„Brian De Palma” változatai közötti eltérés

 

'''Brian Russell De Palma''' ([[Amerikai Egyesült Államok]], [[New Jersey]], [[Newark (New Jersey)|Newark]], [[1940]]. [[szeptember 11.]] –) amerikai [[filmrendező]], [[forgatókönyvíró]] és [[filmproducer|producer]]. Az [[Új-Hollywood]]ként ismert amerikai rendezőnemzedék tagja, akárcsak [[Steven Spielberg]], [[Martin Scorsese]], [[Francis Ford Coppola]], [[George Lucas]] és [[John Milius]]. Az [[1960-as évek]] elejétől forgat. Eleinte rövidfilmeket készített, [[1968]]-tól azonban játékfilmeket rendez. Korai munkáin [[Jean-Luc Godard]] hatása érződik, leghíresebb alkotásai viszont [[Alfred Hitchcock]] stílusát tükrözik. Az [[1990-es évek]]től kezdve pályája különösen kiegyensúlyozatlannak tűnik: ebben az időszakban készült filmjei egyenetlen színvonalúak, fogadtatásuk is szélsőséges. [[1989]]-ben ő rendezte [[Bruce Springsteen]] számára a ''Dancing in the Dark'' című [[videoklip]]et.

 

== Pályafutása ==

=== A kezdetek ===

 

Brian De Palma amerikai–olasz családban született, édesapja sebész volt. A [[római katolikus]] háttérrel rendelkező fiatalember [[protestáns]] és [[kvékerizmus|kvéker]] iskolákban tanult [[Philadelphia|Philadelphiában]], [[Pennsylvania|Pennsylvaniában]] és [[New Hampshire]]-ben. Tanulmányait a [[Columbia Egyetem]]en folytatta, ahol a [[fizika]] volt a fő tantárgya. Az egyetemen ismerkedett meg olyan filmtörténeti klasszikusokkal, mint [[Orson Welles]] ''[[Aranypolgár]]'' ([[1940 a filmművészetben|1940]]) és Hitchcock ''[[Szédülés (film)|Szédülés]]'' ([[1958 a filmművészetben|1958]]) című alkotásai. Diplomája megszerzése után a Sarah Lawrence College hallgatója lett, az intézmény egyik első férfi diákja. Itt olyan alkotók művészetét tanulmányozta, mint a dokumentumfilm-készítő Maysles fivérek, [[Andy Warhol]], Jean-Luc Godard és [[Michelangelo Antonioni]]. [[1963 a filmművészetben|1963]]-ban forgatta első játékfilmjét ''The Wedding Party'' címmel, amely azonban csak 6 évvel később került bemutatásra. E film egyik szerepét egy akkor még teljesen ismeretlen fiatal színész, [[Robert De Niro]] játszotta, partnernője pedig egy bizonyos [[Jill Clayburgh]] volt: mindkét művész az [[1970-es évek]]ben vált világhírűvé. Az 1960-as évek javát De Palma rövidfilmek készítésével töltötte. E korszakából az [[1966 a filmművészetben|1966]]-os ''The Responsive Eye'' és az [[1970 a filmművészetben|1970]]-es ''Dionysus'' a legjelentősebbek. Utóbbiban használta először az osztott képmezőt, ami későbbi alkotásainak egyik meghatározó stílusjegye lett. Az osztott képmező ugyanis arra ad lehetőséget számára, hogy egyidőben, de különböző helyszíneken játszódó eseményeket egyszerre tudjon bemutatni a közönségnek. A ''Dionysus'' esetében e módszerrel egyszerre tudta ábrázolni a színpadon zajló [[performance]] történéseit, és bemutatni a közönség reakcióit, hiszen a nézők egy performance előadásnak mindenkor aktív résztvevői.

