„Marathóni csata” változatai közötti eltérés

Athén egymagában szállt szembe a perzsákkal, Spárta – csakúgy, mint Milétosz segélykérésekor – kifogással válaszoltélt, ezúttal vallásival: holdtölte előtt nem szállhattak harcba. Marathónnál a hadvezetés csodája történt, melyet a görög sportszellem – azaz a nehézfegyverzetű hopliták fáradhatatlansága – támogatott. A csata lefolyását legalább két verzióban lehet rekonstruálni.

Az ismertebb szerint a görögök támadtak, az úgynevezett „beroppanó alakzatban” az épp (újra) behajózó perzsa lovasságra. Ez a taktika a hadicselek iskolapéldája, s bár az ókor óta rengeteg alkalommal bevetették, ritkán maradt hatástalan. A görögök egyenes arcvonalának közepe hamar meghátrált, s a perzsák benyomultak a keletkező horpadásba, mely gyorsan félkörré és egész körré alakult át. A perzsák ketté akarták vágni a görögök seregét, ehelyett az elbizakodott gyalogságotgyalogságukat teljesen bekerítették a szárnyakról. A perzsák legnagyobb része holtan maradt Marathón mezején. Ugyanennek a felállásnak egy másik lehetséges értelmezése szerint Miltiádész éppen azért szándékosan vékonyította el arcvonala közepét, mert észrevette, hogy a perzsa hadrendben középen vannak a legjobb alakulatok, azaz ily módon remélte a legkevesebblegkisebb emberveszteséget, a bekerítés pedig a csata lefolyásából következett, nem pedig tervezett módon.

A köztudatba a fentebb vázolt menet ment át, de valójában nagy a bizonytalanság e téren. [[Hérodotosz]] előzményképp mindössze annyit közölt, hogy a perzsa lovasság nem volt a helyén, azaz a görög gyalogság valójában csak a perzsa gyalogsággal állt szemben, nem a teljes perzsa „összfegyvernemi” hadsereggel. Ez azEnnek a körülmény, melynekkörülménynek valódi oka teljesen ismeretlen. Lehet, hogy még nem foglalták el hadállásaikat, de sokkal inkább elképzelhető, hogy megunván az immár nyolc napos várakozást, valóban megkezdték a behajózást, hogy ha már Miltiádész napok óta nem mozdult a hopliták phalanxával, máshol próbáljanak partra szállni, közelebb Athénhoz. De mivel a görög sereg egyes források szerint hajnalban támadott, még az is lehet, hogy éppen itatni voltak. Ezt erősíti meg az a tudósítás, hogy a perzsa lovasság bevethető része elakadt az északi mocsarakban. Annyi bizonyos, hogy a perzsa főerőt jelentő lovasság ''egyáltalán nem került bevetésre''. A hajókapacitásokból, hadtáplehetőségekből számítható perzsa haderő körülbelül {{szám|20000}} főre tehető, és ha ebből levonjuk a lovasság létszámát, körülbelül 10-{{szám|11000}} fős gyalogsági haderőt kapunk, mely végül a görögökkel szembeszállt. Hérodotosz adata ({{szám|100000}} gyalogos és 9000 lovas) erősen túlzó, amit az is mutat, hogy szintén Hérodotosz szerint 6400 perzsa maradt a csatatéren - ettől egy százezres sereg nem menekül a tengerbe. A reálisabb adat alapján azonban ez a 6400 áldozat a partra szálltaknak több mint fele, vagyis számottevő veszteség.

A perzsák részéről valamilyen akadályoztatás feltételezése szinte adja magát abból a tényből következően, hogy Miltiádész óriási kockázatot vállalt a támadással: egyfelől mindenki tudta, hogy bosszúra szomjazik, tehát ha kudarcot vall, mindenki az ő bosszúvágyát okolja majd, másfelől pedig másnapra várták a spártaiak megérkezését, tehát vereség esetén még a felesleges türelmetlenség és dicsvágy gyanúja is rávetülhetett volna. Miltiádész ezen okokból kifolyólag biztosan nem vállalt volna felesleges kockázatot, tehát a taktika és az időpont megválasztása nem lehetett véletlenszerű!

A csata kapcsán tehát a perzsák számbeli fölényéről nemigen beszélhetünk, hiszen a görögök is képesek voltak mintegy {{szám|12000}} főt kiállítani. (Kilencezer athéni és 1000 plataiai hoplita, összesen tízezer nehézfegyverzetű, valamint mintegy kétezer gymnoi, azaz könnyűfegyverzetű gyalogos.) A közelharchoz nem szokott, könnyűfegyverzetű perzsa gyalogság pedig mind kiképzésben, fegyverzetben, mind tényleges harcértékben lényegesen „alulmúlta” a hoplitákat, sőt a görög kisegítő könnyűfegyverzetű gyalogságot is. A lovasság támogatása nélkül gyakorlatilag tehetetlenek voltak a jól képzett, és jobban felfegyverzett és -vértezett görögökkel szemben. Miltiádész hadvezéri zsenije az időhúzó taktikában – volt idege-türelme kivárni a lovasság bevethetetlenségét –, és ami a phalanxtól szokatlan rohamozásban mutatkozott meg. A perzsáknak így egyszerűen nem volt módjuk, idejük, alkalmuk arra, hogy hajítódárdáikathajítódárdájukat és íjaikatíjukat megfelelően kihasználjákhasználják - azAz elesett 192 görög nagyobb része - minden bizonnyal - még a rohamozás közben kapott sebet. A perzsa távolfegyvereknek a hoplita roham alatt legfeljebb egy „sortűznyi” idejük volt. Amikorra a két sereg közvetlen kontaktusba (azaz „harcérintkezésbe”, azaz közelharcba) került, a perzsáknak fikarcnyi esélyük sem maradt. Miltiádész stratégiája az erőviszonyokat a görögök javára változtatta meg, taktikájában pedig kihasználta a hopliták adottságait - győzelme ennek tudható be. A „sportszellem” a teljes fegyverzetben és vértben rohamozó hoplitákat segítette erőfeszítéseikben, ahogyan a [[pánhellén játékok]]on [[i. e. 520]]-ban bevezetett [[fegyveres futás]] is mutatja.