„Giacomo Leopardi” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a szöveg stilizálása |
infobox csere íróra, képek be és jegyzethez rendelt linkek sablonba illesztése |
||
1. sor:
{{
|név=Giacomo Leopardi
|kép=leopardi.jpg
|
|született_idő
|
|elhunyt_idő
|elhunyt_hely
|nemzetiség = olasz
|szülei = Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici
|írói álnév =
|műfaj =
|irányzat =
|periódus =
|első mű =
|fő mű =
|kiadó =
|díjak =
|behatás =
|kihatás =
|aláírás =
|megjegyzés =
}}
'''Giacomo Leopardi''' ([[Olaszország]], [[Recanati]], [[1798]]. [[június 29.]] – [[Nápoly]], [[1837]]. [[június 14.]]) az egyik legnagyobb olasz költő és gondolkodó, vagy ahogy egyesek nevezik, ''filozófus-költők'' egyike.
== Élete ==
18 ⟶ 32 sor:
Első szonettje még 1809-ből való, amelyet aztán folyamatosan követtek az újabb kísérletek. [[1812]]-ben tragédiát ír ''Pompeiusz Egyiptomban'' címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a ''Csillagászat történetét ''(Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de [[1818]]-tól kezdve egyre határozottabban lelkesedett a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyta a szigorú filológiai kutatásokat. Az [[Aeneis]] második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában meg is jelent, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön [[Vincenzo Monti]]val és [[Pietro Giordani]]val és az utóbbival intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben érte az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít ''(Diario d'amore)''. Ugyanebben az évben kezdte meg a ''[[Zibaldone]] (Jegyzetfüzet)'' írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (ezt 1832-ig vezette).
[[1819]]-től egészségi állapota hírtelen megrommlott olyannyira, hogy tanulmányait is fel kellett adnia. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írta egyik levelében –, s a költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett (szembetegsége miatt hosszú tétlenségre volt ítélve), melynek következtében erősödött meg végtelen pesszimizmusa. Az 1819-1821-es évek termékenyek költészetét illetően: sok verset írt, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg. [[1822]]-ben nagy reményekkel [[Róma]] városába ment (első útja volt Recanatin túl), de csalódnia kellett. A város egésze taszította: egyetlen vigasza [[Torquato Tasso]] síremlékének megtekintése és a filológus [[Angelo Mai]] barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg ([[Barthold Georg Niebuhr]], [[Christian Charles Josias von Bunsen
[[1823]]-ban visszatért Recanatiba az ekkor már ismert költő. A következő évben fogott neki az ''[[Operette morali]] (Rövid erkölcsi írások)'' megírásának. Mind témáival, mind hangvételével ([[Lukianosz]] stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezte őket) és komikus-ironikus hangjával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. 1825-ben Leopardi [[Milánó]]ba utazott, majd [[Bologna]] volt a következő úti cél azért, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat. Irodalmi szalonokat (pl. Vieusseux) látogatott és nyelvórákat adott. Bolognában egyébként különösen jól érezte magát. 1827 júniusában [[Firenze|Firenzébe]] költözött, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg [[Alessandro Manzoni]]val, de eltérő személyiségük miatt nem értették meg egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája.
1828-ban, rövid, de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a [[Canti]]-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának (''"tizenhat hónap éjszaka"''). 1830-ban ismét Firenzébe ment, ahol egy irodalmi pályázaton részt vett az ''Operette morali''-val. Az eredmény teljes kudarc volt. Leopardi előszeretettel túlozza el ezen évek magányosságát és kitaszítottságát, pedig barátaitól sok támogatást és tiszteletet kapott. Bunsen például állást kínált neki a berlini egyetemen (görög filozófia tanára), ahol már rajongva várták a költő érkezését. Egészségi állapotára hivatkozva azonban elutasította a felkérést. Később a vatikáni könyvtár élére szerették volna bejuttatni, de nyílt ateizmusa miatt nem nézték őt jó szemmel az egyházi körökben. Firenzében ismerkedett meg a [[Nápoly]]ból száműzött [[Antonio Ranieri]]vel, akivel mély barátság fűzte később össze. Utolsó éveiben Ranieri és húga, Paolina gondoskodott a költőről.