 

Az [[1960-as évek]]ben az Egyesült Államokban is igen népszerűek voltak a baloldali eszmék az értelmiség és a fiatalok egy része körében, ahol Jean-Luc Godard eszme és művészet szintézisét megvalósító munkái iránt fokozott érdeklődés mutatkozott. De Palmának is volt olyan ambíciója, hogy ő legyen az amerikai Godard, és ebbéli törekvéseit tükrözik Robert De Niro főszereplésével készült korai játékfilmjei, az ''Üdvözletek'' ([[1968 a filmművészetben|1968]]) és az ennek folytatásául szánt ''Szia, anyu! / Hi, Mom!'' (1970). Mindkét alkotás bátran és érdekesen használja a különféle kísérleti és dokumentumfilmes eszközöket, és általuk De Palma egyszerre próbálja meg a nézőket érzelmileg bevonni a cselekménybe, ugyanakkor el is idegeníteni őket attól. A ''Murder à la Mod'' (1968) című fekete humorú komédia Hitchcock hatását tükrözi, és az 1970-es évek De Palma-filmjei is Godard helyett inkább a nagy angol rendező világát idézik meg. Filmteoretikusok sokszor fejtegették, mi okozta ezt a váltást De Palma művészetében. Voltak, akik egyszerűen úgy gondolták, hogy a rendező szeretett volna Új-Hollywoodhoz tartozó kollégáihoz hasonlóan nagy kasszasikereket elérni, márpedig ilyesmire egy Godard stílusú alkotó aligha számíthatott, ám Hitchcock neve mindenhol jól csengett. Persze azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy e látványos példaképváltás csak látszólag látványos, hiszen a francia [[új hullám (film)|új hullám]] alkotói – köztük Godard – szintén egyik példaképüknek tartották Hitchcockot. De Palma védelmében kell megjegyezni azt is, hogy az 1970-es évek elején maga Godard alkotói válságban volt. 1968 és 1972 között forgatott munkái a Dziga Vertov csoporttal a nézhetőség határát súrolták, a rendező pedig utána évekig nem is forgatott a mozik számára. Gyakori egyébként az a vélemény is, hogy De Palma nem több, mint egy Hitchcock-epigon, ám ez a megállapítás sem állja meg a helyét: De Palma éppúgy nem másolta Hitchcockot, ahogyan Godard-t sem, hanem forrásként használva mindkettőjüket (és másokat is), egy csak rá jellemző filmes stílust alakított ki magának, ahogyan például az [[1990-es évek]]ben [[Quentin Tarantino]] is híres elődök stíluselemeinek felhasználásával alakította ki saját vizuális világát.

 

=== A fénykor filmjei ===

 

[[Fájl:Depalma13.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|''Gyilkossághoz öltözve'' (Angie Dickinson]]

 

