„A Dél-afrikai Köztársaság történelme” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
 
konszerneket. Az 1880-as években a britek meghódították ''Grikvalandot, Transkeit, Pondolandot'' és ''Tembulandot'', majd dél-afrikai gyarmataik határainak megerősítése után a fekete lakosságot rezervátumokba szorították vissza. 1890-96 között a brit bankok és pénzügyi társaságok megbízásából [[Cecil Rhodes]] volt Fokföld miniszterelnöke, aki megalapította a Brit Dél-afrikai Társaságot. A
társaság megbízásából 1895-ben ''Jameson'' vezetésével kalandorok egy csapata megtámadta Transvaalt („Jameson Raid”) , de szétverték őket. Ez az esemény is része volt az afrikai hegemóniára törekvő brit politikának, ami végül is a nagy véráldozatokat követelő [[második búr háború]]hoz vezetett (1899-1902). A háború kirobbantására az adott okot, hogy a Transvaalba bevándorolt brit állampolgárok teljes polgárjogot követeltek maguknak. Nagy-Britannia támogatta jogigényüket, mert érdekeltségei fűződtek az aranybányák kitermeléséhez. A háború elején 1899-ben Nagy-Britannia sorozatban megalázó vereségeket szenvedett. A Brit Birodalom emberfölényének és korlátlan erőforrásainak hatása azonban hamarosan megmutatkozott. A fordulat a háborúban 1900 januárjában következett be. A brit csapatok 100 000 katonája már partra szállt, 30 000 úton volt, és még további 30 000 várt behajózásra. Ezzel szemben a két búr köztársaságban 47 000 transvaali, 4500 idegen, 10 000 uitlandi, 27 500 oranjei és 7000 felkelő állt fegyverben. A britek a harcokban új haditechnikát és taktikát is bevetettek (gyorstüzelő fegyverek, drótakadályok, lövészárkok). A búrok fővárosai – [[Bloemfontein]], majd Pretoria – rövidesen elestek. Néhány ezer makacsul ellenálló búr („bittereinders”) gerillaháborúba kezdett, amely két esztendeig húzódott, a háborút lezáró '''vereenigingi békét''' 1902 májusában kötötték meg. A háborúban a civil lakosságot az angolok [[koncentrációs tábor]]okat hoztak létre, azzal az ürüggyel, hogy máskülönben éhen vesznének. A táborokban járványok törtek ki és több mint 40000 ember lelte halálát, fehérek és feketék egyformán. A britek mindazonáltal végül is nagyvonalúnak bizonyultak a békekötésben: vállalták, hogy anyagilag kárpótolják a búrokat, és szavatolták politikai szabadságjogaikat. A legyőzött búr köztársaságok brit gyarmatokká lettek, melynek eredményeként a '''Dél-Afrikaiafrikai Unióban''' egyesítették Fokföld, Natal, Oranje és Transvaal tartományokat. 1910. május 10-én kiáltották ki az új brit autonóm domíniumot.
 
