„Filmzene” változatai közötti eltérés

a
nem működő link javítása
(David Lean → David Lean (filmrendező))
a (nem működő link javítása)
==Története==
===Némafilm===
A [[némafilm]]-vetítéseket szinte kivétel nélkül élőzene, kezdetben leginkább [[zongora]]szó kísérte. A hangszer a világ első [[film]]bemutatójáról sem hiányzott, melyet a [[Auguste és Louis Lumière|Lumière fivérek]] rendeztek Párizsban, 1895-ben.<ref>Cook, David A. A History of Narrative Film, 2nd edition. New York: W.W. Norton, 1990. ISBN 0-393-95553-2</ref> A zenének a kezdetektől nélkülözhetetlen szerepe volt; megteremtette azt a különleges légkört, melyből a nézők a szereplők által megélt érzelmekre tudtak következtetni. (A legkoraibb filmvetítések idején a zene azonban egy sokkal prózaibb feladatot is ellátott: elfedte a vetítőgép hangos zörejeit.)<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw">httphttps://archive.is/20120719223112/www.associatedcontent.com/article/31632/history_of_music_in_film_analysis_of.html?cat=40</ref> Gyakran előfordult, hogy a filmforgatás során is jelen voltak zenészek, hogy játékukkal hasonló hatást érjenek el. A moziknak általában saját zongoristájuk volt. Az 1910-es évek közepétől a nagyvárosi filmszínházak már inkább [[Orgona (hangszer)|orgonistákat]] vagy akár egész [[zenekar]]t foglalkoztattak. A mozikba esetenként hatalmas, külön erre a célra tervezett orgonák kerültek, melyekkel zenekari hangzásokat lehetett utánozni, és az ütőhangszerek szerepét is betöltötték – akár a vágtató lovak vagy a tomboló vihar hanghatásait is elő lehetett állítani velük.
 
A legkoraibb némafilmek zenéjét a vetítéskor [[Improvizáció|improvizálták]], vagy már létező klasszikus és színházi zenedarabokból állították össze. S ha az orgonista vagy a zongorista használt is megírt [[Kotta|kottát]], az improvizáció továbbra is szerves része maradt a korabeli filmek zenéjének. Az orgonista például akkor is alkalmazhatta a „vágtató ló”-hatást a megfelelő képsorokhoz, ha az nem volt szigorúan előírva a számára. Az 1910-es évek közepétől aztán egyre gyakoribbá vált, hogy a filmek „saját” zenét kaptak. A rendezők rájöttek, hogy a különféle, a filmhez tulajdonképpen nem is kapcsolódó zenedarabok játszása elvonja a közönség figyelmét a képekről. Egyre több „zenei kézikönyv” látott napvilágot, melyekben előre kidolgozott stílusokat és motívumokat jegyeztek le a különböző témák, mint például ''természet'', ''nemzet és társadalom'', ''boldogság'', ''félelmetes éj'' bemutatásához. A filmek így egyfajta „konzerv”-zenét kaptak, mely azonban már jóval szervesebb része lett a képsoroknak, mint a klasszikus darabok.<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw"/>
 
===A mozi aranykora (1933-1956)===
Az 1930-as években a rendezők még jobbára úgy gondolták, hogy a filmhez társuló zenének jól meghatározott oka kell legyen. Amikor például egy városi parkban játszódó szerelmes jelenet képsorai futottak, s a hangulatot [[hegedű]]szóló fejezte ki, a hegedűs a képkockákon is megjelent, pedig semmi köze nem volt a jelenethez.<ref>httphttps://archive.is/20120719223112/www.associatedcontent.com/article/31632/history_of_music_in_film_analysis_of.html?cat=40 – Max Steiner: We Make The Movies</ref> Mindezek ellenére az [[Opera (színmű)|operákhoz]] hasonlóan az ekkor készült filmekben általában folyamatosan szólt a zene, melynek megkomponálása már csak a szükségesen hatalmas terjedelem miatt sem volt egyszerű. Egy-egy film zenéjén több alkotó közösen dolgozott; a felhasznált témákat általában az éppen népszerű zenei stílus már meglévő repertoárjából merítve. S ahogy a technika fejlődésével a filmek előállítása egyre gyorsabb ütemű lett, a zene megírására gyakran nem jutott elegendő idő, így a komponisták még inkább kénytelenek voltak a bevett szokásokra, formulákra és klisékre támaszkodni.<ref name="auto_eVtLy49+HIlqvKXxjIoBTw"/>
 
A filmzeneszerzés világából nem maradt ki [[Charles Chaplin|Charlie Chaplin]] sem ([[A kölyök (film, 1921)|A kölyök]], 1921; [[Aranyláz]], 1925; [[Nagyvárosi fények]], 1931; [[A diktátor]], 1940 – ez utóbbi Chaplin első hangosfilmje volt).
4 749

szerkesztés