Újra Hitchcock jelentette az ihletet De Palma számára, amikor a ''[[Gyilkossághoz öltözve]]'' ([[1980 a filmművészetben|1980]]) című krimijét forgatta, mely egyike legjobb munkáinak. A film felépítése a ''Psycho'' szerkezetét követi, ami De Palma esetében is lényegében azt jelenti, hogy a történet egészen máshol köt ki, mint amire a néző az első fél óra alapján számítana. Hogy tökéletes legyen a félrevezetés, Hitchcockhoz hasonlóan De Palma ugyancsak egy ismert színésznőre bízta azt a szerepet, amelyet a naiv néző a kezdetek alapján főszerepnek gondolna, de aztán a hősnőnek hitt figurából egy kegyetlen gyilkosság áldozata lesz. De Palma még rá is tesz egy lapáttal Hitchcock módszereire, és tudatosan vezeti félre a nézőket, amikor hangsúlyt ad olyan motívumoknak (például hosszas barangolás egy múzeumban, a hősnő alkalmi partnerének nemi betegsége), melyeknek a valódi történet szempontjából semmi jelentősége. A film főszerepeit [[Michael Caine]], [[Nancy Allen (színésznő)|Nancy Allen]], [[Angie Dickinson]] és [[Keith Gordon]] játszották. Részben egy nagy port felkavart ügy,<ref>[[Edward Kennedy]] szenátor 1969-es balesetéről van szó, amikor a politikus az autójával egy néptelen helyen egy kicsiny hídról a vízbe zuhant a kocsijával a sötétben. Vele utazott fiatal titkárnője is. Kennedy ki tudott menekülni a kocsiból, utasa viszont nem. A politikus azonban ahelyett, hogy megpróbált volna segítséget hívni, inkább igyekezett eltussolni az ügyet. Rövidesen azonban nyilvánvalóvá vált, hogy jelen volt a balesetnél, és elmulasztotta a segítségnyújtást. A baleset rekonstruálása során a szakértők valószínűsítették, hogy a kocsiba beszorult valamennyi levegő, így a titkárnő akár még negyedóráig is életben lehetett a víz alatt, mielőtt megfulladt volna. Kennedy ugyan olcsón megúszta az ügyet, ám elnöki ambícióiról végképp le kellett mondania.</ref> részben [[Michelangelo Antonioni]] ''[[Nagyítás (film)|Nagyítás]]'' ([[1967 a filmművészetben|1967]]) című klasszikusa jelentette a kiindulópontot a ''[[Halál a hídon]]'' ([[1981 a filmművészetben|1981]]) című thrillerhez. A történet főszereplője egy hangmérnök (John Travolta), aki egyik este egy elhagyatott helyen a természet hangjait rögzíti magnóra egy készülő film számára. A készülék felveszi egy arra járó kocsi defektjének hangjait is: a jármű a vízbe zuhan. A hangmérnök kimenti a kocsi utasát, egy fiatal lányt ([[Nancy Allen (színésznő)|Nancy Allen]]). A magnófelvétel meghallgatásakor kiderül, hogy a defektet egy pisztolylövés hangja előzte meg. Antonioni a ''Nagyítás''ban egyáltalán nem foglalkozott a fényképész főszereplő által felfedezett gyilkosság felderítésével, hanem ennek ürügyén művészet és valóság kapcsolatát boncolgatta. Vele ellentétben De Palma nagyon is elmerül a szövevényes bűnügy részleteiben, ám a végeredményt az ő főhőse is csupán az illúziók szintjén tudja hasznosítani: az utolsó áldozat halálsikolyát használja fel a készülő másodosztályú [[horror]]ban, amelyhez az egész film folyamán képtelenek voltak a filmbeli rendezővel együtt megtalálni a hitelesen sikító lányt. Noha a ''Halál a hídon'' szintén a rendező legjelentősebb munkái közé tartozik, a maga idejében éppúgy megbukott, mint [[Howard Hawks]] [[1930-as évek]]beli klasszikusának [[remake]]-je, ''[[A sebhelyesarcú]]'' ([[1983 a filmművészetben|1983]]). [[Oliver Stone]], a később filmrendezővé lett forgatókönyvíró a cselekményt az [[1980-as évek]]be helyezte át, amikor a [[kuba]]i vezér, [[Fidel Castro]] egy álhumánus intézkedéssel bűnözőket és más, a [[szocializmus]] számára nélkülözhető személyeket engedett ki az országából az Egyesült Államokba. A film egy ilyen emigráns kubai bűnöző, Tony Montana felemelkedésének és bukásának monumentális és véres históriája. Főszereplők: [[Al Pacino]], [[Steven Bauer]], [[Mary Elizabeth Mastrantonio]] és [[Michelle Pfeiffer]].