== Az első politikai szerveződések és a faji elkülönítés kezdetei ==
 
A Dél-Afrikaiafrikai Unió létrejöttével a feketéket – a Fokföld kivételével, ahol korlátozott szavazati joggal rendelkeztek – teljesen kirekesztették a kormányzásból. Az indiaiak az ígért teljes egyenjogúságot a szerződésben kikötött idő leteltével sem kapták meg. Így fokozatosan szervezett formát öltött a színes bőrű lakosság ellenállása. Itt indult 1893-ban [[Mohandász Karamcsand Gandhi|Mahátma Gandhi]] politikai pályafutása, aki 1894-ben megalapította a ''Natal Indiai Kongresszusa'' nevű politikai s társadalmi szervezetet, majd 1906 és 1913 között passzív ellenállást szervezett az indiaiakat sújtó korlátozó törvények ellen. 1906-ban robbant ki a zuluk utolsó fegyveres felkelése, a ''bambata-felkelés'', melynek közvetlen kiváltó oka a fejadó bevezetése volt. 1911-től sok törvény született a faji megkülönböztetésre: pl. a nem fehéreket kizárták a kvalifikált munkákból; 1913-tól törvény tiltotta, hogy afrikaiak a rezervátumokon kívül földtulajdonnal rendelkezzenek. A feketéket szegregáló intézkedések ellen jött létre 1912-ben az első nagy tömegeket mozgósítani képes fekete-afrikai politikai szervezet, az [[Afrikai Nemzeti Kongresszus]] (ANC). Az afrikai lakosság széles rétegeit egyesítette a Clements Kadalie vezetésével 1919-ben alakult Ipari és Kereskedelmi Dolgozók
[[Fájl:BoerGenerals.jpg|right|250px|thumb|Búr tábornokok tanácskoznak]]
Szövetsége elnevezésű szakszervezeti központ (Industrial and Commercial Workers’ Union of Africa; ICU), amely az első években a parasztok sztrájkjait és akcióit is szervezte. A Dél-Afrikaiafrikai Munkáspárton belül, mely párt a fehér lakosság szegényebb rétegeiből alakult, jött létre 1915-ben az Internacionalista Szocialista Liga, amely fellépett az [[első világháború]] ellen és nem rasszista alapelveket követett.
 
1914-ben néhai búr tisztek és vezetők [[búr felkelés|felkelést robbantottak ki]], abban bízva, hogy a németek ellen is harcoló brit és gyarmati csapatoknak nem lesz módjuk fellépni ellenük. Kiáltványukban a búr függetlenség visszaállítását követelték, de nem különválasztva Oranje és Transvaal államokra, hanem egy egységes [[Dél-Afrikai Köztársaság (1914–1915)|dél-afrikai búr köztársaságban]]. A felkelést fél éven belül leverték.
 
A búrok háborús vezetői – „a tábornokok” – közül többen a politikai élet előterébe kerültek a békekötés után. A Nagy-Britanniával való kibékülést propagáló Dél-Afrikaiafrikai Párt [[Louis Botha]] (1910–19) és [[Jan Christian Smuts]] (1919–24 és 1939–48) személyében két olyan búr miniszterelnököt adott, akik tábornokként vettek részt az angol–búr háborúban és a búrok között nagy népszerűségnek örvendtek és akiket az angolok is nagyra tartottak.
1914-ben [[J. Herzog]] alapította a búr Nemzeti Pártot, amely a brit hatalmi struktúrával szemben lépett fel.
 
[[Fájl:Albert Lutuli (458603639).jpg|right|300px|thumb|Albert Luthuli szobra]]
bőrűek a városokban külön-külön területeken lakjanak, rendszerint úgy, hogy a fehérek zöldövezeti negyedben laktak, míg a feketéket és a színes bőrűeket városszéli körzetekbe telepítették ki. A „beáramlást szabályozó” rendszer intézkedései szerint a városban lakó feketéknek útlevélhez hasonló dokumentumot kellett magukkal hordaniuk, amivel igazolták, hogy jogosan tartózkodnak az elkülönített területen. A törvény nem ismerte el a feketék szakszervezeteit, tagjaiknak megtiltották a szervezett tárgyalásokon való részvételt, és megvonták tőlük a sztrájkjogot is. Az ANC eleinte passzív ellenállást hirdetett, ezt azonban a kormányzat erőszakkal elnyomta. Az [[Albert Luthuli]] (1960-ban Nobel-békedíjas) által vezetett ANC-ből 1959-ben kivált a [[Pánafrikai Kongresszus]] (PAC) , melynek [[Robert Sobukwe]] volt a vezetője. A PAC erőszakmentes akciója a fekete-afrikaiakat megkülönböztető útlevéltörvény ellen 1960. március 21-én [[Sharpeville]]-ben vérengzéshez vezetett, melynek során a rendőrség 67 embert ölt meg. Nem sokkal ezután, 1960. április 18-án betiltották az ANC-t és a PAC-t.
A Dél-Afrikaiafrikai Unió az ötvenes években beruházásokkal és intenzív iparfejlesztéssel erőteljes térhódításba kezdett az [[Egyesült Nemzetek Szervezete|ENSZ]] gyámsági területeként dél-afrikai közigazgatás alatt meghagyott [[Namíbia|Délnyugat-Afrikában]], [[Zimbabwe|Rhodesiában]] és [[Malawi|Nyaszaföld]]ön, s formálisan is törekedett a brit protektorátus alatt álló [[Lesotho|Basutóföld]], [[Szváziföld]] és [[Botswana|Becsuánaföld]] annektálására.
 
