„Margarethe hadművelet” változatai közötti eltérés

Az 1943 első negyedévi ismételt béketapogatózások felkeltették a brit kormánykörök érdeklődését. [[Anthony Eden]] külügyminiszter [[március 10.|március 10-én]] külön emlékiratban foglalta össze az addig történteket (memorandummal zárva azt) és ezt elküldte Washingtonba, illetve Moszkvába. Az USA kételkedett a kilépési szándékokat illetően, a Szovjetunió pedig kizárólag az ellenzékkel való kapcsolatfelvételt tartotta elképzelhetőnek. Utóbbiak az Eden-memorandumban felvetett konföderációs elképzeléseket egyenesen szovjetellenesnek minősítették. A Budapestnek visszaküldött brit vélemény sarkalatos pontja a határkérdés volt: kifejtették, hogy nem hajlandóak szövetségeseik kárára cselekedni, egyedül Románia felé hajlandóak az engedményre.<ref>''„[...] mint ellenséges állam, Magyarország jövendő határai kérdésében nem tarthat igényt különös kíméletre, elsősorban ott, ahol ez a kérdés szövetségeseinket, Csehszlovákiát és Juguszláviát érinti – nem vonatkozik ez egy másik ellenséges állammal, Romániával közös jövendő határaira.”'' Lásd ''Háború...'' 5. o.</ref> [[május 30.|Május 30-án]] a minisztertanács elutasította a németek azon kérését, miszerint magyar csapatok is vegyenek részt a balkáni megszállásban. Ezzel egyértelmű jelét adták, hogy a közeljövő angolszász inváziójában nem akarnak fegyveres ellenállást tanúsítani. A döntés a német fél nemtetszését vonta maga után.
 
Mussolini nyár közepi bukását követően Szegedy-Maszák Gellért Andoron keresztül kérte a szövetségesek javaslatát a továbbiakról, egyidőben Barcza Györgyön keresztül azt a tanácsot kapta Budapest, hogy a német megszállás kockázatai ellenére Olaszországgal egyidőben jelentse be a kilépést. A magyar vezetés ezt nem látta kivitelezhetőnek, de hivatalos delegátusként ismét Isztambulba küldték Veress Lászlót. Veress tudatta a brit diplomatákkal, hogy a kapitulációra az ország hajlandó, de csak akkor, ha a szövetséges csapatok elérik az országot. Kifejtette, hogy a honvédség ezután megvédi az országot a németekkel szemben és repülőtereit, illetve hírközlő berendezéseit pedig a szövetségesek rendelkezésére fogja bocsátani. Veress [[Ujváry Dezső]] isztambuli magyar konzul segítségével [[augusztus 20.|augusztus 20-án]] találkozott [[John Sterndale Bennett]]el, az ankarai brit nagykövetség hivatalos követével. Ezt a lépést a londoni külügyminisztérium is komolyan vette, a brit vezérkarral is véleményeztette. [[szeptember 2.|Szeptember 2-án]] megszületett a válasz, amely hiteles meghatalmazású, magas diplomáciai csatornák igénybevételét kérte a magyaroktól és elvárta a feltétel nélküli kapituláció nyilvános bejelentését. Ha ez nem lehetséges, úgy a szándék bizonyítását a Németországgal történő bárminemű együttműködés megszakításával és a magyarországi német tevékenység szabotálásával vívhatja ki. Ezt a nyilatkozatot a britek megküldték két fő szövetségesüknek is: a szovjetek egyértelműen a kiválás azonnali bejelentését szorgalmazták, több nem hivatalos tanács is ezt javasolta, az ország ezzel rehabilitálná magát. Veress [[szeptember 9.|szeptember 9-én]] késő este vette át Isztambulban a hivatalos brit választ. Az irat a kapituláció ''„megfelelő időpontban történő bejelentését”'' tette szükségessé, továbbá a fentebb közölteket. A magyar kormány [[október 10.|október 10-én]] lisszaboni követe útján értesítette a feleket, az okmány (az előzetes fegyverszünetek feltételeinek) elfogadásáról. A magyar kormány kiegészítésként megkezdtékmegkezdte a Veress által becsempészett brit rádió üzemeltetését, Veress [[szeptember 29.|szeptember 29-én]] lépett először rajta keresztül kapcsolatba Londonnal. Előírták még egy brit katonai misszió fogadását is a fővárosban, de erre a gyakorlatban nem került sor. Eközben (augusztus-szeptember) Bernben a magyar küldött az amerikai titkosszolgálat megbízottaival tárgyalt a kiugrásról.
 
=== A Birodalom felfigyel ===
Névtelen felhasználó