|
== Életútja ==
'''Igaz történet'''
Leírhatatlan nyomorban éltek. A család éléskamarájából talán az egerek is elmenekültek, mert oda hónapokon át nem került valamirevaló ennivaló. Az apa a háború kezdete óta a fronton harcolt. Az első világháború előtt különböző vállalkozásokból tartotta el a családját, aztán a háború után tönkrement. Az anya nyolc gyerekkel (három kiskorú) magára maradt, egyetlen támasza tizenéves Árpád fia volt. A nagyvaraő Premontrei Főgimnázium diákjaként a háború első évében Árpád gyengén tanult. Egy nap egyik paptanára kérdőre vonta a tehetséges és okos kis diákot: ,, Miért nem tanulsz?” ,,Mert nincs könyvem, mi szegények vagyunk” — volt a válasz. Másnap a paptanár pénzt adott Árpádnak, és magántanítványt is szerzett neki. Jómódú családba csöppent, megvendégelték, habos kávé, zsemle, házikolbász várta. Este kilenc órakor kezdett tanulni petróleumlámpa mellett. Ejjel 12-kor feküdt le és hajnali 4-kor kelt. Sorba állt a család krumpli fejadagjáért, aztán a zsákkal a hátán szaladt haza. Egy darab kenyeret dugott a zsebébe, és rohant az iskolába.
Ha nem állt sorba krumpliért, vagy szénért, akkor is korán kelt, mert a tankerületi főigazgató, Vass Bertalan öreg cisztercita paptanár, öt órakor rnisézett, és legalább ketten segédkeztek neki. A korai felkelésnek volt anyagi haszna is. Ebben a hajnali órában a vámos még nem működött a Körösön átívelő Garasos hídon, amelyre ez a név azért ragadt rá, mert az átkelésért egy garast, azaz két krajcárt kellett fizetni, es így ingyen átsétált rajta.
Az apa tüdejét orosz szurony döfte át a harctéren, de túlélte a sebesülést. A család gondja mégis továbbra is az anyára és Árpádra hárult. Érettségi után rögtön munkát vállalt. A nagyváraő, román kézben lévő ,,Gitye” nevű mezőgazdasági gépgyárban dolgozott. Előbb a gyár utazója, majd cégjegyzője lett. Főiskolai tanulmányait a nagyváraő jogi akadémián és a Szegeő Tudományegyetemen folytatta. Huszonkét évesen kezd újságírással foglalkozni, majd 1926 után végleg az újságírói pályára lép. Szerkesztője lett a magyar kisebbségi érdekeket védő ''Magyar Szó'' nagyváraő lapnak. Ez a lap volt a legelszántabb védelmezője a bihari magyarságnak. Árpád nem tudott közömbös maradni a Trianon után kisebbségbe kényszerült magyarságot érintő igazságtalanságokkal, nemzeti elnyomással szemben. A romániai magyarság fennmaradásáért és jogainak tiszteletben tartásáért küzdött.
A lap egyetlen munkatársa sem szabadult meg a hatóságok ü1döztetésétől, sőt börtönétől. Így Árpád is sajtóvétség miatt számtalanszor ült le egy-két heti börtönbüntetést a nagyváraő fogházban. A lapot több ízben betiltották, de aztán más-más címen mégis megjelent. 1937-ben a hatóságok a lap megjelenését végleg felfüggesztették. Szerkesztő és főszerkesztő lett különböző váraő lapoknál, továbbá a ''Magyar Kisebbsében'' is jelentek meg írásai.
1927-ben megnősült, Lőrinczy Jolán személyében vallásos lelkű tanítónőt vett feleséguül. Szerelmi, boldog házasságukból négy gyermek született.
<gallery>Árvay Jolán--1942.JPG</gallery>
A romániai Magyar Párt tagja annak megalapítása óta, majd később a nagyváraő Magyar Párt főtitkára. Amellett, hogy a két világháború közti váraő publicisztika kiemelkedő személyiségévé vált, az ifjúság szellemi és kulturális vezetőjeként tevékenykedett. Kultúrcsoportokat, írói előadásokat, ünnepi könyvnapokat, felolvasásokat, író-olvasó találkozókat szervezett Váradon es Bihar megyében.