== A Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság létrejötte és a [[bantusztán]]ok politikája ==
 
[[Fájl:Homelands.png|right|300px|thumb|A dél-afrikai bantusztánok]]
Miután a volt afrikai gyarmatok egymás után nyerték el függetlenségüket, hevesen támadták a rasszista Dél-Afrikát. A kormány, melynek élén 1958 óta Verwoerd állt, népszavazást rendezett, amelyen csak a fehérek vehettek részt. A népszavazás csekély többséggel a köztársasági államforma mellett döntött. Ennek következményeként a Dél-afrikai Unió 1961.január 31-vel kilépett a Nemzetközösségből és megszűnt, ugyanakkor felvette a ''Dél-afrikai Köztársaság'' nevet.
1963-ban megkezdték a bantusztánok felállítását. Az apartheid szorgalmazóinak az volt a céljuk, hogy egy olyan, fehérek uralta Dél-Afrikát hozzanak létre, ahol szinte egyetlen fekete sem tarthat igényt állampolgárságra. Ezt olyan rendszer alapján kívánták elérni, amelyben gúnyosan „bantusztánoknak” nevezett etnikai alapú rezervációkat, úgynevezett törzsi [[homeland]]eket alakítottak ki. Amikor a feketéket a „fehérek” számára fenntartott városokból és egyéb területekről elköltöztették, a megfelelő homelandben telepítették le őket, amelyeknek jogilag polgárai voltak. A homelandek megfelelő időben folyamodványt nyújthattak be a dél-afrikai kormányhoz, amelyben autonómia megadását kérhették, hogy végül „függetlenséget” nyerhessenek. A homelandeket munkaerőforrásnak tekintették, és a kormány külön koncessziókat nyújtott „határ menti ipari létesítmények” céljára – olyan érdekeltségeknek, amelyek hajlandók voltak gyáraikat vagy a homelandek területére vagy azok határaihoz közel telepíteni. A feketéknek összetett követelményrendszernek kellett megfelelniük, ha a homelandeken kívüli városok valamelyikében akartak letelepedni, a legtöbben szerződéses munkát vállaltak, így lakhatási joguk attól függött, hogy rendelkeznek-e – rendesen évente megújítandó – érvényes munkaszerződéssel.
A széles körű ellenállás leküzdésére 1963 novemberében választásokat tartottak az első bantusztán-államban, Transkeiben, amelynek Kaizer Matanzima lett a miniszterelnöke. 1994-ig, az apartheid rendszer összeomlásáig tíz bantusztán jött létre, melyek közül négy – ''Bophuthatswana'', ''Transkei'', ''Ciskei'' és ''Venda'' - vált „függetlenné”, jóllehet ezt a függetlenséget saját vezetőiken kívül csak a Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság ismerte el.
 
