„Boszorkányüldözés” változatai közötti eltérés

→‎A 15–18. századi európai boszorkányüldözések: domonkos rendi, domonkosrendi --> Domonkos-rendi
(→‎A 15–18. századi európai boszorkányüldözések: domonkos rendi, domonkosrendi --> Domonkos-rendi)
[[1484]]-ben [[VIII. Ince]] pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembefordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.
A bulla kiadását követően, [[1486]]-ban két német [[domonkos Domonkos-rend]]i szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger ''[[Malleus maleficarum]]'' („Boszorkányok pörölye”) címmel boszorkányellenes könyvet adott ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére.
 
[[Fájl:William Powell Frith The Witch Trial.jpg|bélyegkép|jobbra|350px|William Powell Frith: A boszorkányper]]
A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes [[kereszténység|keresztény]] nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek stb. voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (például [[bába]]asszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy [[füvesasszony]]ok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették.
 
Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendiDomonkos-rendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban [[jezsuita]] szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). Az első bátor hangot a [[reneszánsz]] bölcselő, [[Heinrich Cornelius Agrippa|Cornelius Agrippa]], illetve tanítványa, a [[Református egyház|kálvinista]] Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: ''De praestigiis daemonum,'' azaz ''A démonok szemfényvesztései).'' Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, [[Düsseldorf]]ból. [[Anton Praetorius]] megfogalmazta 1602-ban a boszorkányőrület és a kínzások ellen írott könyvét „Gründlicher Bericht von Zauberey und Zauberern“ (Részletes tanulmány varázslatokról és varázslókról) címmel. Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a ''Cautio criminalis'' című akkori „bestsellerben” írta meg – amit csak névtelenül mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más [[protestáns]] teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen (például [[Balthasar Bekker]]: ''Az elvarázsolt világ'' című írásában).
 
Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.