„Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin” változatai közötti eltérés

Első hivatásos hangversenyét 1894-ben adta [[Szentpétervár]]ott, ahol saját zongoradarabjaiból is adott válogatást. A visszhang pozitív volt, így bátran vállalkozhatott újabb koncertekre [[Oroszország]]ban és [[Európa|Európában]] is. A hangversenyeken saját művein kívül főleg [[Frédéric Chopin|Chopin]], Liszt és [[Robert Schumann|Schumann]] darabjait játszotta. Koncertkörútjának csúcsa a kiemelkedő sikerű [[párizs]]i hangverseny volt 1898-ban. Itt jelent meg először mellette felesége, Vera Ivanovna Iszakovics. Még 1894-ben szerződést kötött Mitrofan Petrovics Belajev zenei kiadóval,<ref>Bjelajev vitte többek között [[Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov|Rimszkij-Korszakov]] és [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov|Glazunov]] ügyeit is.</ref> aki támogatta és vállalkozott összes addigi művének a kiadására.<ref>Bjelajev halála után [[Szergej Alekszandrovics Kuszevickij]] lett a pártfogója, az ő számára írta ''Prometheus'' című zenekari művét.</ref> 1897-tól 1903-ig a moszkvai konzervatórium zongoraprofesszora volt. Ebben az időszakban komponálta Op. 8-as etűdsorozatát, hasonló nagyságú prelűd-ciklusát, három zongoraszonátáját és egyetlen zongoraversenyét. Később évekig külföldön élt és utazott ([[Franciaország]], [[Olaszország]], [[Svájc]], [[Belgium]], [[Észak-Amerika]]).

Szkrjabinnak több gyermeke is született, de ez nem gátolta abban, hogy elhagyja családját, és viszonyt kezdjen az őt feltétel nélkül csodáló tanítványával, Tatyjana Fjodorovna Schloezerrel. A válás későbbi, 1904-es svájci utazásukkor derült ki, ahova már nem a feleségével utazott.<ref>Tatjánától is születtek gyermekei, közülük Julian zeneszerző lett, és volt néhány említésre méltó kompozíciója is, de egy hajóbaleset során fiatalon vízbe fulladt.</ref>

Szkrjabin figyelme ekkoriban a szimfonikus művek felé fordult. 1900-ban mutatták be ''1. szimfóniáját'', amely hat tételre tagozódik, és zárótételében a kórus Szkrjabin saját szövegét énekli a művészet dicsőségéről. Ebben az időszakban misztikus-filozofikus gondolatok foglalták el figyelmét, ami egyre inkább elszigetelte a napi valóságtól, és gyakran hosszas, intellektuális, elvont jellegű polémiákba bonyolódott. Miszticizmusa révén zenei alkotásai bonyolultabbá, nehezen követhetővé, „egyre önállóbbakká, merészebbekké, valamint egyre összetettebbekké és disszonánsabbakká váltak”.<ref>John Stanley: Klasszikus zene. 188. old.</ref> 1905-ös ''3. szimfóniája'' egyetlen hatalmas tételből áll, amelyben lírai és igen dinamikus részek váltakoznak egymással. 1908-ra megírta ''Le Poème de l'Extase'' (Az extázis költeménye) című, terjedelmes saját szövegére készült zenekari kompozícióját, amely tulajdonképpen ''4. szimfóniájának'' számít. „Az elvont tartalmat sajátos eszközökkel kifejező kompozíció öt motívummal kíván öt különböző érzelmi-indulati állapotot érzékeltetni: a [[fuvola]] motívumával a vágyakozást, a [[Harsona|harsonáéval]] a tiltakozást, a [[Kürt (hangszer)|kürtökével]] a haragot; [[Trombita|trombitán]] szólaltatja meg az akarat és a magabiztosság motívumait.”<ref>Fidelio – Pándi Marianne</ref> Érdekesség, hogy a szerző a bemutató előtt eljátszott néhány részletet a darabból barátainak ([[Rahmanyinov]], [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov|Glazunov]], [[Rimszkij-Korszakov]]), akik egy őrült látomásainak értékelték.