Verseiért 1929-ben elnyerte a Szigligeti Társaság díját. Első önálló verseskötete ''Regősök útján'' címmel 1931-ben jelent meg. Ebben a verseskötetben, mint minden írásában, bátran megvallja magyarságát. 1932- ben a Szigligeti Irodalmi Társaság ''Tíz Tűz'' című antológiájában tíz tehetséges, fiatal vers- és novellaírót mutatott be, közöttük volt Árvay Árpád is, Horváth Imre, Dévald László, Ruff Péter és mások.
1940. szeptember 6-án bevonul Nagyváradra a magyar honvédség. Árvay Árpád az események egyik kiemelkedő személyisége, szemtanúja, majd később krónikása lesz. A zűrzavaros szeptember eleji napokban megalapítja Nagyváradon a magyar Polgárőrséget. Ezekről a napokról számol be 1942-ben Nagyváradon kiadott ''Fény gyúlt a toronyban'' című kötetében. Ebben a könyvben is megjelenik az, amit még gyermekfejjel magam is átéltem. 1940. szeptember elején a Rulikowski temetőben Józsa Lajos polgárőrt temették. Öt és féléves gyermekként ott álltam Édesanyámmal a kiásott sírgödör mellett. A búcsúztató beszédet Édesapám, mint polgárőr parancsnok mondta, a sírgödörből kiásott földhányás tetején állva. Egyszer csak hátulról fegyverropogás verte fel a temető nyugalmát a repülőtér felől. Még most is a fülemben cseng a visszhangja. A sortűz nem találta el édesapámat. Lélekjelenlétét megőrizve, tovább folytatta beszédét. Csendőrök, rendőrök, katonák, civilek rohantak a lövés irányába. Akkor még nem értem fel ésszel, milyen nagy veszélyben forgott édesapám élete. Amikor nagyobb fiúcska lettem, megkérdeztem Édesapámat, kik voltak azok akik, akkor a temetőben rálőttek és mi lett a sorsuk? ,, Forrófejű vasgárdisták voltak, a katonai törvényszéknek adták át őket, mint merénylőket és további sorsukról nem tudok” — volt a válasz.
Árvay Árpád életpályája meredeken ível fölfelé 1940 után, a második bécsi döntést követően. Árpádot meghívják a magyar országgyűlésbe. Az erdélyi képviselők megjelenése a magyar képviselőházban új színt hozott a magyar belpolitikába. A német fasizmussal szembeni ellenállás vonzásába került. Lapját, a Nagyváradon megjelenő ''Esti Lapot'' a Magyarországot 1944 márciusában megszálló németek betiltják. Hetekig bujdosik, 1944 őszén családjával Budapestre költözik. A Szálasi kormány az erdélyi képviselőket üldözi, mert nem jelennek meg többé a képviselőházban, és nem vesznek részt a törvényhozásban. Árpádnak újra bujkálni kellett. Családjával Budapesten éli át az ostromot. Az ostrom utáni éhezés miatt családja marhavagonban visszautazik Váradra, felesége negyedik gyermekével állapotos. 1945 márciusában családja megható búcsút vesz Püspökladány állomásán az apától, aki Debrecenbe utazik a megalakuló magyar kormányhoz.
1945. június 4-én a nagyváradi securitate — mindannak dacára, hogy képviselői mivolta biztosította immunitását — elrabolja budapesti lakásáról és Nagyváradra hurcolja. Ütik, verik, vallatják. Majd Kolozsváron tartják fogva ítélet nélkül egészen 1946 novemberéig, amikor koncepciós perben, mint háborús bűnöst tíz évre ítélik. Felesége beadvánnyal fordul Tildy Zoltán és Nagy Ferenc egykori képviselőtársaihoz. Ők bizonyítják, hogy Árpád lapját az országot megszálló németek betiltották, és az akkori nagyváradi főispán feljelentésére a Gestapo is üldözni kezdte. Nem vett részt a szélsőséges jobboldali pártokban, és a német megszállás alatt szabotálta a képviselőház működését.
