Főmenü megnyitása

Módosítások

47 bájt hozzáadva ,  5 évvel ezelőtt
| szöveg3 = Mercury szerzeménye. Barátságosabb, rádióbarátabb a hangzása, mint az album többi dalának.
}}
[[Fájl:Image-Dadd - Fairy Feller's.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|Richard Dadd: ''[[The Fairy Feller’s Master-Stroke (festmény)|The Fairy Feller’s Master-Stroke]]'']]Brian May a Queen jellegzetes hangzásának első megjelenéseként jellemzi az albumot: „A [[Led Zeppelin]] és a [[The Who]] is benne van valahol, mert ők voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni tőlük, az a rétegezett hangzás. A Who-ra jellemzőek a nyitott akkordok, és a „Father to Son”-ban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, erős gitárhangra alapul.”{{h|Purvis|2007|p=145}} Bár minden dalt külön-külön tag szerzett, az album hangzásának vannak egységes jellemzői: ezek a gitárvezérelt dalszerkezet, a jelentőségteljes, szinte eltúlzott énekhangzás, több dalban az elektromos és akusztikus gitár kiegészíti egymást, és már itt megjelenik a később az együttes védjegyévé váló többtételes, váltakozó stílusú dalszerkezet.{{h|Sutcliffe|2010|pp=46–47}} A fehér oldalon May szövegei főként líraiak, érzelmekről, emberi viszonyokról mesélnek, a fekete oldalon Mercury dalai nagyrészt történetmesélőek, az angol folklór hagyományos alakjait vonultatják fel.{{h|Blake|2010|p=142–143}}
 
Az albumot indító „[[Procession]]” rövid, instrumentális bevezető, amely a következő, „[[Father to Son]]” című dal egyes részleteiből építkezik.{{h|Purvis|2007|p=233–234}} A lassú „[[Some Day One Day]]” és a dinamikus „Father to Son” az akusztikus és elektromos gitár összjátékára épülnek, utóbbi nagyon erőteljes megszólalású dal, hirtelenszerűen váltakozik a dallama és a hangulata. Mindkét dalt May egy-egy visszatérő témája határoz meg: a „Father to Son”-t az apa-fiú kapcsolat, a „Some Day One Day”-ben pedig egy jobb világ iránti vágyódás.{{h|Purvis|2007|p=146}}{{h|Purvis|2007|p=251}} A balladaszerű „[[White Queen]]” lassú, melankolikus dallamokkal építkezik, amelyeket több helyen a gitár és ének erőteljes feltörése szakít meg.{{h|Purvis|2007|p=273}} A szövegét az egyetemi évei alatt írta: „Az Imperial College-ben írtam, ahol viszonylag védett életet éltem […] Olvastam [[Robert Graves]] ''A fehér istennő'' című munkáját, amely végigkísérte az idealizált Szűz/Anya/Királynő szerepét a történelemben, és az együttesünk neve, amelyet éppen abban az időben választottunk, tökéletesen megfelelt ennek – ez voltak az egyik indoka, amiért meg voltam győzve a jó névválasztásról. Személyes oldalról egy lánnyal kapcsolatos (természetesen!), akit minden áldott nap láthattam az egyetemen, és aki számomra megtestesítette a valói istennőt. Így visszatekintve hihetetlen, de annyira féltem tőle, hogy három év alatt egyszer sem szólítottam meg.”<ref>{{CitWeb|url=http://www.brianmay.com/brian/brianssb/brianssbmar04.html |szerző= [[Brian May|May, Brian]]|cím= Lyrical inspiration and songwriting|nyelvkód=en |kiadó= |weblap= brianmay.com|dátum= |elér=2013-04-26}}</ref> Taylor dala, a „[[The Loser in the End]]” kilóg a többi dal közül szinte bluesos hangzásával. Egy az édesanyját felnőve elhagyó fiúról szól, azt tárgyalva, mit hogy ránk az előző generáció, és abból mit tartunk meg.{{h|Purvis|2007|p=201}}
20 203

szerkesztés