„Tanizaki Dzsunicsiró” változatai közötti eltérés

Tanizaki hírneve akkor kapott igazán szárnyra, amikor az [[1923-as nagy kantói földrengés|1923-as tokiói földrengés]] után [[Kiotó]]ba költözött. Tokió történelmi épületeinek és városrészeinek megsemmisülése egyszer s mindenkorra megváltoztatta érdeklődését, s a Nyugattól és a modernitástól a japán esztétika és kultúra, különösen [[Oszaka]], [[Kóbe]] és Kiotó kultúrája felé fordult. A földrengés után írott első (s egyben első sikeres) regénye, a ''Csidzsin no ai'' („Egy bolond szerelme”, 1924–25) tragikomikus elemzése a származásnak, a szexuális megszállottságnak és a kulturális identitásnak. Oszakai dialektusban írta ''Mandzsi'' („Futóhomok”, 1928–29) című regényét, amelyben egyebek közt a [[leszbikusság]] témáját tárgyalja. Következő regénye, ''Aki a keserűfüvet szereti'' (''Tade kuu musi'', 1929) azt ábrázolja, hogyan talál fokozatosan magára egy Oszaka mellett élő tokiói férfi a nyugati típusú modernizálódás és a japán hagyomány között. A ''Josinokuzu'' („Nyílgyökér”, 1931) a [[bunraku]], [[kabuki]] és más tradicionális formák közepette az európai [[Narrátor|többszörös narráció]] technikájával kísérletezik. Hasonló próbálkozások fedezhetők fel az ''Asikari''-ban („A nádvágó”, 1932), a ''Sunkinsó''-ban („Sunkin portréja”, 1933) és sok más művében is, amelyekben a hagyományos esztétikák Tanizaki megszokott rögeszméivel elegyednek.