A tízéves ítéletet a semmitőszék megsemmisítette. 1948 szeptemberében az akkori utasítások ellenére Ocnele Mari börtönébe internálták. 1949 májusában szabadult a börtönből. Első útja, Nagyszebenen utazva keresztül, kora reggel a templomba vezetett. Meglepetésére a gyontatószékben egyik régi barátja, Csipak felismeri, így a szabadulás, a szentgyónás öröme mellett, egy jó barát lelki és anyagi támogatásában is része volt. Árpádtól és családjától, amíg a börtönben volt, mindenüket elvették. Kétholdnyi szőlőt hagytak meg csupán, abból kellett feleségének négy kiskorú gyermekével (a legkisebb 1945 őszén született, amikor Árpád már börtönben volt) megélnie. Érettségi után a legnagyobb fiú építővállalatoknál vállalt állást, hogy enyhítse a család anyagi gondjait. Az embertelenség éveiben egyetlen közösség, amely segített az üldözött családon, a római katolikus egyház volt. A két fiút az irgalmas nővérek felvették ingyenes bentlakónak a nagyvárdi Szent László intézetbe - 1946-tól két éven át, egészen az államosításig. Hétéves húguknak pedig egy évre a nagyváradi Nogáll utcai rendházukban nyújtottak menedéket.
1949 egyik szép májusi estéjén valaki bekopogtatott a család ablakán. ,,Ki az?” Ismerős hang válaszolt: Hazajött édesapátok...” A jó Isten meghallotta a család állhatatos imáit. Újra együtt voltak. A legkisebb lány csodálkozva nézte édesapját.
Ettől a naptól új fejezett kezdődött Árpád életében. Jó öt hónapon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen. Egy október végi napon azt mondja neki a pecsétet a szabaduló levélre tevő rendőr: ,,Önt nagyon rendes embernek ismertem meg, azt ajánlom, tűnjön el innen, mert van itt pár ádáz ellensége”. Árpád megfogadta a rendőr tanácsát már azért is, mert Váradon kétkezi munkán kívül nem kapott más munkalehetőséget. Bukarestben a Krateyl cirkusznál alkalmazták gondnokként és könyvelőként. Alig telt el két hét, egy magyar honfitársa feljelentette. Tisztázta magát. Dolgozhatott, de újra távol kellett élnie családjától, postán pénzt, papírzsákokban kenyeret küld családjának.
1952-ben Bukarestbe hozza családját. 1953 márciusában újra letartóztatják, három évre elítéli a securitate azzal az indoklással, hogy a Magyar Párt titkára volt. Meg kell említeni, hogy úgynevezett adminisztratív ítéletről volt szó. Tehát semmiféle nyilvános tárgyalást nem tartottak. Hosszú ideig a családja sem tud hollétéről. Az igazság az, hogy Árpád nem akart árulkodni, ezért börtönözték be. Másfél év múlva helyezték szabadlábra lesoványodva, de a jó Isten segítségével, életben maradt.
Meg kell említenünk még egy dolgot, amit a mostani ember nehezen ért meg. Az akkori diktatórikus rendeletek és törvények értelmében, ha valakit első fokon bűnösnek találtak, amilyen Árpád esete is volt, az bűnös maradt, még akkor is, ha perét újratárgyalták, és csak a büntetés mennyiségét lehetett csökkenteni. Így Árpád börtönéveit büntetésnek tudták be, tehát szó sem volt rehabilitálásról. Állandó megfigyelés alatt tartották élete végéig. (Még nagyváradi temetésén is jelen volt két szekus a Rulikowski temetőben.)
1965 nyarán összetalálkozik egy régi barátjával. Meghívja ebédre. Kicserélik gondolataikat, és pár friss, kiadatlan, az asztalfióknak írt verssel ajándékozták meg egymást. Pár nap múlva a szekuritate házkutatással lepi meg a családot. Felforgatják az egész lakást. Árpád verseit, kéziratait, több könyvét elviszik. A kisebbik fiú megkérdezi, hogy miért ez a nagy házkutatás. A válasz: egy barátunk értesített arról, hogy az apja államellenes verseket terjeszt. Árpádot egy jó honapon át naponta hallgatták ki. Nem tartóztatták le, délben hazaengedték ebédelni. Családját is kihallgatták. Nem ítélték el, bár próbáltak sok mindent belemagyarázni a versekbe, sikertelenül. Végül figyelmeztették, máskor aztán ne tegyen ilyesmit, vagyis ne ajándékozzon verseket. De hát akkor már Romániában a Nyugat felé való nyitás szelei fújtak. Árpád visszakapta az egy időre felfüggesztett rendes öregségi nyugdíját, pár éven át ugyanis csak szociális segélyt kapott. Nagyobbik lányának is megengedték, hogy államvizsgázzon, ugyanis 1961 őszén, azért mert édesapja politikai elítélt volt, kizárták a kolozsvári tudományegyetem magyar szakáról, ahol utolsó éves hallgató volt. Valaki feljelentette. De akadt jó ember is Kolozsváron, aki hónapokon át dugdosta a kizárásról szóló határozatot (a mai napig nem lehet tudni, ki volt az a jó ember), és így sikerült befejeznie az egyetemet, de már államvizsgázni nem engedték.
