„Tengu” változatai közötti eltérés

 

A tengu (天狗, „mennyei kutya”) a japán népi hitvilág egyik mesebeli lénye, melyet egyaránt azonosítanak egyfajta shinto istenként (kami) vagy youkaiként (természetfeletti lény, lidérc/démon) is. Habár nevük egy kutyaformájú kínai démonéból származik (tiangou), a tengu alakja már a kezdetektől ragadozómadarak jellemzőiből táplálkozott, hagyományosan mind emberi, mind madárszerű jellemzőkkel ábrázolva. A legkorábbi képeken csőrrel szerepel, de a későbbiekben ezt a vonást gyakran természetellenesen hosszú orrá emberiesítve ábrázolták, mely ma a tengu alakjának legelterjedtebb ismertetőjegye.

 

==Gonosz szellemek és dühös kísértetek==

 

A késő Heian-korban kiadott történetgyűjtemény, a Kodzsaku Monogatari, tartalmazza a legkorábbi tenguról szóló történetek néhányát, melyekben a tengu már úgy van bemutatva, mintha évszázadok óta jelen lenne. Ezek a tenguk a buddhizmus kellemetlen ellenfelei, akik félrevezetik a hívőket hamis Buddha-jelenésekkel, szerzeteseket ragadnak el és dobnak le elhagyatott helyeken, nőket szállnak meg és megpróbálják bűnre csábítani a szent embereket, templomokat fosztogatnak, és szentségtelen erőket adományoznak azoknak, akik imádják őket. Gyakran álcázzák magukat papoknak vagy szerzetesnőknek, de az igazi formájuk a héjáéra hasonlít.

A tenguk negatív beállítása tovább enyhült a 17. század folyamán. Egynéhány történet már sokkal kevésbé gonosz lényként festi le őket, akik inkább védelmezik és megáldják a buddhista templomokat, mintsem lerombolják vagy felégetik. A 18. században keletkezett legenda, a Kaidan Tosiotoko (怪談登志男?) szerint egy tengu egy jamabushi alakját vette fel, és egészen addig hűen szolgálta egy zen kolostor vezető papját, amíg az rá nem jött szolgája valódi kilétére. Akkor a tengu szárnyai és hosszú orra újra előtűnt. A tengu kért egy darabot a mestere bölcsességéből, majd elment, de titokban tovább szolgálta a kolostort természetfeletti erejével.

 

A 18. és 19. században a tengu úgy élt a köztudatban, mint egyes erdők félelmetes, éber őrei. Az 1764-es, furcsa történeteket tartalmazó gyűjteményben, a Sanshu Kidan (三州奇談)-ban szól egy történet, egy férfiról, aki falevélgyűjtés közben egy mély völgybe téved, és hirtelen heves jégzivatar tör rá. Később egy csoport földműves elmeséli neki, hogy abban a völgyben volt, ahol a guhin él, és bárki, aki akár csak egyetlen levelet elvisz onnan, biztos halált hal. Az 1849-ben írt Szózan Csomon Kisú (想山著聞奇集?)-ban a szerző beszámol a Mine tartománybéli favágók szokásáról: egy bizonyos fajta, kuhin-mochinak nevezett rizskekszet használtak, hogy kiengeszteljék a tengut, aki egyébként mindenféle gonosz tréfával nehezítené a dolguk. Egymásik tartományban egy különleges fajtájú halat, okozét, ajánlottak fel a tengunak az erdőt járó emberek és vadászok, cserébe a sikeres aznapi munkáért. Isikava prefektúrában egészen a mostani időkig hitték az emberek, hogy a tengu ki nem állhatja a makrélát, ezért ezt a halat használták talizmánként a gyermekrablás, a csínytevő szellemek ellen.