== Az apartheid elleni harc ==
 
 
A Dél-Afrikaiafrikai Köztársaságot az apartheid miatt számos ENSZ határozat ítélte el. 1963-ra a Föld országainak kb. kétharmada bojkottálta az országot, melyet több nemzetközi szervezetből kizártak illetve kilépett. A teljes elszigeteltségtől azonban ekkor még megmentette az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]] és Nagy-Britannia politikája.
Az ANC betiltása után tovább szilárdult az apartheid és a kormányzat minden ellenállást elfojtott. Az 1962-ben érvénybe lépett szabotázstörvény alapján 1964. június 12-én [[Nelson Mandela|Nelson Mandelát]], [[Albertina Sisulu]]t és még hat vádlottat a [[Rivonia-per]]ben életfogytiglani fegyházra ítélték. 1964 novemberében Verwoerd kivégeztette Mini, Khayinga és Okabu szakszervezeti vezetőket. Az antidemokratikus intézkedések a hatvanas évek második felében is folytatódtak. 1966 szeptemberében meggyilkolták Verwoerd miniszterelnököt, utóda [[Balthazar Johannes Vorster]] lett.
Ugyanebben az évben szüntette meg az ENSZ a Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság mandátumát Délnyugat-Afrikára, amelynek katonai megszállása azonban továbbra is fennmaradt. A szomszédos fekete-afrikai országok, a „frontországok” egységes fellépést sürgettek az apartheid ellen. 1971-ben [[Mogadishu]]ban nyilatkozatot fogadtak el a feketék fegyveres ellenállásának támogatásáról. A nemzetközi bojkott és a belső ellenállás erősödése ellenére a gazdaság fejlődött. Vorster miniszterelnöksége (1966-1978) alatt lettek függetlenek a brit protektorátusuk: Becsuánaföld [[Botswana]] néven, Bashutóföld pedig [[Lesotho]] néven 1966-ban, [[Szváziföld]] 1968-ban. A Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság 1975-től a [[Jonas Malheiro Savimbi]] vezette [[UNITA]] oldalán kiterjesztette hadműveleteit [[Angola]] területére, csapatai változó intenzitással részt vettek az angolai polgárháború eseményeiben.
1976 júniusában, miután kötelezővé tették az afrikaans nyelvet az iskolákban, [[Soweto|Sowetóban]] és más nagyvárosokban tömeges diáktüntetésekre került sor. Az augusztusi nagy sztrájk után kihirdették a rendkívüli állapotot. Ennek folyományaként, valamint a [[Steve Biko]] diákvezér 1977 szeptemberében bekövetkezett halála után kirobbant, több száz halálos áldozatot követelő újabb zavargások miatt, betiltottak 18 ellenzékinek nyilvánított politikai szervezetet. 1979-ben [[Pieter Willem Botha]] került a kormány élére.
 
 
[[Fájl:Nelson Mandela.jpg|left|300px|thumb|Nelson Mandela]]
A Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság a hetvenes évek közepétől permanens háborút viselt mind belpolitikai, mind külpolitikai értelemben. Szomszédjaira (többek között Angolára és Lesothóra), azzal az indokkal, hogy támaszpontokat biztosítanak az ANC, illetve a PAC terrorakcióihoz, újra meg újra megtorló csapásokat mért. Sok konfliktus forrása volt a [[Namíbia]] feletti végrehajtó hatalom is. Emiatt ellentétbe került az ENSZ-szel, és súlyos harcokba keveredett a [[SWAPO]]-val, a namíbiai ellenállási mozgalommal.
1983-ban népszavazást rendeztek – kizárólag fehér szavazók részvételével: azt remélték, ezzel bebizonyíthatja az ország, hogy egy demokratikusabb kormányzati berendezkedés felé mozdult el. A népszavazás egy új, háromkamarás parlamenti rendszert hagyott jóvá, amelyben külön-külön háza volt a fehéreknek, a színes bőrűeknek és az ázsiaiaknak, a hatalom azonban továbbra is szilárdan a fehérek kezében maradt, főleg az államelnökében. A parlament 1984-ben új alkotmányt fogadott el, melynek értelmében Pieter Botha miniszterelnököt végrehajtó hatalommal rendelkező államfővé választották. Ez az új dél-afrikai alkotmány a feketéknek nem adott érdemben választójogot. A feketék körében elégedetlenséget keltett az, hogy nem származott valós hasznuk az új alkotmányból. Az ókonzervatív afrikánerek viszont úgy vélték, hogy túl sok jogot adtak ki a kezükből, ezért kiváltak a Nemzeti Pártból és saját Konzervatív Pártot alapítottak. Az erősödő apartheid ellenes mozgalom hatására a kormány az elnök koncepciója alapján mérsékelt reformtervezetet dolgozott ki, mely szerint úgynevezett háromfajú parlamentet hoztak volna létre. Az alkotmány azonban, ahogyan ezt többen is megjósolták, csődöt mondott. Ráadásul ez a kudarc egy olyan időpontban következett be, amikor – nagyrészt a nemzetközi kereskedelmi szankciók következtében és a külföldi tőkének az országból való menekülése nyomán – aggasztó mértékű gazdasági hanyatlás kezdődött.
 