A tollforgató ember talán egyik legsúlyosabb keresztje az, ha nem írhat a nagyközönség számára, ha nem olvassák írásait. Vagy az asztalfióknak szánja írásait, vagy — amit Árpád is tett — feleségével együtt szakácskönyvet ír. A ''Modern háziasszony'' 1964-ben meg is jelent, és két kiadást ért meg. Magyarországon is kiadták. Emellett technikai fordításokból származó bevételből egészíti ki nyugdíját. Mintegy huszonkét évi kényszerű hallgatás után, a 60-as évek végén újra írogatni kezd. Eleinte csak nevének kezdőbetűivel jegyzi cikkeit. Az ''Előre ''című napilap kultúr-rovatában és a ''Bukaresti Krónika'' cikksorozatában az 1848-as forradalom leverése után a román fővárosban menedéket találó magyar emigránsokról és Bukarestben élő kiváló magyar személyiségekről ír. Úttörő munkát végez, adósságot törleszt, amikor régi írásokból kiragad ismert vagy ismeretlen emigránsokról szóló történeteket. 1970-ben megjelenik első regénye. ''A Jumbó nem felejt ''című ifjúsági regényében a cirkusznál átélt emlékeit eleveníti fel. Emellett a ''Nagyapó mesefája'' sorozatba is ír.
A ''Művelődés'', a ''Hét'' és még számos vidéki magyar lapban jelennek meg cikkei, és román nyelvű szaklapokban is közli tanulmányait. Egyszer a bukaresti Nemzeti Képtárban is járt. Szép festményre figyelt fel. A festő neve: Pop Carol de Sathmari. Vajon ki lehet ez a festő, a neve után ítélve biztosan magyar — morfondírozott magában. Elkezdett kutatni utána. Szorgos könyvtári kutatómunka gyümölcseként születik meg a 19. századbeli festészet és grafika ragyogó alakjának életútját megrajzoló regénye, a'' Szélsodorta falevél'', 1973-ban. A Bukarestben letelepedett kolozsvári művészről így ír az előszóban:”… származását, hitét, népét sohasem tagadta meg, sőt, kézzelfogható cselekedetekkel igyekszik kimutatni népe iránti hűségét”. A könyvet románra is lefordították. Így teljes mértékben tisztázta a festő magyar származását és magyar identitását. A Szathmári Pap Károlyról szóló művészi dokumentumfilmet a Román Televízió magyar adásában az író közreműködésével mutatták be. Mind jobban és jobban beleássa magát a bukaresti és a Havasalföldön megtelepedett vagy időlegesen itt tartózkodott magyarok életének feltárásába. Figyelmét felkelti az egykori Órománia területén megfordult magyar művészek nagy száma. Újabb könyv írásába kezd. Az ''Elődök példája'' című, 1973-ban megjelent esszékötete tárgyául a 19. század középső részében a képzőművészet, a színház, a zene területén kialakult magyar-román művészkapcsolatokat mutatja be azzal a szándékkal, hogy életük és munkásságuk minden kornak ösztönzésül szolgáljon. ,,A múlt bolygatásának csak akkor van értelme, ha a belőle adódó tanulságokat levonjuk” — írja a könyv előszavában. A könyvet románra is lefordítják. Írói pályája a mélypontról újból felfelé ível. A Román Írószövetség tagja lesz. 75. születésnapjának ünneplésekor legbecsesebb ajándéknak Márton Áron püspök meleghangú levelét és érte mondott imáit tartotta. Házasságuk 50. évfordulója alkalmából a boldogemlékű püspök megáldja és ebéden fogadja Gyulafehérváron Árpádot és feleségét.
