatindiai szigetvilágban, [[Japán]] partjain és a [[Csendes-óceán]] déli részeiben is.

**''O. araneoides''

**''O. areolatus''

**[[Ausztrál polip]] (''O. australis'')

**''O. berrima''

* Debelius, H.; Norman, M.: ''Cephalopods: a world guide'', Ikan-Unterwasserarchhiv, FrankurtFrankfurt am Main (2000).