„Boszorkányüldözés” változatai közötti eltérés

A bulla kiadását követően, [[1486]]-ban két német [[domonkos Domonkos-rend]]i szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger ''[[Malleus maleficarum]]'' („Boszorkányok pörölye”) címmel boszorkányellenes könyvet adott ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére.

Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendiDomonkos-rendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban [[jezsuita]] szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). Az első bátor hangot a [[reneszánsz]] bölcselő, [[Heinrich Cornelius Agrippa|Cornelius Agrippa]], illetve tanítványa, a [[Református egyház|kálvinista]] Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: ''De praestigiis daemonum,'' azaz ''A démonok szemfényvesztései).'' Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, [[Düsseldorf]]ból. [[Anton Praetorius]] megfogalmazta 1602-ban a boszorkányőrület és a kínzások ellen írott könyvét „Gründlicher Bericht von Zauberey und Zauberern“ (Részletes tanulmány varázslatokról és varázslókról) címmel. Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a ''Cautio criminalis'' című akkori „bestsellerben” írta meg – amit csak névtelenül mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más [[protestáns]] teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen (például [[Balthasar Bekker]]: ''Az elvarázsolt világ'' című írásában).