„Mágnesség” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
25. sor:
[[1269]]-ben [[Petrus Peregrinus]] (Pierre de Maricourt) a korban szokatlan kísérleti módszerrel viszgálta meg a mágnességet. Egy gömb alakúra elkészített mágnes felszínén határozta meg az erőhatás irányát egy kis fémtű segítségével. Felrajzolta az az ezeket folytonosan összekötő vonalakat (mai szóval erővonalakat) és megállapította, hogy ezek a gömb felszínén két egymással szemben lévő pontban futnak össze úgy, ahogy a [[Föld]] felszínén a [[hosszúsági kör|meridiánok]]. Ezeket a pontokat ő nevezte el pólusoknak.{{refhely|A fizika kultúrtörténete|273. o.}}
[[1600]]-ban jelent meg [[William Gilbert]] – [[I. Erzsébet angol királynő]] udvari orvosa – műve ''De Magnete, Magnetisque Corporibus et De Magno Magnete Tellure'' címmel, amelyben hitet tett a közvetlen kísérletezés fontossága mellett. A könyvben kifejtette, hogy a [[Föld]] maga hatalmas mágnesnek tekinthető, amellyel megmagyarázta az iránytű működését. Felismerte a két pólus eltérő jellegét, két mágnes pólusai között lehetséges vonzó és taszító erőket. Megállapította, hogy a két pólus nem választható el egymástól, mert egy mágnest kettévágva két kétpólusú mágnes jön létre. Felfedezte a mágnestű [[inklináció]]ját, azaz a vízszintestől való eltérését a Föld mágneses terében, és ennek alapján lehetségesnek tartotta a [[földrajzi szélesség]] meghatározását.{{refhely|A fizika kultúrtörténete|273. o.}}
[[1600]]-ban W. Gilbert, [[I. Erzsébet angol királynő]] udvari [[orvos]]a ismerte fel, hogy a [[Föld]] maga hatalmas mágnesnek tekinthető, ezzel a bűvös hatás tudományos magyarázatára leltek. Később [[Mihail Vasziljevics Lomonoszov|M. V. Lomonoszov]] [[Oroszország|orosz]] tudós látta szükségesnek a mágnesesség [[atom]]i szinten való magyarázatát.▼
▲
== Alkalmazása ==
| |||