„Sztyepp” változatai közötti eltérés

62 bájt hozzáadva ,  5 évvel ezelőtt
Jellemző növényei a különböző szárazságtűrő, keskenylevelű fűfélék, ezek közül is az árvalányhajak. Az európai erdős sztyeppek zónájában a pusztai árvalányhaj (Stipa joannis Celak), a valódi sztyeppek északi részén a csinos (S. pulcherrima Koch), keskenylevelű (Stipa tirsa Smirn.), borzas (S. dasyphylla és S. zalesskyi) és ukrán (S. ucrainica Klok.) árvalányhaj, a délebbi részeken pedig a szőröstoklászú (S. lessingiana ) és kunkorgó árvalányhaj (S. capillata és S. sareptana). Gyakoriak az alacsony termetű cserjék, így a törpemandula, csepleszmeggy, zanótok (Chamaecytisus austriacus, C. ruthenicus), rekettye (Genista scythica), Calophaca wolgarica, fekete madárbirs (Cotoneaster niger), gyöngyvessző fajok (Spiraera media, S. crenata, S. hypericifolia), és rózsák (Rosa spinosissima, R. gallica, R. jundzillii). A szárazabb sztyepptípusokban gyakoriak a hagymás gumós-növények, így a hagymák (Allium rotundum, A. ammophilum, A. decipiens, A. atroviolaceum, A. guttatum), tulipánok (Tulipa schrenkii, T. sylvestris), a tyúktaréjok (Gagea bulbifera, G. pusilla, G. szovitsii), vagy a Bellevalia sarmatica, Hyacinthella pallasiana, Ornithogalum tenuifolium, Crocus reticulatus.
 
A sztyeppéken különösen jellemzőek az ún. ördögszekér növények, amelyek terméseiket a tőről leszáradva és a szél által tovagörgetve terjesztik. Ilyen pl. a tátorján, az ukrán és borzas macskamenta, a [[buglyos fátyolvirág]], a tatárlelleg[[tatár lelleg]]. A törpecserjéket a délibb sztyeppzónákban ürmök (Artemisia austriaca, A. lercheana, A. pauciflora, A. nitrosa, A. sublessingiana, A. dracunculus, A. frigida), valamint a csikófark, a heverő seprőfű (Bassia prostrata) és néhány egyéb libatopféle (Atriplex cana, Anabasis salsa, Krascheninnikovia ceratoides) képviselik.
 
A sztyeppék állatvilága rendkívül gazdag mind a gerinctelenek, mind a gerincesek tekintetében. Rovarvilágában jellemzőek a tápnövény-specialista fitofág lepkék és bogarak, valamint az egyenesszárnyúak. A gerincesek közül jellegzetes, csak vagy elsősorban a sztyeppövben előforduló állatfajok a Magyarországon is élő [[rákosi vipera]], a [[haragos sikló]], kerecsen[[kerecsensólyom]], parlagi sas, [[kék vércse]], [[túzok]], [[ürge]], sztyeppi mormota vagy bobak, [[pártás daru]], [[pusztai sas]], [[fakó rétihéja]], [[feketeszárnyú székicsér]], szerecsen pacsirta, [[fehérszárnyú pacsirta]], lilebíbic, molnárgörény, [[csíkos szöcskeegér]], güzüegér, pusztai lemming[[lemmingpocok]], pusztai pocoknyúl, [[szajga]], [[golyvás gazella]], és egykor a vadló.
 
A sztyeppékre jellemző, hogy a kezdetben nedves légtömegek folyamatos, de egyre csökkenő mértékű csapadékkal látják el a sztyeppe területét, amihez a sztyeppe lakóinak alkalmazkodniuk kellett úgy, hogy kelet felé növekszik az állattartás és csökken a földművelés jelentősége. Erre az állandó éghajlati sajátosságra ülnek rá a globális éghajlatváltozások, felmelegedések, lehűlések, csapadékosabbá, illetve szárazabbá váló periódusok, amelyekre már rövidebb távon kell válaszolniuk az ott élő népeknek. Ez a válasz mindig lehet az életmódváltás, de ez időnként fájdalmasabb, mint az életmódhoz való ragaszkodás, amit odébbvándorlással lehet megőrizni. Ha az éghajlat csapadékosabbá válik, akkor több lehetőség nyílik az élelmiszertermelésreélelmiszer termelésre, nincs [[vándorlás]]i kényszer, a régi életmódot lehet új elemekkel bővíteni a régi feladása nélkül. Ez nem alapvető probléma, az ilyen időszakok nem okoznak drasztikus változást, hacsak nem elmocsarasodásról van szó. Más azonban a kiszáradás időszaka, ami rögtön éhínséggel jár. Ilyenkor kézenfekvő az elvándorlás a csapadékosabb területre, ami az eurázsiai sztyeppén egyértelműen nyugat felé vándorlást jelent a fentebb vázolt éghajlati okok miatt. Az ilyen száraz periódusok okozták a történelemben sokszor bekövetkező nagy [[népvándorláskor|népvándorlásokat]], amelyek története némi egyszerűsítéssel az eurázsiai sztyeppe történelme.
 
==Források, külső hivatkozások==