Kevésnek adatott meg az a lehetőség, amiben Árpádnak része volt: elnyomó rendszerben a magyar identitástudatot úgy hirdetni írásaiban, hogy ne kelljen a rendszert és a pártot tömjéneznie, és ugyanakkor hű maradjon katolikus hitéhez, magyarságához, elveihez, önmagához.
Befejezésül édesapám, Árvay Árpád (1902—1985) ''Regősök útján ''című verseskötetének Az én magyarságom című verséből idézek.
'',,Az én magyarságom nem nyegle fejvetés,''
''Az én magyarságom dolgos magyarság,''
''Az én magyarságom tavaszi magvetés:''
''Munkás, dolgos és verítékes izzadság!''
''És csöndes magyarság,''
''Tiszta hálaadás,''
''Büszke mély hitvallás...''
''Mert nekem ott öröm tanúságot tenni''
''És akkor, ha nem szabad magyarnak lenni!”''
'''Emlékek édesapánkról'''
Márton (szül. Árvay) Katalin: ,,Mielőtt kizártak volna az egyetemről 1962-ben (fals în acte — hamis adatok apa múltjával kapcsolatosan), édesapámat felhívatták az egyetemre. Az egyetem előcsarnokában találkoztunk össze. Apa boldogan ölelt át, bátorítóan ütögette meg a hátamat, látván, hogy meg vagyok szeppenve. Szerető szavakkal, derűsen akarta eloszlatni a feszültséget bennem. Mosolygott, pedig később megtudtam, arra számított, újra lefogják.
Elárulta, hogy ,,bebiztosította magát”, két szelet kenyeret betett a zsebébe, minden eshetőségre felkészülve. Két szelet kenyeret dugott a zsebébe minden nap akkor is, amikor reggeltől estig vallatták a biztonságiak Bukarestben közel egy hónapig. Mi szívszorongva vártuk haza minden este attól tartva, hogy újra elszakítják tőlünk. Csak két szelet kenyér, de mennyit nyomhat ez, mennyit jelenthet ez a lelki és testi kínzásoknak, nélkülözéseknek alávetett rabnak, csak az tudhatta, aki már megjárta a kálváriának ezt az útját.
Erről jut eszembe, hogy az utolsó vallatásokkor, amikor minket, gyermekeit is behívattak a szekuritátéhoz és vallattak, elém tettek egy pár versét, és engem is arra akartak kényszeríteni, hogy értsek egyet azzal, amit ők belemagyaráztak, félremagyaráztak apa rovására. Pl. azt a versét, amely arról szól, hogy a parkban magányosan ülő öregedő költő megsajnál egy kóbor kutyát, és megosztja a kenyerét vele, odadob egy falatot neki, úgy magyarázták rosszindulatúan, hogy azért dobja oda a kutyának, mert azt akarta kifejezni, hogy a román kenyér a kutyának való. Felugrottam és ifjú hévvel, felháborodva tiltakoztam ilyen képtelenség ellen.”
'''Árvay Zsolt''': Deresedő hajú, középkorú férfi üldögél Drezdában gyártott ERIKA nevű hordozható írógépénél. Feláll. Hosszan szemléli a szép időkből megmentett, faragással díszített íróasztalát. Tekintete az udvarra téved. Szeretett, hű felesége, Jolán kis kerti virágaiban gyönyörködik. Egy rózsánál megáll, szemével megsimogatja és csendesen imádságba merül. Árpád nem zavarja meg neje ahítatát. Hosszú három évig kellet várnia, amíg megkapta ezt a bérlakást, és feleségét, négy gyermekét Bukarestbe tudta hozni. Annyi hányattatott év után újra együtt volt a család.
Vívódik magában. Írjak, ne írjak? Lelkét gondolatok, emlékek, érzelmek, álmok áradata önti el. Édes jó Istenem, de jó volna még egyszer írni, alkotni. Egy belső hang szólal meg lelkében. Először halkan, suttogón, majd mind erősebben, végül követelőzően: IRNOD KELL! Nem bírja lecsitítani lelkében az alkotás, az átadás vágyát. És újra visszaül írógépe mellé.
Számára a versírás kiemelkedés a hétköznapok rideg, embertelen világából egy megtisztult, erkölcsi világba. Menekülés, vigasz, lelki felfrissülés, erőgyűjtés, pislákoló reménysugár, hogy egyszer talán családtagjain kívül rnások is olvassák majd verseit.