[[Fájl:Giacomoleopardi1837.jpg|bélyegkép|jobbra|Leopardi halálos ágyán 1837-ben]]
1831 áprilisában, a Piatti Kiadónál, megjelent a ''Canti''. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem állandóan sötétségben volt kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Leopardi Nápoly kulturális világába sem tudott beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődött. Apja rendszeresen küldött anyagi támogatást neki és Leopardi mindvégig mély szeretet tanúsított iránta. Harmincnyolc évesen halt meg [[hydropsia]] következtében. A városban ekkor hatalmas kolerajárvány dúlt, de ennek következményeit sikerült a várostól távoli birtokon elkerülnie. Mindenesetre Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét, a szigorú rendszabályok ellenére, ne egy jeltelen tömegsírba hantolják el.
Giacomo húga ezt jegyezte be a Leopardi család évkönyvébe: ''"1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső
== Leopardi gondolkodói fejlődése ==
Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen, sőt az utóbbi időben filológiai munkásságának is egyre nagyobb figyelmet szentelnek. Tény, hogy számos írásában, mint [[filozófus]] nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek vagy a természet mibenléte, a vallás problémái és az erkölcs szerepe, bár ezeket soha nem rendezte a korszak filozófiai elvárása szerinti szisztematikus művekké. Leopardi "rendszertelensége" azonban csak látszólagos: műveit precíz logika, de lagalább olyan mértékű költői érzékenység fogja át, amelyben egymásba folyik a képzelet és a rideg értelem világa, ahol egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Az értelem leleplezte végesség és a képzeletben otthonra lelő végtelen drámája adja Leopardi költő és gondolkodói mivoltának páratlan súlyát. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa is éppen ezt a drámai szembenállást mutatja meg műveinek alapjában. Törekvése, hogy a filozófia és a költészet nyelve ismét egymásra találjon.
Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a [[Francesco De Sanctis]]tól [[Benedetto Croce]]ig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben [[Giovanni Gentile]] vagy [[Adriano Tilgher]] autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat. Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. [[Emanuele Severino]], jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: ''"Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."''<ref>
A [[második világháború]] utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg [[stilisztika]]i kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppenhogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”<ref>
=== A korai évek (1798-1816) ===
51 ⟶ 67 sor:
=== Az utolsó évek üzenete ([[1830]] - [[1837]]) ===
[[Fájl:Leopardi Opere Napoli 1835.jpg|bélyegkép|250px|Leopardi még életében kiadott munkáinak utolsó kiadása, Napoly 1835.]]
Azonban nem véletlen, hogy Leopardi soha nem írta meg Ahriman dicséretét. Kritikusai arra figyelmeztetnek, hogy 1827-től gondolkodását egy sajátos kettősség jellemezte, amely a [[Plotinosz]] és [[Porfüriosz]] párbeszédének megírása után jelent meg. Ez a dialógus nyílt szakítást hozott a belenyugvást és a történelmi szükségszerűség elfogadását hirdető sztoikus etikával szemben (az öngyilkosságról elmélkedve a baráti kapcsolatok fontosságához jut el, vagy a kegyetlen természettel szemben az emberi összefogás és társas élet morális felmagasztalásához). S bár Leopardi generikus pesszimizmusán aligha változtatott is valamit, sőt annak hátterében, mindinkább egy konstruktív erkölcsi magatartás felvállalására törekedett. Ez lett a ''szolidaritás etikája'', amely a ''Ginestra'' központi témáját alkotva egyben Leopardi erkölcsi testamentumaként is felfogható. A végső üzenet az emberi közösség összefogásának vágya, amely ugyan a természettel szemben, de végeredményben a természetért magáért történik. Mindenesetre Leopardi soha nem tagadta meg az univerzumtól, a természettől annak jogát, hogy titok maradjon és maradhasson az ember számára. ''"Arcano è tutto | Fuor che il nostro dolor."'' (Minden titokzatos, fájdalmunkat kivéve.) A "titok" költészetének egyik lényeges és szervező eleme maradt mindvégig. Ennek is köszönhető, hogy a természetről való beszéde ellentétes vélemenyeket fűz egybe (ahogy a természeti folyamatokat is ellentétek alkotják), hol úgy, mint az illúziók adományozójáról, hol mint gyermekeinek kegyetlen mostohájáról.
| |||