„Termőtáj” változatai közötti eltérés

A zárvatermők termőtáját a termőlevelek száma és azok összenövése alapján több csoportra oszthatjuk. Ha a termőtáj egyetlen termőlevélből áll – mely így maga a termő is – akkor egytermőleveles vagy '''monokarp''' ''(monocarp)'' termőtájról beszélünk (pl. [[búza]], [[barack]], [[szarkaláb]]). Ha a termő kettő vagy több termőlevél összenövéséből alakul ki, akkor többtermőleveles vagy '''polikarp''' ''(polycarp)'' termőtájról beszélünk. Ennek további két típusát különíthetjük el. Az ősibb típusban a termőlevelek külön-külön, önmagukban nőnek össze, vagyis annyi termő alakul ki, ahány termőlevél eredendően volt. Ez az ún. '''apokarp''' ''(apocarp)'' termőtáj (ez jellemző pl. a [[boglárkafélék]]re). Fejlettebb az olyan polikarp ginőceum, amelyben a termőlevelek széleikkel egyetlen termővé nőttek össze. Ezt hívjuk forrt vagy '''cönokarp''' ''(coenocarp)'' termőtájnak. Az összenövés mértéke szerint a cönokarp ginőceumot további két típusra oszthatjuk. Ha a szomszédos termőlevelek nagyobb felületeikkel nőnek össze, és az összenőtt termőlevélrészletek a termő, elsősorban a magház üregébe benőve középen összeérő válaszfalakat alkotnak, akkor '''szünkarp''' ''(syncarp)'' termőtájról beszélhetünk. Az ilyen magház magától értetődően többüregű (pl. [[liliomfélék|liliom]]). Ha viszont az összenőtt termőlevelek szélei csak bizonyos mértékig nyomulnak be a magház üregébe, akkor '''parakarp''' ''(paracarp)'' termőtájról van szó. A magházba betüremlő részeket rekeszfalaknak nevezik. A parakarp ginőceum magháza bár együregű, de több rekeszre tagolódik (pl. [[pipacs]]). A cönokarp termőtájak közül a szünkarp termőtájat tekintik az ősibb típusúnak, mert a parakarp termőtáj úgy alakult ki, hogy a szünkarp termőtáj magházában lévő válaszfalak részben vagy egészben eltűntek, így létrehozva az együregű, többrekeszű magházat.

A termő maga tehát alakulhat egy termőlevélből, méghozzá a monokarp és az apokarp termőtájban; ilyenkor '''monomer''' termőről beszélünk (pl. szarkaláb, [[pünkösdi rózsa]]). A termő képződhet több termőlevélből is – a cönokarp típus esetében; ilyenkor beszélhetünk '''dimer''', azaz kéttermőlevelű (pl. [[káposztafélék|káposzta]]), '''trimer''', azaz háromtermőlevelű (pl. [[tulipán]]) és '''polimer''', azaz többtermőlevelű termőkről (pl. [[mályvafélék|mályva]]).

A bibe közvetlen folytatása a bibeszál, mely kapcsolatot biztosít a bibe és a magház között. Ha ez a rész hiányzik – mint már olvashattuk –, akkor ülő bibéről beszélünk. Ez ritka esetben felső részén üres és nyitott, s belsejében ún. bibecsatorna vagy bibekanális alakul ki, melyen keresztül a pollentömlő a magház belsejébe juthat (pl. [[violafélék|viola]], liliom). A bibeszál legfontosabb alkotója az ún. összekötő vagy stigmatoid [[Szövet (biológia)|szövet]], melyen keresztülhalad a pollentömlő, miközben a magház felé nyomul. A stigmatoid szövet nem csak utat biztosít a pollentömlőnek, de azt tápanyagokkal is ellátja. Neve – stigmatoid szövet – utal arra, hogy hasonló a bibe – a stigma – szövetéhez. Csatornás bibeszál esetében a stigmatoid szövet kibéleli az egész csatornát, sőt egészen az mikropiléig nyomul (az ún. obturator által, mely a pollentömlőt a bibeszál stigmatoid szövete helyett táplálja).

A zárvatermők nagy részében azonban a bibecsatorna nincs jelen, a bibeszál belső szövetei igen tömöttek, de természetesen a stigmatoid szövet is jelen van. Az ilyen bibeszálban nagyon sok sejtközötti járatot, intercellulárist találhatunk: ezekben nyomul előre a pollentömlő. Azonban a pollentömlő maga is hozzájárul a bibeszál szöveti sejtjeinek elnyálkásításához, fellazításához: [[pektináz]] [[enzim]]et termel. Vagyis a pollentömlő előrehaladása közben mintegy feloldja a [[sejtfal]]anyagokat, így a sejtek elvesztik feszességüket, és összesnekösszeesnek: ezért van az, hogy a tömlő nem okoz semmiféle jelentős térfogat-növekedést a bibeszálban, vagyis nem feszíti szét azt. A bibeszálban a tipikus [[szállítószövet]]et is ez a stigmatoid vagy más néven transzmissziós szövet képviseli. Ez tehát a bibeszál legspecializáltabb szövete a bőr- és alapszöveteken belül, bár tipikus szállítóelemek is keletkezhetnek benne (pl. [[tracheida|tracheidák]] és [[Trachea (növények)|tracheák]]).

A magkezdemény ''(ovulum)'' a makromeispóra (meiózissal létrejövő, nagyobb méretű, női jellegű spóra) képződésének helye. Kis szövetdudor formájában a maglécen kezd differenciálódni. Részei a következők: a magkezdemény teste, az ún. nucellusz ''(nucellus)'', mely vegetatív és sporogén sejtekből áll; a magkezdemény burka, az ''integumentum'', amely a nucelluszt körülveszi, s vagy egyrétegű, vagy kétrétegű. Gyorsabb növekedésű, mint a nucellusz, és azt szinte teljesen körbenövi, csak a magkezdemény csúcsán hagy egy kisméretű csatornaszerű járatot s nyílást, a mikropilét (''micropyle'': ''mikrosz'' = „kicsiny”, ''püle'' = „kapu”). Ezen a nyíláson keresztül hatol be a pollentömlő a magkezdemény belsejébe.

A magkezdemény helyzete háromféle lehet. Ha csúcsa a köldökzsinórtól elfelé tekint, akkor egyenes ('''ortotróp''', atróp); ha a mikropile a köldökzsinór közelében van, akkor visszafordult vagy '''anatróp'''; és ha a két előbbi közötti átmenetet mutatja, akkor görbült vagy '''kampilotróp''' ''(campylotrop)''.

Az integumentum felületét kutikula is fedi. A kettős integumentumos magkezdeményeken három kutikuláris réteget lehet elkülöníteni. Egy külsőt, amely az integumentum externumon és a köldökzsinóron képződik; egy középsőt, mely kettősen alakul ki a két integumentum között; és egy belsőt, amely ugyancsak kettős struktúrával jelenik meg a integumentum internum belső fala és a nucellusz külseje között. Olykor az integumentum belső epidermisze integumentális tapétummá alakul, mely az embrió táplálásában játszik szerepet.