1989-ben változás történt az államelnöki poszton, [[Frederik Willem de Klerk]]et, a Nemzeti Párt liberális szárnyának vezetőjét választották elnökké, melynek hatására a reformfolyamat felgyorsult. Tárgyalások kezdődtek a kormány és az Afrikai Nemzeti Kongresszus között, melynek vezetői több mint 25 éve voltak bebörtönözve. Ekkor többeket szabadon engedtek. Még ugyanebben az évben a dél-afrikai csapatokat kivonták Namíbiából.
1990. február 2-án de Klerk egy sor alapvető intézkedést jelentett be. Feloldották az Afrikai Nemzeti Kongresszust, a Pánafrikai Kongresszust és a Dél-afrikai Kommunista Pártot betiltó rendelkezéseket, és bejelentették, hogy 27 évi raboskodás után rövidesen szabadon engedik Nelson Mandelát. A hosszan tartó tanácskozások az új alkotmányról, a választásokról, melyek célja egy nemzeti egységkormány létrehozása volt, és amelyeken minden nagykorú dél-afrikai állampolgár szavazhat, elmérgesítette az ellentétet a feketék szervezetei között. A többségében sosza etnikumú ANC és a [[Mangosuthu Buthelezi]] által vezetett zulu Inkatha Szabadság Párt között a vita nyílt összecsapásokba torkollott. A vérengzések nagyrészt a feketék lakta településeken és vidéken történtek és egyes tanyák és templomi gyülekezetek ellen is intéztek támadásokat. Az ANC és a vele szövetséges
Dél-afrikai Kommunista Párt „mozgó tömeges akciónak” nevezett kampányt folytatott, ennek keretében széles körű sztrájkokra is sor került, amelyek nagy kárt okoztak a gazdaságnak. 1990 augusztusában Mandela pártja nyilatkozatban lemondott a kormány elleni fegyveres harcról, de a fekete szervezetek közötti erőszakos rivalizálás nem szűnt meg. 1991 júniusára hatályon kívül helyezték a rasszista törvényeket, felszámolták az apartheid jogi alapjait. A homelandeket egyesítették a Dél-Afrikaiafrikai Köztársasággal. A [[CODESA]] keretében folytatódtak a tárgyalások az új alkotmányról. 1992 januárjában az Európai Közösségek, 1993 októberében az ENSZ végleg feloldották a Dél-Afrika ellen még az 1970-es években elrendelt politikai és gazdasági embargót. 1993 decemberétől az 1994 áprilisában megtartott választásokig vegyes etnikai összetételű ''Átmeneti Végrehajtó Tanács'' kormányozta az országot. A meglepően békésen lefolyt választáson az ANC szerezte meg a leadott szavazatok közel 63%-át, s ezzel a 400 tagú nemzetgyűlésben 252 mandátumhoz jutott. A Nemzeti Párt 82 mandátumot, az Inkatha Szabadságpárt 43-at szerzett. A főleg afrikánereket tömörítő Szabadságfrontnak 9 mandátummal kellett megelégednie. A Demokrata Párt 7, a Pánafrikai Kongresszus 5, az Afrikai Kereszténydemokrata Párt 2 képviselő helyhez jutott. A fehérek uralma hivatalosan 1994. május 10-én ért véget, amikor [[Nelson Mandela]] a Dél-Afrikaiafrikai Köztársaság új elnökeként letette a hivatali esküt. Ezután az országot haladéktalanul visszavették a Nemzetközösségbe, az Afrikai Egységszervezetbe, az el nem kötelezett országok mozgalmába és számos, más nemzetközi szervezetbe, ahonnan az apartheid miatt annak idején kizárták.
Mandela visszavonulása után, 1999-ben az ANC képviseletében [[Thabo Mvuyelwa Mbeki]]t választották elnöknek. Kívánatos, hogy Dél-Afrika immár valódi hazája legyen valamennyi ott élő etnikumnak. Azonban egyes afrikáner csoportok tiltakozása, az ANC és az Inkatha mozgalom közötti ellentétek miatt felhalmozódott feszültségek megoldása csak hosszú távon képzelhető el.