1965. augusztus 3-án ez a halovány reménysugár is kialudni látszik. Egy régen látott baráttal hozza össze a véletlen. Versekkel ajándékozzák meg egymást. Az idill házkutatással és hosszas kihallgatások özönével zárult. A szeku által elkobzott verseit, fejből, emlékezetből később újra megírja. A kihallgatást végző tiszt minden áron államellenes gondolatokat akar kisajtolni Árvay Árpád verseiből. A ''Séta Váradon'' című versében előforduló GAJDOLÓ NÉP részletbe a román nép megsértést szeretné beledögönyözni. Napokig tartó szócsatározásba kerül, amíg a tiszt megérti a szó értelmét. Édesapám azzal a tagadhatatlan valósággal érvel, hogy Nagyváradon nagyszámú magyar is él, akik bizony néha gajdolnak, vagyis kurjongatva énekelnek. Édesapám gerinces, szilárd akaratú ember, ellenáll minden igazságtalanságnak és védi magát, igazából egy jottányit sem enged.
Az 1961 pünkösd vasárnapján született ''Szegény ember ünnepe ''című versét is rendszerellenesnek próbálták bebeszélni. Hogyan lehet az, hogy a szocializmus éveiben az önök családja reggeliő asztalán csak barna kenyér, hagyma és tiszta víz van, ordítja torka szakadtából a szekus tiszt. ,,Úgy — válaszolt édesapám —, hogy önök elvették a jogos időskori nyugdíjamat, és csak 250 lej szociális segélyt juttatnak nekem. A gyermekeim közül, amikor a verset írtam, kettő még iskolás volt, a fiaim fizetése sem volt túl nagy...”
A Rulikowski temetőben édesapánk, édesanyám mellett, nem messze szeretett édesanyja, testvérei sírjától alussza örök álmát. Édesapám sírkövére, óhaját teljesítve, ''Testámentum'' című verséből az utókornak is szánt idézetet vésettük:
'',,De amit viseltem''
''S mindig bátran védtem,''
''Őrizzétek tisztán igaz emberségem.”''
,,Utam iránytűje a szeretet volt” — mondta egy alkalommal édesapánk.
Fogadják és olvassák olyan szeretettel, megértéssel és beleérzéssel verseit,
írásait, könyvét, amilyennel ő maga volt az emberek, a magyarság iránt.
<gallery>Ady Endre halálának 25. évfordulójára, 1944.JPG</gallery>
Árvay Árpád, mint a magyar országgyűlés képviselője, Ady Endre halálának 25. évfordulójára, 1944 elején, emlékünnepséget szervezett Nagyváradon. Árvay Árpád meghívására Dutka Ákos is eljött Nagyváradra. Jelen volt még Tabéry Géza, valamint Csinszka második férje is. Az eseményről a Film, Színház, Irodalom című folyóirat számolt be 1944. február 3-i számában (Benedek /szül. Árvay/ Ágnes közlése)
'''AZ ÉN MAGYARSÁGOM'''
Nem tudom, ki magyarabb nálam?
Mert az én magyarságom
Zsolozsmás szent ima
S nagyságos fájdalom.
Nem tudom, kit tépdes még annyit
Megkínzott magyarsága,
Megtiport büszkesége
S üszökké vált álma?
Vajjon a mellüket téglával verőket?
Vajjon a kákán is bogot keresőket?
Vagy a dobverésnél kamatot lesőket?
Az én magyarságom nem nyegle fejvetés,
Az én magyarságom dolgos magyarság
Az én magyarságom tavaszi magvetés:
Munkás, dolgos és verítékes izzadtság!
És csöndes magyarság,
Tiszta hálaadás,
Büszke, mély hitvallás...
Mert nekem ott öröm tanuságot tenni
És akkor, ha nem szabad magyarnak lenni!
''A Regősök útján című''
''verses kötetből, 1931.''
'''SZEGÉNY EMBER ÜNNEPE'''
Így szép ez, hogy semmink sincsen,
Asztalunkon nincs kalács,
A pohárban szegénykedő
Tiszta víz az áldomás.
Kenyerünk is szikkadt, barna,
Nem lágy, foszlós a bele.
Sonka helyett hagymát eszünk
Ünnepi reggelire.