 

Az ''[[Alibi test]]'' ([[1984 a filmművészetben|1984]]) ismételt visszatérést jelent Hitchcock világába: a történet a ''Szédülés'' és a ''Hátsó ablak'' motívumait variálja. Az állástalan színész jómódú barátja kérésére beköltözik annak luxuslakásába, hogy vigyázzon az ingatlanra a tulajdonos távollétében. Hősünk kedvenc foglalatossága, hogy esténként távcsövön keresztül meglesi a közelben lakó szépséges hölgyet, aki hivatásos sztriptíztáncosnőket megszégyenítő vetkőzéssel zár minden napot. Egyik este azonban a színész a távcsövön keresztül azt látja, hogy a szépséges nőt egy torz külsejű alak megtámadja… Az ''Alibi test'' tovább gyarapította a bukott De Palma-filmek számát, noha a rendező egyik legérdekesebb alkotása. Annál nagyobb siker volt viszont a tévésorozat alapján forgatott ''[[Aki legyőzte Al Caponét]]'' ([[1986 a filmművészetben|1986]]) című gengszterfilm, amely a magyar címnek megfelelően – az eredeti: ''The Untouchables'', vagyis: az érinthetetlenek – a [[XX. század]] egyik leghíresebb amerikai bűnözőjének ártalmatlanná tételéről szólt. A szerepet De Palma felfedezettje, Robert De Niro játszotta, aki a hiteles szerepformálás érdekében állítólag még ahhoz is ragaszkodott, hogy pontosan olyan selyemalsókat viseljen, mint egykoron maga [[Al Capone|Capone]], noha egyetlen jelenetben sem látható alsóneműben. „Az érinthetetlenek”-et [[Kevin Costner]], [[Sean Connery]], [[Charles Martin Smith]] és [[Andy Garcia]] játszották: valamennyiük pályáján kiemelkedő alkotás volt ez a film, Connery [[Oscar-díj a legjobb férfi mellékszereplőnek|Oscar-díjat]] kapott érte. A híres pályaudvari jelenet a lépcsőn leguruló gyerekkocsival olyan filmtörténeti klasszikust idéz meg, mint [[Szergej Eizenstein]] ''[[Patyomkin páncélos]]''a ([[1925 a filmművészetben|1925]]).

 

''[[A háború áldozatai]]'' ([[1989 a filmművészetben|1989]]) javarészt a [[vietnami háború]] idején játszódik. Egy fiatal katona feljelenti bajtársait egy vietnami lány elrablásáért, megerőszakolásáért és meggyilkolásáért. Vajon lesz-e elég bátorsága és akaratereje ahhoz, hogy bebizonyítsa az igazát, hiszen élete a bajtársak között immár nincs biztonságban, s a mundér becsületének védelme sem feltétlenül kívánja az ilyen ügyek felderítését? A felkavaró, bár a kritikusok által fanyalogva fogadott dráma főszereplői: [[Michael J. Fox]], [[Sean Penn]], [[John Leguizamo]] és [[Ving Rhames]]. Nagy bukás volt [[Tom Wolfe]] [[bestseller]]jének filmváltozata, a ''[[Hiúságok máglyája]]'' ([[1990 a filmművészetben|1990]]), noha a főszerepeket olyan aktuális sztárok játszották, mint [[Tom Hanks]], [[Bruce Willis]] és [[Melanie Griffith]]. A thrillerhez való visszatérést jelentette a ''[[Káin ébredése]]'' ([[1992 a filmművészetben|1992]]), ám a tudathasadásos gyermekpszichológus hajmeresztő történetét a kritika és a közönség kedvezőtlenül fogadta, zavarosnak és unalmasnak minősítették. A De Palma-univerzum ismert színészei – John Lithgow, Steven Bauer, [[Gregg Henry]] – mellett [[Lolita Davidovich]] és [[Frances Sternhagen]] játszott még fontos szerepeket. A sikertelen thriller után De Palma újra gengszterfilmet forgatott, 10 évvel ''A sebhelyesarcú'' után, ismét Al Pacino főszereplésével. A ''[[Carlito útja]]'' ([[1993 a filmművészetben|1993]]) főszereplője a börtönből szabadult, ám a rosszul értelmezett betyárbecsület miatt csöppnyi esélye sincs arra, hogy visszakerüljön a tisztességes világba. A film egyszerre idézi meg az 1970-es éveket, illetve a gengszterfilmek fénykorának számító 1930-as évtizedet. Pacino kitűnő partnerei: Sean Penn, John Leguizamo, [[Penelope Ann Miller]] és [[Viggo Mortensen]]. A remek rendezés és a kitűnő szereplőgárda ellenére a ''Carlito útja'' nem lett kiugró kasszasiker, ellentétben a ''[[Mission: Impossible (film)|Mission: Impossible]]''-lel ([[1996 a filmművészetben|1996]]), amely minden idők egyik legjövedelmezőbb filmjének bizonyult. 10 évvel az ''Aki legyőzte Al Caponét'' után De Palma ismét egy régi, sikeres tévésorozat alapján forgatott. A főszereplő [[Tom Cruise]] által megformált titkos ügynök, Ethan Hunt látszólag rutinfeladatot hajt végre csoportjával, ám a jól megtervezett akció balul sül el: Hunt kivételével a csoport minden tagja meghal. Azonban hősünk élete sincs biztonságban a továbbiakban, hiszen a veszélyek java még csak ezután következik, és Hunt saját magán kívül senkiben sem bízhat. Cruise partnerei: [[Jon Voight]], [[Vanessa Redgrave]], [[Jean Reno]], [[Emmanuelle Béart]], Ving Rhames, [[Kristin Scott Thomas]] és [[Emilio Estevez]].

