„Tengu” változatai közötti eltérés

 

 

 

==Kinézet==

 

 

 

 

==Eredet==

 

 

A tengu legelső japán említésének a 720-ban írt Nihon Shoki 23. fejezetében található leírást tartják. Ez úgy szól, hogy egy hatalmas hullócsillag tűnik fel az égen, amit buddhista pap mennyei kutyaként azonosít, és nagyon hasonlóan a kínai hiedelemhez, feltűnése egy katonai lázadást előzött meg. Habár a tengut a kínában használt írásjegyekkel írták le, a szót kísérő furigana (fonetikus átírás) az amacukicune (mennyei róka) olvasatot mutatják. M. V. de Visser úgy feltételezi, hogy a korai japán tengu talán két kínai szellemlény összetevődése: a tiangoué, és a huli jingnek nevezett rókaszellemeké.

 

==Gonosz szellemek és dühös kísértetek==

 

A késő Heian-korban kiadott történetgyűjtemény, a Kodzsaku Monogatari, tartalmazza a legkorábbi tenguról szóló történetek néhányát, melyekben a tengu már úgy van bemutatva, mintha évszázadok óta jelen lenne. Ezek a tenguk a buddhizmus kellemetlen ellenfelei, akik félrevezetik a hívőket hamis Buddha-jelenésekkel, szerzeteseket ragadnak el és dobnak le elhagyatott helyeken, nőket szállnak meg és megpróbálják bűnre csábítani a szent embereket, templomokat fosztogatnak, és szentségtelen erőket adományoznak azoknak, akik imádják őket. Gyakran álcázzák magukat papoknak vagy szerzetesnőknek, de az igazi formájuk a héjáéra hasonlít.

A 12. és a 13. századi a leírások továbbra is úgy mutatják a tengut, mint bajok hozóit a világra. Ekkoriban úgy állították be őket, mint a harag szellemei, hiú vagy eretnek papokéi, akik eljutottak a „tengu-birodalmba” (天狗道, tengudó). Elkezdték megszállni az embereket, különösképp nőket és gyerekeket, és az ő szájukon keresztül beszélnek (kitsunetsuki). Még mindig ellenségei a buddhizmusnak, sőt, figyelmük az uralkodó családra is ráirányult. A Kodzsidan mesél egy császárnéról aki meg lett szállva, az Ókagami pedig beszámol Szandzsó császár esetéről, akit megvakított egy tengu, a pap szelleme miatt, aki ellenezte annak trónra kerülését.

 

 

13. századi történetekben a tenguk fiatal fiúkat raboltak el, a papok mellet, akik mindig is a célpontjaik voltak. A fiúk gyakran visszatértek, míg a papokat összekötözve találták meg egy fa tetején, vagy más magas helyeken. A tenguk összes áldozata azonban a halál vagy az őrület határán levő állapotban jönnek vissza, esetenként miután becsapták őket, hogy trágyát egyenek.

 

A Genpei Dzsószuikiben, ami késő Kamakura-korban íródott, Go-Sirakawa császárnak megjelenik egy isten, és részletes beszámolót ad a tengu szellemekről. Azt mondja, azért járnak a tengu úton, mert mint buddhisták, nem mehetnek a pokolba, de mint rossz erkölcsű emberek, a mennybe sem juthatnak. Leírja a különböző típusú tenguk külsejét: papok, szerzetesnők, hétköznapi férfiak és asszonyok szellemei, akiket életükben megszállt a túlzott büszkeség. Az isten rámutat arra, hogy nem minden tengu egyenlő; a nagytudású férfiak daitenguvá (大天狗, nagy tengu) válnak, míg a jelentéktelenebbek kotenguvá (小天狗, kis tengu).

 

Hajasi Razan filozófus listába szedte a daitenguk legnagyobbjait, mint például a Kurama-hegyi Szódzsóbó, az Agato-hegyi Taróbó, és a Hira-hegyi Dzsiróbó. Kurama és Agato démonjai a leghíresebb tenguk közé tartoznak.

 

==Védelmező szellemek és istenségek==

 

 

 

A 18. és 19. században a tengu úgy élt a köztudatban, mint egyes erdők félelmetes, éber őrei. Az 1764-es, furcsa történeteket tartalmazó gyűjteményben, a Sanshu Kidan (三州奇談)-ban szól egy történet, egy férfiról, aki falevélgyűjtés közben egy mély völgybe téved, és hirtelen heves jégzivatar tör rá. Később egy csoport földműves elmeséli neki, hogy abban a völgyben volt, ahol a guhin él, és bárki, aki akár csak egyetlen levelet elvisz onnan, biztos halált hal. Az 1849-ben írt Szózan Csomon Kisú (想山著聞奇集?)-ban a szerző beszámol a Mine tartománybéli favágók szokásáról: egy bizonyos fajta, kuhin-mochinak nevezett rizskekszet használtak, hogy kiengeszteljék a tengut, aki egyébként mindenféle gonosz tréfával nehezítené a dolguk. Egymásik tartományban egy különleges fajtájú halat, okozét, ajánlottak fel a tengunak az erdőt járó emberek és vadászok, cserébe a sikeres aznapi munkáért. Isikava prefektúrában egészen a mostani időkig hitték az emberek, hogy a tengu ki nem állhatja a makrélát, ezért ezt a halat használták talizmánként a gyermekrablás, a csínytevő szellemek ellen.

 

| location = Kent

| isbn = 978-1-906876-22-7 }}