Piros pünkösd napja van ma,
Hívogat a nagyharang...
Hogy mi boldogok lehessünk,
Nem kell vagyon, nem kell rang.
Száz dal zsong, bong a lelkünkben,
Mit nekünk a nagyvilág!
Kinyílt a pünkösdi rózsa
S tele vele minden ág !
''Árvay Árpád''
''1961. Pünkösd vasárnapon.''
'''VÉN, VÁRADI HÁZAK'''
Tietek a szívem, vén váradi házak,
Drága, bohó folyó, édes, szelíd dombok
Körös köves utcák, békés, öreg hársak
Ide száll a lelkem, bárhol is bolyongok
Tietek a szívem, tietek az álmom,
Enyém csak egy sírdomb kint a temetőben.
Ott vár rám az anyám, a legszentebb asszony,
Hogy majd megpihenjek újra az ölében
Tietek a szívem, legsóvárabb vágyam...
Hogyis lehetne más csücske a világnak,
Ahol az emberek szeretni úgy tudnak
S baráti ölelés, testvéri csók várnak.
A Körös vidáman, ujjongva ficánkol,
Ha elmegyek néha egy-két futó szóra,
Az Emlék-téren gesztenyék köszöntenek
S lombjukat ingatják kedves, néma bókra.
A régi Müllerből Ady úr int felém,
A parti sétányt meg Juhász lépte méri,
Dutka És Emőd a korzón udvarolgat
S a sarkon egy pohárra hív meg Tabéry...
Tudom, ez a város, ahol engem szeretnek,
Ahol még várnak rám, ahol hisznek bennem.
Örülni tudok itt életnek, világnak
És úgy érzem mindig, hogy újraszülettem.
''Árvay Árpád''
''' '''
'''SÉTA VÁRADON'''
Ott jártam a Körös partján nemrég...
Jaj, beh furcsa is lett ez a város!
Az utcákon csupa idegen arc
S nem vár ott rám többé senki most.
Voltam fent az öreg Kálvárián,
Mintha nem is a régi hegy volna!
Szent stációk helyén gajdoló nép
S kocsmává lett az ősi kápolna.
Ittam bort is, nem volt érmelléki,
Még csak nem is a környéken termett:
Valahol a Kárpátokon túlról
Teljesítették vele a tervet.
Több ház előtt várakozva álltam:
Talán épen most lép ki a kedves!...
De mindig csak új emberek jöttek...
Nem is tudom, mért lett szemem nedves...
Kiballagtam hát a temetőbe.
Néma csendben feküdtek a holtak.
A város tán ide költözött át?
A fejfák mind ismerősök voltak...
''Árvay Árpád''
'''TITKOS POSTA'''
Üzent a hegy
s az öreg Macska-domb,
mely sokszor állt
őrt csókjaim felett,
Elküldte a
kőrösparti
szelíd, kéklő eget.
A Mélyárok komor szilvafái
bólogatnak
biztatón, kedvesen
s régi séták
emlékeit
suttogják el nekem.
Az arany-hegy
gazdag napesője
buján ömlik,
zúdul be szobámba,
harcos-kemény
ifjúságom
feltámasztására.
Kis-sötétág
aranyos diófái
jótakarón
hunyorítnak le rám.
Tudják ők is,
hogy ez a föld
az igazi hazám.
Üzent a hegy...
s a pohárban buggyan,
Kacag, dalol!
a hegy vidám leve:
baráti szív
küldött nekem
titkos postát vele.
''Árvay Árpád Bukarest,''
''1961. november 30.''
A [[nagyvárad]]i [[jog]]akadémia hallgatója, majd újságíró, a nagyváradi [[Magyar Szó (napilap, 1929–1937)|Magyar Szó]] (1930), ennek betiltása után a lap folytatásaként megjelenő Magyar Kurír, [[Erdélyi Magyar Szó]], [[Magyar Hírlap]], [[Romániai Magyar Szó|Új Magyar Szó]] szerkesztője (1930-37), ugyanott a [[Néplap]] főszerkesztője. Írásai jelentek meg a [[Magyar Kisebbség (folyóirat)|Magyar Kisebbségben]] és a ''[[Tíz tűz]]'' c. antológiában. Az [[Országos Magyar Párt]] helyi elnöke volt.
|