 

''[[Az utolsó dobás]]'' ([[1998 a filmművészetben|1998]]) egyetlen helyszínen játszódik, egy 14 ezer személyes sportarénában, ahol gyilkosság történik. Az áldozat az Egyesült Államok védelmi minisztere. Rick Santoro nyomozónak a pánikba esett tömegben kéne elkapnia a tettest, de vajon ennyi ember között sikerrel járhat-e? Kínos kudarc volt De Palma kiruccanása a [[sci-fi]] műfajba ''[[A Mars-mentőakció]]'' ([[2000 a filmművészetben|2000]]) című filmmel. A [[2020]]-ban játszódó történetben bátor űrhajósok indulnak a [[Mars (bolygó)|Mars]]ra, hogy megmentsék egy korábbi expedíció tagjait. A vörös bolygó azonban számtalan meglepetéssel szolgál számukra. Az idősíkokkal és a filmes ötletekkel való játszadozás jellemzi a ''[[Femme fatale (film)|Femme fatale]]'' ([[2002 a filmművészetben|2002]]) című thrillert, melynek [[Antonio Banderas]] és [[Rebecca Romijn-Stamos]] játszották a főszerepeit. A ''[[Fekete Dália (film)|Fekete Dália]]'' ([[2006 a filmművészetben|2006]]) [[Hollywood]] történetének egyik legkegyetlenebb és felderítetlen [[Fekete Dália|bűnügyére]] kínál megoldást, mellesleg több utalást tartalmaz a rendező saját korábbi filmjeire. A [[2007 a filmművészetben|2007]]-es [[Velencei Nemzetközi Filmfesztivál|Velencei filmfesztiválon]] bemutatott ''Redacted'' az előzetes hírek alapján kicsit Oliver Stone, kicsit [[Michael Moore]] nyomdokain haladó film, amely az Egyesült Államok [[irak]]i szerepvállalásáról rántja le a leplet. Az ''Aki legyőzte Al Caponét'' 20. évfordulóján, 2006-ban bejelentették, hogy De Palma folytatást készít a legendás gengszterfilmhez, amely az új évezred divatjának megfelelően valójában előzmény lesz: Al Capone felemelkedését meséli el a korábban Sean Connery által megformált Jimmy Malone szemszögéből. Malone szerepét [[Gerard Butler]]nek szánták, Al Capone szerepére [[Nicolas Cage]]-et kívánták megnyerni. [[2008 a filmművészetben|2008]] végén a produkciót bizonytalan időre felfüggesztették.

 

== Filmjei ==

 

* [[2012]] [[Gyilkos vágyak]] (Passion)

 

== Fontosabb díjak és jelölések ==

 

=== Arany Málna-díj ===